Tizennegyedik fejezet

 

 

~ Tizennegyedik fejezet ~

Solar itt maradt, mert ez volt az, ami összekötött minket, mert ez volt az, ami igazán számított neki.

És ez a hely volt az, ami nekem is fontos volt.

- Nem tudom, mit tegyek most, Solar… - sóhajtottam végül és egy újabb könnycsepp gördült le arcomon. – A halálod óta annyi minden történt. Egyszerűen nem tudom, mi folyik körülöttem. Néha azt érzem, az egész életem csak egy álom, amiből nem tudok felébredni, hogy minden, ami történik, az csak egy film, amit nézek és amit bármikor kikapcsolhatok. De, amikor a dolgok nehézzé válnak, amikor nem bírom tovább, akkor nem tudom megállítani a filmet, hiába nyomkodom a távirányítón a gombokat, nem reagálnak rá. Mégis mit kéne tennem?

- Tudom, hogy nehéz, de nem adhatok választ. Neked kell rájönnöd, mi a célod, mit akarsz tenni, még ha úgy érzed, ez pokolian kimerítő és fárasztó is.

- Tudom. És nem is kérem, hogy adj választ. Egyszerűen csak szeretném, ha mellettem maradnál. Ha láthatnálak és bármikor beszélhetnék veled. Nincs már senkim. Otthagytam a barátaimat a való életben, elmenekültem előlük, és most itt vagyok ebben a Fogadóban, ahol senkit nem ismerek, és nem tudom, hogyan tovább. Én… azt érzem, hogy ott maradtam a múltban. Abban az időben, mielőtt meghaltál. Amikor megtudtam, hogy nem vagy többé… nem tudtam elfogadni, még most se akarom elhinni. Azután, hogy eltűntél mellőlem, az események felgyorsultak és még több rossz történt velem. A nevelő szüleim… - elcsuklott a hangom, amikor eszembe jutott a múltam és a bántalmazásaik. A gondolataim hirtelen más irányba terelődtek. – Te tudtál róla? Tudtad, kik ők?

- Tudtam. Nem tagadhatom, de valamennyire tisztában voltam azzal, hogy kik ők, és hogy amiket mesélsz, az csak fele annak, ami veled történik. De bármennyire is szerettelek volna kimenteni téged onnan, nem tehettem. Egyrészt, mert nem bújhattál volna el előlük sose, még ha a világ másik felére is mész. Az volt a sorsod, hogy te végezz velük, ehhez pedig ott kellett maradnod velük. Másrészt én csak egy ember voltam, nem volt hatalmam, hogy bármit is tegyek ellenük. Így ehelyett megpróbáltam több időt veled lenni, hogy támogassalak és ne érezd magad egyedül. Sajnálom.

Solar arca eltorzult a fájdalomtól és bűntudattól. Nem hibáztattam, de csak most értettem meg igazán, hogy mennyire nehéz lehetett neki is látnia a szenvedésemet. Nem tehetett semmit, el kellett viselnie, mert ha bármire is nemet mond, valószínűleg ő is meghal és valaki mást küldenek a helyére. Dróton rángatták, akár csak egy marionettbábut.

- Nem, semmi baj. Megértelek. Nem volt választásod. Azt tetted, amit tenned kellett, ami a legjobb volt számomra. Nem tudom, mi lett volna, ha te nem vagy mellettem - halványan elmosolyodtam, és Solar ismét megölelt.

- Meg fogod oldani a dolgokat. Mindig megoldottad. Erősebb vagy, mint hinnéd. Annyit tudok tanácsolni, hogy egyszerre csak egy dologgal törődj, és az most a Fogadóban lévő holtak helyzete. Ne foglalkozz a barátaiddal, ők jól vannak. És ne aggódj azon, mi lesz, ha itt maradsz, erre később is visszatérhetsz. Ne merítsd ki magad és ne akarj mindent egyszerre megoldani. Csak szép sorjában, oké?

Aprót bólintottam válaszul, majd Solar kedvesen rám mosolygott.

- Itt az ideje mennem.

- Máris? Még egy napot se kaphatunk? – Rémültem meg.

- Sajnos nem. Ez volt az alku része. Már így is többet voltunk együtt, mint eredetileg lehetett volna.

- Értem – bólintottam, miközben gombóc keletkezett a torkomban - Elkísérhetlek?

- Természetesen.

Solar megfogta a kezem, majd kinyitotta az ajtót. Taeyang már ott várt ránk.

Meglepődve néztem rá, de Solar mintha már tudta volna, hogy itt van.

- Hol vannak a lelkek? Nem lesz belőle probléma, ha meglátnak? – Kérdeztem ijedten, és félve pillantottam a folyosó irányába, ahol nemrégiben még őrjöngve rohantak utánam. El is felejtettem, mi történt percekkel, vagy már órákkal ezelőtt.

- Már nincs gond, elhárítottam ezt a problémát. Egy időre legalábbis – mondta komoran Taeyang, miközben rám nézett, és tudtam, hogy emiatt később még beszélni fogunk. Ezután Solarra nézett, és arca egészen barátságossá vált. – Mehetünk?

- Igen.

Taeyang elindult előre, Solarral pedig kézen fogva sétáltunk utána. Nem szóltunk semmit, de minden egyes lépésnél a szívem erőteljesebben dobogott, én pedig egyre erősebben szorítottam a kezét.

Fogalmam sem volt, hová megyünk vagy hogy ez az átkeléses dolog hogyan is zajlik pontosan, de egyre inkább féltem tőle, mert nem akartan elbúcsúzni Solartól. Ugyanakkor mérges is voltam, amiért nem volt beleszólásom semmibe, és meg se próbálhattam visszatartani őt. Ismét elöntött az érzés, hogy mennyire hiányzik a képességem, és belül, a lelkem legmélyén, valahol, ahonnét az energiám mindig kibontakozott, ahonnét a forróság elindult, most csak kongó ürességet és lüktető hiányt éreztem.

