Huszonötödik fejezet

 

~ Huszonötödik fejezet ~

Az elmúlt napokban furcsán éreztem magam. Olyan sok dolgot kellett tennem, annyi minden várt még rám, de most először nem siettem sehová. A szívem elnehezült, ahogy arra gondoltam, mennyi ideig nem láthatom még a barátaimat, hogy mennyi ideig keresni fogják a megoldást, miközben nem tudják, hogy jól vagyok. Keserű érzéssel töltött el az is, hogy már nem sokáig élvezhetem Taeyang társaságát, hogy fogalmam sem volt, mihez kezdek majd nélküle.

De enyhített fájdalmamon, hogy tudtam, Woozi és Leeteuk mellettem lesznek. Hogy segíthetek a holtakon, és hogy a képességem nem tűnt el teljesen. Örültem, hogy nem csak veszítettem, de vissza is kaptam valamit az életembe.

Most először éreztem azt, hogy megtaláltam az utamat, hogy a helyemen vagyok.

Az irodámban ülve sokat gondolkoztam az életemen. Még mindig újszerű volt az egész helyzet, és olyan hihetetlennek éreztem, de kezdtem megbékélni a sorsommal.

Elmélkedésemet egy halk kopogás zavarta meg, majd végül Taeyang nyitott be az ajtón.

- Ó, szia – derültem fel egyből, és szélesen elmosolyodtam. – Mi járatban erre?

- Azt hiszem, kész vagyok tovább állni.

- Máris? – Lepődtem meg, és jókedvem egy pillanat alatt elpárolgott.

- Mennem kell. Elbúcsúztam mindenkitől és minden tudásomat átadtam neked. Ideje távoznom.

- Hát… rendben – bólintottam, és felkeltem a székből.

Elhagytuk az irodát, és a földszintre mentünk. Ismeretlen folyosókon haladtunk át, hogy végül kiérjünk a szabadba, és feltáruljon előttünk a cseresznyefákkal kijelölt út. Fogalmam sem volt, hogyan találtam ide, de Taeyang megnyugtatott, hogy ez olyan, ami a tulajdonosoknál egy ösztönös érzés.

Eszembe jutott, amikor Solar távozott, és enyhe fájdalom hasított mellkasomba. Csak reméltem, hogy boldog, hogy valahol a világban már újjászületett vagy hamarosan újjá fog születni.

Taeyangra néztem, aki zsebre dugott kezekkel állt mellettem, és úgy tűnt, nehezére esik távozni. Azt hiszem, egy kicsit félt és nyugtalan volt.

- Izgulsz? – Kérdeztem végül.

- Egy kicsit. Nem tudom, mi vár rám és teljesen más érzés ezen az oldalon állni. Amíg én kísértem át a holtakat a túlvilágra, nem érintett meg a dolog, csak néha vágyakoztam, hogy bár én is itt tartanék. És most, hogy itt vagyok… azt hiszem, kicsit ideges vagyok – nevetett zavartan.

- Elhiszem. Nem egyszerű tovább lépni, főleg, ha ennyi éven át ugyanazt csináltad újra, és újra.

- Igen. Furcsa, mert a hosszú évek alatt ez csak egy nagyon távoli, halovány és reménytelen pontnak tűnt. De most, itt állva a kapuban olyan, mintha ezek az évek egy pillanat alatt elteltek volna. Most már nem tűnik ez a pár száz év olyan soknak, mindössze olyan, mintha csak egy délutánt töltöttem volna itt.

- Utólag minden rövidebbnek tűnik, és a szenvedés csak egy pillanat. Szokták mondani, hogy a rossz dolgok lerövidülnek, és a jó dolgok sokáig megmaradnak.

- Igen, valahogy így.

Hosszas csend állt be kettőnk közé. Taeyang még bámészkodott, a Fogadót nézte és a hosszú utat, ami a végtelenségbe vezetett. Úgy tűnt, mint aki próbálja a látottakat megjegyezni, hogy sose felejtse el. Arra gondoltam, vajon tényleg minden emléke el fog tűnni, még így is, hogy évszázadokat töltött itt? El lehet valamit csak így törölni, hogy soha ne emlékezzen rá, vagy néhanapján, álmaiban vissza-vissza fog térni a Fogadó?

- Borzasztóan hiányozni fogsz – tört ki belőlem hirtelen, majd megöleltem Taeyangot.

Taeyang meglepődött, nem számított erre az érzelmességre. De visszaölelt, és hosszú percekig szorosan álltunk így. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, bármennyire is igyekeztem. Olyan volt, mintha valamit kitépnének belőlem, és talán így is volt. Maga a tudat, hogy soha többé nem fogom látni, ez szörnyű érzés volt. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg minden véget ért, legalábbis azoknak, akik még itt voltak.

- Te is nekem, Minseo – mondta halkan, és hallani lehetett, hogy ő is a könnyeivel küszködik. – Nem hittem, hogy valakinek hiányozhatok majd még vagy hogy nekem valaki hiányozni fog. Sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni. Furcsa érzés ilyen érzelmeket megtapasztalni ilyen sok idő után.

- Van, ami sosem tűnik el belőlünk – mondtam, majd elengedtem és ránéztem. Könnyeimet igyekeztem eltűntetni szememből, de újra és újra utat törtek maguknak. – Tényleg nem tudom, mi lesz velem nélküled. Kételkedem magamban még most is.

- Ez természetes, és mondtam, hogy nem baj. Ha kételkedsz, azt jelenti, hogy gondolkozol és újabb és újabb dolgok fognak az eszedbe jutni. Mindig a legjobbat fogod nyújtani, ebben biztos vagyok.