Az út egészen rövid volt. Pillanatok alatt elfogytak a lépcsők alólunk és kilépve az egyik ajtón egy macskakövekkel borított utcára értünk, melynek két oldalán cseresznyefák sorakoztak. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint nekem a Fogadó felé vezető út, csak valahogy ez sokkal szomorkásabbnak tűnt. Talán azért, mert itt volt a búcsú ideje.

A fák olyan magasra nyúltak, hogy nem engedték behatolni a napfényt, és a szellő is hideg ujjaival simított végig arcomon.

Megálltunk, majd Taeyang ismét Solarra nézett.

- Remélem, kényelmesen érezte magát az itt töltött idő alatt.

- Elégedett voltam mindennel, és különösen köszönöm, hogy senki nem zavart meg.

- Hát akkor, jó utat kívánok.

Taeyang meghajolt Solar előtt, és Solar is így tett, majd Taeyang távolabb sétált, otthagyva kettőnket. Nem igazán értettem az előző beszélgetésüket, de valószínűleg ez olyan volt, amit csak egy tulajdonos és egy vendég tudhat.

Solar rám nézett és sokadszorra megölelt, majd elmosolyodott. Egyáltalán nem félt, és nem tűnt szomorúnak, velem ellentétben.

- Biztosan muszáj menned? Nem maradhatnál még egy kis ideig? – Kérdeztem remegő hangon, könnyeimtől fuldokolva.

- Sajnos muszáj mennem. Régóta vagyok már itt, és csak Taeyangnak köszönhetjük, hogy találkozhattunk személyesen is. Ne aggódj miattam, én jól vagyok. És találkozunk még. Ha nem a Mennyországban, akkor egy következő életben biztosan.

- Így lesz, sose rázhatsz le magadról. Egyszer még énekesekké kell válnunk. Megígérted - mosolyodtam el két sírás között. Solar elnevette magát, és még szorosabban magához ölelt.

Szerettem volna hinni ebben az ígéretben, úgy kapaszkodtam belé, mint Solarba. Mert csak ez maradt számunkra, ez a keserédes gondolat. Hinnem kellett benne, mert ez volt az, ami életben tartott.

- Betartom az ígéretemet, ettől ne félj – adott egy puszit az arcomra, és még egyszer, utoljára megszorított. – Légy nagyon boldog, Minseo és ne gondolj túl sokat rám. Ne sírj és ne szomorkodj, csak találd meg azt, ami boldoggá tesz. Minden rendben lesz.

Halványan bólintottam egyet, majd Solar elengedett. Utána akartam nyúlni, de nem tudtam mozdulni, mintha láthatatlan kezek tartottak volna vissza. Csak álltam és néztem, ahogy Solar mosolyogva integet, miközben egyre távolabb sétál. Utána akartam futni, annyira szerettem volna vele együtt elhagyni ezt a világot, és nem törődni semmivel, de nem tudtam.

Solar alakja lassan köddé vált, és csak a mosolygó arcát, és ölelésének szorítását hagyta maga után.

Térdre rogytam és üvöltöttem a fájdalomtól. Még akkor se sírtam ilyen hangosan és elveszve, amikor édesanyámat elveszítettem. Úgy éreztem, azokban a percekben minden miatt sírtam. Még ha tudtam is, hogy végre boldog lehet, nekem akkor is nagyon fájt. Solar volt az a személy az életemben, aki a legtöbb időt töltötte velem, aki anyám helyett sokszor anyám volt. Ő volt az egyetlen, akitől egész gyerekkoromban szeretetet kaptam, és aki sok mindenre megtanított. Az ő elvesztése volt a legnagyobb fájdalmam.

Csak most dolgoztam fel, csak most ért el a gyász, csak most voltam képes elengedni őt. Évek óta vártam a találkozásunkra, de most, hogy ez bekövetkezett, tudtam, hogy többé már nem fog megtörténni. Csak egyszer történik velünk ilyesfajta csoda az életünkben. Még ha nagyon hosszú évek, évszázadok múlva fogunk csak találkozni, jelenleg ez sem nyugtatott meg.

Csak sírni szerettem volna, hogy könnyebb legyen.

Taeyang mellém lépett, és kezét vállamra tette. Éreztem, ahogy kicsit megszorítja, jelezve, hogy ő mellettem áll.

Minél inkább zokogtam, az idő annál szelesebb lett. Végül az eső is eleredt.

- Még sosem történt olyan, hogy egy átkelés valaki számára ekkora fájdalommal járna. Ezen az úton még sosem esett az eső, és még sosem láttam, hogy valaki ennyire sírna.

Taeyang szavai nem nyugtattak meg, de felkeltették az érdeklődésemet. Lassan felálltam a földről, és megpróbáltam úrrá lenni az érzéseimen. Miután úgy éreztem, meg tudok szólalni, felé fordultam.

- Ezt meg hogy érted?

- A befejezés mindig boldog szokott lenni. Amikor a családtagok, ismerősök egymásra találnak, és együtt kelnek át, az mindig örömteli. Még sosem tapasztaltam olyat, hogy valaki itt hagyta a másikat és az ennyire megviselte. De úgy néz ki, változnak az idők.

- És ezt hogy érted? – Néztem rá továbbra is értetlenkedve.

- Sok dolgunk lesz még.

Taeyang figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, sóhajtott egyet, majd hátat fordított és elindult.

Én továbbra is értetlenül álltam ott. Ezer meg egy kérdésem lett volna, de nem bírtam megmozdulni. Nem akartam elmenni, mert titkon abban reménykedtem, hogy Solar még visszajön.

De már sosem térhetett vissza.

El kellett engednem.

- Jössz?

Taeyang hangja visszarángatott a valóságba. Ígéretet tettem Solarnak és ahhoz, hogy minél előbb találkozhassunk, cselekednem is kellett. Nagyot sóhajtottam és végül elengedtem a fájdalmamat.

Megfordultam és Taeyang után indultam.

Tizenharmadik fejezet

 

~ Tizenharmadik fejezet ~

A felvonó helyett ezúttal is a lépcsőt választottam, és lefelé vettem az irányt. Úgy voltam vele, ha egyszer kitudódik az ittlétem, biztosan lesz, amikor el akarnak kapni, és nekem rohannom kell, ezért azt gondoltam, nem árt, ha kondiban tartom magam.

Szinte egy pillanat alatt a tizedik emeleten találtam magam. Megálltam és füleltem. Néma csend volt; még a lentről jövő zajokat se lehetett hallani. Taeyang tényleg nagyon figyelt arra, hogy mindenki igényét, kívánságát megtartsa.

Ezen a szinten a falak fehér színűre voltak mázolva, apró, ezüstös mintákkal, vonalakkal, krikszkrakszokkal tarkítva. Mintha csak egy esküvői ruhát terítettek volna a falakra, vagy mintha az angyalok lakosztálya lett volna. Egy pillanatra végigfutott a fejemben egy kósza gondolat, miszerint az 1004 koreaiul „cheonsa”, ami egyúttal angyalt is jelent. Milyen különös egybeesés.

Halk, nesztelen léptekkel sétáltam a folyosókon; óvatosan érintettem cipőmet a padló márványzatához, hogy véletlenül se csapjak nagy zajt, miközben tekintetemmel a megfelelő szobaszámot kerestem. Végül a folyosó legvégén ráleltem.

Megálltam az ajtó előtt. A szívem olyan hangosan dübörgött a mellkasomban, hogy azt hittem, az egész Fogadó vendégségét felveri és idecsődíti. De végül nem történt semmi, csak a csend kúszott el hangtalanul mellettem.

Igyekeztem a lehető leghalkabban levegőt venni, de még ez is kellemetlennek és sértőnek tűnt a némaságban. Mivel nem volt jobb ötletem, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmet, végül felemeltem a kezemet és bekopogtam. Az öklöm, ahogy a fehérre mázolt ajtóhoz csapódott, olyan volt, mintha a fejem felett dörrent volna az ég, vagy egy puskagolyó süvített volna el mellettem. Zavaró volt és hangos. Nem tudom, hogy csak képzeltem-e, de mintha az egész épület beleremegett volna.

Aztán újra csend lett.

A nyugalom elült, és hófehér fátylával beborította az egész folyosót.

Reméltem, hogy az ajtó ki fog nyílni, de végül Solar nem válaszolt. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Helyette, ahogy Taeyang is sejtette, némi remegést érzékeltem magam körül. Apró rezdüléseket, mint amikor a víz felszíne hullámozni kezd.

Solar nem reagált túl fényesen, és nem örült annak, hogy valaki háborgatni akarja.

A remegés egyre erősebb lett, így jobbnak láttam távozni.

Hátat fordítottam, és gyors léptekkel hagytam el a szobáját. Más megoldást kellett találnom arra, hogy beszélni tudjak vele.

Elindultam lefelé a lépcsőn, amikor Woozit pillantottam meg felfelé rohanni.

- Minden rendben? – Kérdezte, és térdein megtámaszkodva lihegett néhányat.

- Igen. Vagyis azt hiszem, megzavartam Solart – húztam el bűnbánóan a számat.

- Solar? A vendég, aki nem szereti, ha zavarják?

- Igen – bólintottam.

- Ez nem ő volt – mondta sürgetően Woozi. – Abba kellett volna hagynia, amint eljöttél onnan, de ez a zaj egyre erősebb. Hallod?

Hallgatóztam. Valahonnét dübörgést lehetett hallani, mint amikor valaki az ujjaival gyorsan dobol az asztalon, vagy mintha a távolban futóverseny lenne. Mintha sok apró láb egyszerre érintkezne a talajjal.

Aztán kihajoltam a korláton, lepillantottam a földszintre, és megláttam azt, amit nem akartam: több száz dühös lelket felfelé rohanni, egyenesen felénk.

- Woozi… Ez normális dolog itt? – Mutattam lefelé.

Woozi rémülten nézett az irányba. Úgy özönlöttek, mintha csak egy zombiapokalipszis kellős közepébe csöppentem volna. Mivel rajtunk kívül nem volt itt más, egyértelművé vált a dolog: lelepleződtem.

- Nem, nagyon nem. Futás!

Woozi megragadta a karom, és maga után húzva elkezdett felfelé rohanni. Ijedtemben azt se tudtam, mit csináljak, így csak követtem őt. Ám egy emeletet se tudtunk megtenni, amikor is észrevettük, hogy odafentről egy másik csapat lélek zúdul le.

- Honnan a fenéből tudták meg, hogy itt vagyok?

- Nem tudom, ezt később megbeszéljük, de most el kell bújnod valahová!

- De hová?

Woozi megfogva a vállamat megfordított, és visszaszaladtunk a tizedik emeletre. Eszeveszett erővel kezdte el az ajtók kilincsét rázogatni, hátha valamelyik kinyílik, de egyik sem adta meg magát.

- Be kell menned az egyik szobába, oda nem mehetnek utánad.