- Pedig úgy érzem, a felét se tudom annak, amit te tudsz.

- Mindent tudsz, amit a lelkekről tudnod kell, és a szabályokat is ismered. Innentől kezdve pedig mondhatni úgy cselekszel, ahogy a szíved diktálja, ahogy helyesnek véled – mondta bíztatóan Taeyang. – Sokkal több van benned, Minseo, mint hiszed. Egészen új és szép dolgok várnak a Fogadóra és az itteni közösségre. Te képes leszel arra, amire én nem, te képes vagy megadni a lelkeknek azt, amit én nem tudtam. Hiszen te érzelmesebb vagy, te jobban megérted őket, és sokkal közelebbi kapcsolatban is állsz velük, mint én. Bár ez veszélyesnek tűnhet, de az előnyöddé is válhat. Attól függ, mit kezdesz vele. De téged ismerve tudom, hogy jól meg fogod állni a helyed.

- Köszönöm, Taeyang, ez igazán sokat jelent nekem. Remélem, hogy igazad lesz, és hogy nem okozok csalódást. Ha mégis így lenne, amikor ismét találkozunk, te leszel az, akinek átadom a Fogadót – mosolyodtam el, amin Taeyang is jót nevetett.

- Remélem is, hogyha meghalok a következő életemben, akkor még itt leszel.

- Minden bizonnyal így lesz – mosolyogtam vissza, majd ismét magamhoz öleltem. – De most menj és éld az életed. Ne gondolj erre, és légy nagyon, nagyon boldog. És ezúttal, ne merj fiatalon meghalni!

- Megpróbálok.

Taeyang visszaölelt, majd egy sóhaj kíséretében elengedett. Megsimogatta a fejem, végül hátat fordított, és elindult az úton.

Minden lépésnél a szívem szakadt meg, de ott volt bennem egy apró szikrányi öröm, hogy végre boldog lehet. Nagyon drukkoltam neki, hogy ezúttal ne szúrja el, és valóban olyan életet éljen, amire vágyik.

Mielőtt alakja teljesen eltűnt volna, még utoljára visszanézett, és elmosolyodott. Integettem neki, majd egy nagyobb fuvallat rövid táncba hívta az apró cseresznyevirágok leesett szirmait. Mire leülepedtek, Taeyang már nem volt előttem.

Halkan felsírtam.

Valami véget ért, de az ő számára csak most kezdődött az élet.

Sokáig álltam ott, zokogva, arra várva, talán ismét láthatom. Nehezemre esett elfogadni, hogy egy szempillantás alatt kilépett az életemből, de az utána maradt fájó és sajgó érzés a mellkasomban sokára fog csak elmúlni. Már ha elmúlik egyáltalán.

Végül hátat fordítottam és lassú léptekkel elsétáltam.

Aggodalommal töltött el a jövőm, a sorsom, az, hogy vajon hogyan fogok cselekedni, hogy vajon lesz-e alkalom arra, hogy a sötétség megpróbál elpusztítani, és hogy mennyire tudok megálljt parancsolni. De mindeközben tudtam, hogy ha hibázok is, ezúttal már nem fogok annyira félni. Magabiztosabb voltam, és vártam az elkövetkezendő időszakot, mert most úgy éreztem, fel vagyok készülve minden csapásra, és hogy erősebb vagyok, mint egykor valaha voltam.

Rá kellett jönnöm, hogy nem az energiám tett erőteljesebbé, hanem az, hogy képes voltam elfogadni magamat, minden hibámmal együtt. Nem menekültem többé, nem akartam már menekülni többé. Elfogadtam a sorsomat, és nem kerestem a válaszokat arra, hogy miért pont én. Miért én vagyok ilyen helyzetben, miért én kaptam meg a képességet? Egyszerűen elfogadtam és megtanultam vele együtt élni.

Most már megértettem Taeyang minden szavát és cselekedetét. Most már tudtam, hol hibáztam a múltamban, és hogyan tudom ismét elkerülni ezeket a hibákat. Most már ismertem mind a két világot minden szépségével és hibájával együtt. Most már tudtam, hogy meg kellett halnom ahhoz, hogy megtaláljam magamat, megtaláljam az arany középutat, amit mindig is kerestem.

Tudtam, hogy egy időre ezen a világon leszek, de nem adtam fel azt, hogy egy napon visszatérjek az élők sorába. Hiszen bármi lehetséges volt, és ahogy Taeyang mondta, nagy dolgokra voltam elhívatott. Nem tartottam kizártnak és nem voltam hajlandó lemondani erről az elhatározásomról.

Újult erővel vágtam hát bele a jövőbe. Tudtam, hogy hosszú és fáradalmas lesz, nem utolsó sorban kimerítő, de ez sem tántorított el. Ideje volt felkészülnöm és felkészítenem a testemet arra, hogy lassan megkezdjem az utaztatást a két világ között. Nem tudtam, hogyan fogom mindezt véghez vinni, de nem voltam egyedül. Woozi, az édesapám, Leeteuk és a képességem is mellettem volt, így pedig nem volt többé okom félni.

Hiszen ez az élet lényege. Ha bízol önmagadban és van, akire támaszkodhatsz, jöjjön akármilyen vihar is, bármit képes leszel legyőzni. És ha néhanapján meg is kell állnod pihenni, akkor sincsen gond. A legfontosabb, hogy véglegesen soha ne állj meg, mert az élet veled vagy nélküled, de megy tovább.