- Hogyhogy?

- Mert egy ajtót csak egy személy tud kinyitni. Ha valaki már van bent, akkor az mások számára zárva marad.

Nem kérdezősködtem többet, inkább követtem Woozi példáját, és megpróbáltam én is kinyitni őket. Az ajtók vészesen fogytak, a lelkek pedig egyre közelebb értek. Iszonyatos hangzavar keletkezett, most már biztosan tudtam, hogy ha nem is a teljes épület, de a folyosó rázkódik. Legalábbis a plafonon lévő lámpák úgy lengtek, mintha hatalmas szélvihar közeledne.

Nem akartam megtudni, mi lesz, ha elkapnak. Még nem voltam erre felkészülve. Nem akartam, hogy megkínozzanak, azt meg pláne nem, hogy megöljenek – már amennyire meg tudnak ölni.

Végül az egyik ajtó megadta magát. Szélesre tárult, és hatalmas fényforrás áradt ki. Gondolkodás nélkül vetettem be magam rajta.

- Oda nem mehetsz be! – Kiáltotta Woozi, de már nem tudtam válaszolni neki. Csak a rémült arcát láttam, és ahogy egyik kezével utánam nyúl, az ajtó azonban becsukódott és elzárta előlem a külvilágot.

Fel se fogtam, hogy mit tettem, csak miután megtörtént.

Solar szobájába léptem be.

A kilincset rángattam, hátha ki tudok valahogy jutni, de az ajtót mintha kulcsra zárták volna. Ki kellett nyitnom, hiszen Woozi kint maradt, és aggódtam miatta. Őt mostanra biztosan lerohanták a dühös lelkek, kivéve, ha sikerült valahogyan egy másik szobába bejutnia, de erre aligha volt esély, tekintve, hogy ezen a szobán kívül már csak három lehetséges volt.

További aggodalmat szült, hogy amint becsukódott mögöttem az ajtó, elhalt a kiáltozás, a dübörgés, az a megannyi zaj. Egyszerre csak csend lett, és egy pisszenést se lehetett hallani. Normál esetben most az ajtón kellene dörömbölniük, és minden bizonnyal be is törnék azt, de az égvilágon semmi nem mozdult. Az ajtó stabilan állt. Nem tudtam, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Talán most, hogy nem láttak a lelkek, hogy eltűntem a szemük elől, elmúlt hirtelen az irántam érzett dühük és szétszóródtak, visszamentek a saját helyükre? Vagy Woozinak sikerült valahogyan felülkerekedni a helyzeten, és megnyugtatni őket? Netán Taeyang lépett közbe? Vagy egyszerűen csak hangszigeteltek a falak és az ajtó is, és emiatt nem hallatszódik be semmi? A túlvilág még mindig egy rejtély volt számomra, és még mindig nem voltam tisztában a működésével.

Aztán hirtelen bevillant, hogy Solar szobájában vagyok.

A kezem lehullott a kilincsről, és a lehető leglassabban fordultam meg. Nem tudtam, mi vár rám, hogy Solar hogyan reagál majd a jelenlétemre. Féltem, ugyanakkor izgatott is voltam.

A szoba, ahová beléptem, nem egy szokványos szoba volt. Az ajtó egyik oldalán egy ágy, a másik felén pedig egy szekrény állt, és a falak is fehérre voltak mázolva, mint a folyosón, de a szoba másik fele már az udvarra nyílt, vagy legalábbis egy nyílt térre. Lebontották a falakat, és így egyszerre volt valóságos és álomszerű az egész.

Nem tudtam, hol van a vége a szoba másik felének. Csak egy hatalmas diófát láttam magam előtt. Lombkoronája élénken zöldellett, egyik ágáról egy hinta lógott le.

Solar azon a hintán ült, háttal nekem.

Hófehér ruhája a port verdeste, ahogy lágyan ringatózott, és hosszú szőke haja vele együtt hullámzott.

A messzeségbe bámult, a sötétségbe, ami nem fekete volt, hanem lilás árnyalatú. Nem egészen értettem, hogyan lehetséges ez. Az egész olyan volt, mintha csak egy filmstúdióban berendezett díszlett lett volna ez a kis szoba. 

- Solar? – Szólítottam meg, és én magam is meglepődtem, mennyire remeg és halk a hangom. Biztos voltam benne, hogy nem hallotta, ezért újból, kicsit hangosabban megpróbálkoztam. – Solar?

Solar összerezzent és abbahagyta a hintázást. Nem fordult hátra. Talán azt hihette, hogy képzelődik.

Azon gondolkodtam, vajon most miért nem dühös? Hiszen engedély nélkül léptek be a szobájába, akkor most miért nem rázkódik a helység? Vagy ez belülről nem érzékelhető? És mégis hogyan jutottam be? Woozi azt mondta, ha már valaki van bent, más számára zárva marad az ajtó, de nekem mégis sikerült kinyitni. Mégis hogyan?

Elhessegettem a kérdéseimet. Már nem számított, hiszen itt voltam. Most Solarra kellett koncentrálnom.

- Én vagyok az, Minseo – mondtam némi szünet után. Tettem előre egy lépést, majd egészen a szoba széléig sétáltam. Aztán óvatosan a földre léptem, és megálltam.

Solar végül felállt, és megfordult. Tekintete homályosnak és tompának látszott.

- Minseo? – Kérdezett vissza, hangja egészen távolinak tűnt. Ki tudja, mikor szólalt meg utoljára.

Összerezzentem, ahogy meghallottam a hangját. Olyan régen volt már… Szinte már el is felejtettem, milyen a hanghordozása, a beszéde, hogy mennyire lágy, selymes és megnyugtató. Sose hittem volna, hogy újra hallani fogom, azt meg pláne nem, hogy személyesen is fogunk még találkozni.
De most mégis itt volt előttem, és nem tudtam elhinni. Hiába beszélgettünk többször is a tükrön keresztül, hiába láttam az arcát halála után is, ez most mégis más volt.

Nem tudtam uralkodni az érzéseimen, és a bennem felgyülemlett fájdalom és gyász egyszerre túlcsordult. Sírni kezdtem. Szemeimből ömlöttek a könnyek és csak zokogtam. Ott álltam alig néhány méterre tőle, őt néztem, aki semmit nem változott az évek alatt, itt volt az a pillanat, amire olyan sokan vágynak, én mégse tudtam megmozdulni. Egész testemben rázkódva sírtam, képtelen voltam elhinni, hogy mindez megtörténik.

Solar, amint zokogásba kezdtem, megtette a köztünk lévő távolságot. Rohanva jött felém, és amikor odaért, a nyakamba ugrott. Erősen szorított magához, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Ő is sírni kezdett.

Nem tudom, mióta állhattunk egymás karjába borulva, percek, talán órák teltek el, akár napok is. Nem akartuk többé elengedni egymást.

Végül Solar kissé eltolt magától, és az arcomat fürkészte.

- Tudtam, hogy meg fogsz találni.

Meg akartam szólalni, de egy hang se jött ki torkomon. Csak álltam, és zokogtam. Solar elmosolyodott, és nedves arcomra tapadt hajtincsemet a fülem mögé tűrte, aztán ismét megölelt.

Egy idő után kezdtem megnyugodni, vagy legalábbis a testem már nem rázkódott annyira. Solar ekkor ismét eltolt magától, hogy engem nézhessen.

- Nem tudom elhinni… - nyögtem ki végül. Annyi mindent akartam mondani és kérdezni, de fogalmam sem volt, mivel kellene kezdenem.

- Tudom – Solar könnyes szemekkel mosolygott, és nem tudtam elhinni, hogyan képes erre. – Nincs sok időnk.

- Hogy érted?

Szavai a szívemig fúródtak, mintha csak egy rózsatövis sértette volna fel tenyeremet. Nem akartam ezt hallani. Romba dőlt minden illúzióm, miszerint rengeteget időt tölthetünk együtt és bepótolhatjuk az elmúlt éveket. De úgy tűnt, erre aligha lesz lehetőségünk.

- Én beteljesítettem a feladatomat. Ideje távoznom.

- Máris? De hiszen… és mégis milyen feladatodat?

- Azért voltam itt, hogy megtalálj, hogy eljuss ide.

- Nem egészen értem. Úgy mondod ezt, mintha…

- Pontosan úgy van. Azért születtem, hogy melletted legyek, meghaljak és végül elhozzalak ide. Ha nem vagyok, sose teszed ezt magaddal, sose jut eszedbe, hogy a Fogadóba gyere, hogy feláldozd magad.

- Akkor te… már akkor is tudtad, hogy meg fogsz halni, amikor én még csak a természetfeletti világ létezéséről se tudtam?

- Igen. Mindenkinek meg van írva a sorsa. Nekem ez volt. Neked is meg van a magad szerepe.

- Te tudtad, mi lesz velem, hogy milyen képességem lesz, és mégse szóltál róla? És eszedbe se jutott, hogy a saját halálodat megakadályozd?

- Nem tehettem. Ez volt a sorsom, nem én választottam. Teljesen mindegy, mit csinálok, a végeredmény ugyanaz. Mindenképpen meghaltam volna.

- De én ezt nem értem… Miért ne élhetném úgy az életemet, ahogy én akarom? Ez igazságtalanság. Sose kérdezték meg tőlem, én milyen életet akarok.

- Nézd, Minseo, tudom, hogy ezt nehéz megérteni, de ez a világ működése. Idővel meg fogod érteni, hogy ez ellen nem lázadhatsz. Valaki kap egy plusz képességet, valaki nem. Senkit nem kérdeznek meg arról, meg akar-e születni, hogy milyen családba akar érkezni. Ha így lenne, mindenki gazdag lenne, boldog, sikeres és a világ egyhangú lenne, nem lenne értelme. Pont ez a lényege az egésznek, hogy mit kezdesz azzal, amit kapsz, hogy mit hozol ki belőle. Tudom, hogy nagy teher nyomja a válladat, de attól még élhetsz úgy, ahogy akarsz. Nem azért nem sikerült megtalálnod az arany középutat a képességed és az emberséged között, mert mindenképpen választanod kell, hanem azért, mert te magad nem találtad még meg, mi az, ami boldoggá tesz, mi az, amitől teljessé válsz. Ha ez megvan, akkor a képességed mellett megélheted önmagadat is. Saját magadat kell megismerned. Ha ez megvan, akkor boldog lehetsz.

Nem tudtam eldönteni, hogy dühös legyek, csalódott, vagy esetleg szomorú. Az érzéseim percről percre váltakoztak. Az igazságot hallani Solar szájából, amit sose akartam elfogadni, teljesen lesújtott. Elfogadni, hogy mennyi áldozattal járt az én létezésem, egyszerűen lehetetlennek tűnt. És borzasztóan fájdalmas volt ez az egész. Nem csak maga az igazság, hanem az is, hogy mindezt Solar sose osztotta meg velem. Vajon, ha elárulta volna, másként alakult volna a sorsom?

De mindez nem számított most. A barátnőm volt és az iránta érzett szeretetem sokkal erősebb volt mindennél. Képtelen voltam haragudni rá, utálni ezért, így csak ennyit kérdeztem:

- Te boldog vagy? Boldog voltál, amikor éltél?

- Hiszen láthatod – mutatott körbe Solar. – Még a halálom után is csak a legszebb emlékeink maradtak meg.

Körbepillantottam. Csak akkor vettem észre, hogy a szobája, az a fa, ahol hintázott, az az a hely, ahol akkoriban, gyerekkorunkban rengeteg időt töltöttünk együtt. Mindig itt találkoztunk, mindig ennél a diófánál öntöttük ki a szívünket a másiknak, és ez volt az a hely, ahol utoljára találkoztunk a halála előtt.

Solar itt maradt, mert ez volt az, ami összekötött minket, mert ez volt az, ami igazán számított neki.

Tizenkettedik fejezet

~ Tizenkettedik fejezet ~

Fogalmam sem volt, hogyan jutottam fel a legfelső emeletre, hiszen azt mondta Taeyang, hogy én nem tudom őt megtalálni, csak ő engem. Talán maradt egy kevés képesség az ereimben, vagy egyszerűen csak mázlim volt, de ott álltam az iroda ajtaja előtt, és hangosan kopogtam. Taeyang csakhamar ajtót nyitott, és meglepetten nézett rám.

- Hát te? – Valószínűleg váratlanul érte, hogy fel tudtam keresni, bár engem különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés.

- Beszélnünk kell! – A nélkül, hogy beinvitált volna, beléptem az irodába, és helyet foglaltam az egyik kanapén. Taeyang becsukta az ajtót mögöttem, majd megigazította öltönyét, és leült velem szemben.

- Meg kell keresnem itt valakit. Heeyeonnak hívják az illetőt.

- Oké… - Taeyang vett egy mély levegőt, majd kifújta és rám nézett. – Nem adhatok ki semmilyen információt neked. Az sértené az itt lévők jogait, még ha ez elsőre furcsának is tűnik. Másfelől te csak egy lélek vagy itt, akinek pláne nincs joga ahhoz, hogy másokat zaklasson.

- Nem akarok senkit zaklatni, csak meg akarom találni. Ő egy nagyon jó barátnőm. - Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, mert nagyon lobbanékony tudtam lenni, amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna, és tisztában voltam azzal, hogy Taeyangot nem lesz egyszerű rávenni, hogy információt adjon ki.

- Én ezt megértem, de attól még nem adhatok ki semmit róla. A Fogadónak is vannak szabályai, csak úgy, mint a való életben minden munkahelyen. Ahogy ott, úgy itt se árulhatok el semmit egy idegennek.

- De én nem vagyok idegen.

- De, az vagy. Még csak bizonyítani se tudod, hogy valóban ismered-e. És miért is akarsz vele találkozni? Bajban van? Ha így lenne, akkor ő maga keresett volna meg engem, hogy segítsek. De ezen a világon, ahol békesség uralkodik, senkit nem érhet bántódás. Ha pedig azért akarsz találkozni vele, mert nagyon hiányzik neked, nos…

- Ugyan már, Taeyang! Hagyjuk ezt a formalitást és hogy én ugyanolyan vagyok, mint mindenki más. Tudod, hogy ki vagyok, vagy hogy ki voltam, és ez sok mindent megváltoztat! – Csattantam fel, amin mindketten meglepődtünk. Megpróbáltam visszább venni a hangerőmet, és úgy folytattam. - Heeyeon is biztosan örülne nekem. Ki tudja, lehet én kellek neki ahhoz, hogy átkeljen a túlvilágra. Akkor meg miért ne segíthetnék?

- Mert nem vagy alkalmazott, csak…

- Akkor tegyél alkalmazottá! Úgyis emlékszem az életemre, és itt szándékozok maradni egy ideig. És biztosan jól fog jönni a segítség, ha egyre több lesz a lélek a Fogadóban. Ezzel nem szállhatsz vitába.

- Rendben, ebben igazad van. De mégis honnan tudod, hogy ez a barátnőd itt van? Akár már át is kelhetett a Mennyországba.

- Nem, biztosan itt van. Ő az, akivel először kapcsolatba tudtam lépni, és ő miatta tudom, hogy a holtak fel vannak háborodva. Mondhatni azzal, hogy vele beszélgetni kezdtem, azáltal teljesedett ki a képességem is.

- Te kapcsolatba tudtál lépni egy itteni lélekkel? Miért nem ezzel kezdted?

Taeyang felkelt és az íróasztalához lépett. Ezen információ hallatán úgy tűnt, mintha teljesen kicserélték volna, és egyből kész volt segíteni nekem.

- Nem gondoltam, hogy ez változtatna bármin is – forgattam meg szemeimet.

- Ha valaki kapcsolatba lép a kinti világgal, akkor az eléggé fontos lehet. Ilyen még nem fordult elő sose. Ettől függetlenül tartom magam ahhoz, amit mondtam és soha nem adok ki neked senkiről semmiféle információt. Csak most teszek kivételt – nézett rám szigorú pillantással, miközben leült az íróasztalához.

- Oké, megértettem – sóhajtottam most én egy nagyot.

- Mit mondtál, hogy hívják? És körülbelül mikor került ide?

- Heeyeon. És… körülbelül tizenkét éve lehet itt.

- Megpróbálom megkeresni, de ez sokáig fog tartani.

- Nem baj, én megvárom. Időm, mint a tenger.

Taeyang megforgatta szemeit, én pedig kényelmesen hátra dőltem a kanapén, és körbe futtattam tekintetem az irodán. Az utolsó látogatásom óta semmit nem változott, nem mintha kellett volna.

Ezután figyeltem, ahogy Taeyang egy halom papír közé veti magát, és elkezdi lapozgatni őket. Nem is tudom, mi volt a meglepőbb: az, hogy annak ellenére, hogy modern világban éltünk, itt még nem volt számítógép, se semmilyen technológiai eszköz vagy az lepett volna meg, ha éppenséggel itt is lett volna. Mindenesetre úgy tűnt, Taeyang jól elboldogul, és pontosan tudja, mit hol keressen.

Hosszas várakozás után végül felállt az asztaltól, és néhány papír társaságában leült mellém a kanapéra.

- Találtam pár személyt, aki akkoriban halt meg, de nem volt senki, akinek Heeyeon lett volna a neve.  Ettől függetlenül nézd át őket, hátha mégis ismerős lesz valamelyikük.

Taeyang átnyújtotta a lapokat, én pedig elkezdtem áttekinteni őket. Úgy néztek ki, mint az önéletrajzok, csak itt nem a munkahelyek és a tapasztalataink sorakoztak egymás alatt, hanem minden, ami minket jellemzett és ami az életünkben történt velünk: a lakhelyünk, a családtagok, rokonok nevei, a születésünk és a halálunk időpontja, helyszíne.

- Egyébként Heeyeon nem itt Koreában halt meg. Az számít? Nem lehetséges, hogy emiatt másik Fogadóban van?

- Mivel te itt vagy Koreában, nagy valószínűséggel neki is itt kell lennie. Kétlem, hogy a több ezer kilométeres távolság mellett sikerült volna kapcsolatba lépnetek. Az igaz, hogy általában abba a Fogadóba kerülsz, amelyik országban meghalsz, de vannak kivételes esetek is. Például lehet, hogy a szüleid, közeli hozzátartozóid külföldön haltak meg, ezért az illető is odamegy. Vagy lehet valaki mindig is elvágyott egy országba, ezért halála után odakerül. Az is meglehet, hogy aki egész életét egy másik országban töltötte, mint jelen esetben a barátnőd, de a gyökerei itt vannak, vagyis valójában koreai származású, akkor is idekerülhet. Persze előfordul az is, hogy valaki a nagy bolyongás következtében teljesen máshová keveredik, de ez nagyon ritka.

- Tehát a legnagyobb esélye az az, hogy itt van.

- Igen. Sokat nyom a latba, hogy miattad jött ide.

- Az hogyan lehetséges? Heeyeon azelőtt meghalt, hogy én idejöttem volna. Mégis honnan tudhatta volna, hogy ez a nap be fog következni és hogy én Koreában leszek?

- Pontosan úgy, ahogy a te eljöveteledet is megjósolták. Te se tudtad egészen 18 éves korodig, hogy mekkora képesség lakozik benned, még csak a természetfeletti világ létezéséről se tudtál. Mégis, ez már évekkel a születésed előtt elrendeltetett. Talán ő is hasonlóképpen járt.

- Azt akarod mondani, hogy talán azért halt meg, hogy a jövőben, vagyis most nekem segítsen? Hogy talán a balesete nem is baleset volt, hanem szándékos?

Egy pillanatra lefagytam, ahogy arra gondoltam, a barátnőm talán miattam halt meg. A fájdalom végigcikázott a testemen, és óriási bűntudatom támadt. Éreztem, ha most egyedül lennék, biztosan elsírnám magam.

- Erre nem tudok válaszolni. Talán igen, talán nem. Talán, ha nem ő hal meg, akkor egy másik ismerősöddel történik meg. A természetfeletti világ kiszámíthatatlan és nagy része ismeretlen. Senki nem tudja, legközelebb mi fog történni. – Taeyang tartott egy kisebb szünetet, majd elgyötört arcom láttán, mintha csak egy pszichológus lenne, folytatta: - Tudom, hogy szeretnél valami megnyugtatót hallani, hogy nem hiábavaló volt a halála, hogy nem azért jött a világra, hogy neked segítsen, hogy téged maga elé helyezzen. De sajnos nem tudom ezt mondani. Nem tudom, hogy ki találja ki ezeket, de azzal egyetértek, hogy ha így volt, akkor az az illető egy idióta és kitalálhatott volna valami kellemesebb megoldást.

- Te most Istenre gondolsz?

- Nem hiszek Istenben. Legalábbis abban nem, amiben az emberek. De az biztos, hogy van feljebb való hatalom is. Valaki vagy valakik, akik irányítják a világot. De persze az is lehet, hogy tévedek, és ez az egész a természet rendje. Nem tudom. Ki tudja?

- Na, igen, ki tudja? – Súgtam halkan magam elé, és egy újabbat lapoztam. A kedvem még mindig nem lett jobb, de már nem akartam elsírni magam. Hiszen ami történt, megtörtént és már nem tudtam rajta változtatni. Csak abban reménykedtem, hogy Heeyeonnal sikerül találkoznom, és egyszer leélheti a teljes életét.

Most Taeyang volt az, aki ült és türelmesen várakozott, és azt nézte, ahogy beletemetkezem a papírokba. Már kezdtem volna feladni, amikor az egyik képen ismerős arcot pillantottam meg.
Heeyeon volt az.

- Ő az! Ő a barátnőm! – Lelkesültem fel, és Taeyang kezébe adtam a papírt.

- Solar? – Olvasta fel a nevet.

- Igen. Bár nem egészen értem, miért ez lett a neve.

- Előfordulhat, hogy elfelejtette a valódi nevét és mivel ez a név jelentéssel bír számára, ezért hívatja így magát.

- Solar volt a beceneve. Amikor tinédzser korunkban arról beszélgettünk, mi lenne a színpadi nevünk, ha egy koreai popbandában debütálnánk, akkor ő ezt a nevet választotta. Biztosan innen maradt meg neki.

Elmosolyodtam, ahogy felidéztem ezeket a kedves emlékeket. Valamiért megnyugtatott a tudat, hogy annak ellenére, hogy nem élt sokat, legalább boldog volt.

- Valószínűleg emiatt volt így – bólintott Taeyang, és egy pillanatra mintha együttérzést véltem volna felfedezni szemeiben.

- Melyik szobában van Heeyeon?

- Solar. Itt csak Solar. Solarnak kell hívnod, különben összezavarhatod vele – magyarázta Taeyang, amire csak bólintottam. - Az 1004-esben van.

Már indultam is volna, hogy azonnal odamegyek, de Taeyang megállított.

- Nem törhetsz rá csak úgy.

- Miért? Mármint nyilván nem akartam csak úgy besétálni, gondoltam, előtte bekopogok.

- Solar egy különleges eset. Amióta megérkezett, bezárkózott a szobájába, és soha nem adta a jelét annak, hogy ki akarna jönni. Érzékeny a zajokra.

- Ez mit jelent?

- Mindig, ha valaki elsétál a szobája előtt, akkor éktelen haragra gerjed, és kisebb földrengés rázza meg a folyosót. Nem engedünk vendéget arrafelé, és amennyire csak lehet, elkerüljük. Úgyhogy nem tanácsolom, hogy odamenj, különben te vállalod a következményeket.

- Akkor mégis mit kéne tennem? Hagyjam ennyiben?

- Ő egy lélek, az ő érdekeit kell nézni. Nem zavarhatod meg, mert nem akar maga körül senkit se látni. Én azt tanácsolnám, hagyd őt. De téged ismerve, úgyse fogadsz szót nekem.

Taeyang felállt, összeszedte a papírokat, majd az íróasztalához sétált, és visszarakta őket a helyükre. Meglepődve néztem rá, nem igazán tudtam mire vélni a mondandóját. Ő volt a főnök, a tulajdonos, ha megszegem a parancsát, bármikor bezárhat az egyik szobába, vagy bármi más. Úgy tűnt, mintha direkt hagyta volna, hogy azt csináljak, amit akarok. Mert ha azt veszem, végülis engedélyt adott arra, hogy megkeressem Heeyeont, vagyis Solart.

- Köszi, Taeyang – mondtam végül, és elhagytam az irodát.

Taeyang nem jött utánam, és ez bebizonyította az igazamat.

Habár én is csak egy lélek voltam, de ő maga mondta azt is, hogy mindig egy lélek érdekeit kell nézni. Tehát, ha akart volna, se állíthatott volna meg.

De vajon mi van akkor, ha két olyan lélek találkozik, ahol az egyik fél akar a másikkal találkozni, és szüksége van erre a találkozóra, de a másik nem enged közel magához senkit? Melyik léleknek az érdeke számít ilyenkor?

Solar eddig mindenkit elüldözött maga mellől, de vajon én kivétel leszek?

Tizenegyedik fejezet

 

~ Tizenegyedik fejezet ~

Néhány perccel később a bárpultnál ültem Woozi társaságában, aki koktélt kevert mindkettőnk részére. Kicsit úgy éreztem, mintha hosszú idő után én lennék az első vendég, aki betér hozzá, és akinek megmutathatja a tudását.

- Leeteuk… tényleg egy játékbabára hiszi azt, hogy a saját gyermeke? – Kérdeztem még mindig hitetlenkedve.

- Igen. Tudom, hogy sokkoló számodra, de semmiképpen sem tudhatja meg az igazat. Az súlyos következményeket vonhat maga után.

- Pontosan miféle következményeket?

- Ha elmondod neki, összetörnéd azt a keveset is, ami megmaradt neki a való életből, ami még életben tartja, és valószínűleg teljesen megőrülne. Akkor esélye se lenne, hogy megnyugodjon a lelke, és itt ragadna a Fogadóban.

- Akkor jól sejtettem, hogy ez történne. De hogyan lehet Leeteuk alkalmazott? Úgy tudtam, hogy aki itt dolgozik, az emlékszik a teljes életére, de Leeteuk szinte semmire sem.

- Jó a meglátásod, gyorsan tanulsz – bólintott egyet elismerősen Woozi. – Leeteuk egy különleges eset. A balesete miatt nem emlékezik rendesen, de… hogy is fogalmazzam meg... Ő olyan, mint egy beteg ember a ti világotokban. Azért, mert valaki sérült, még tud dolgozni. Leeteuk is ilyen.

- Értem, így már világos.

- Visszatérve rá…Ami még a szembesítésnél is fontosabb az az, hogy soha, de soha ne fogd meg azt a babát! Soha nem szabad egy léleknek, egy szellemnek a tulajdonát megfogni!

- Miért?

- Ha hozzáérsz, akkor az a baba elporlad, ez pedig ahhoz vezetne, hogy Leeteuk gonosz szellemmé válik. Ha ez megtörténik, akkor képes lesz a Földre visszatérni, és az embereket kísérteni. Ha viszont utána elkapják, akkor sose lesz esélye a Mennyországba lépni.

- Értem – bólintottam egyet, és szerettem volna feltenni a több ezer kérdésemet a gonosz szellemekkel kapcsolatosan, de sokkal jobban aggódtam jelenleg Leeteuk miatt. - De akkor se normális ez az állapot. Segíteni kell neki valahogyan! Olyan hosszú ideje bolyong már itt…

- Tudom, hogy fájdalmas őt nézni, de nem tehetünk semmit. Magától kell túllépnie a tragédiáján, magától kell felébrednie. Ha még harminc évet kell várni, akkor annyit kell, de nem avatkozhatunk közbe.

- Nem értem, miért nem segíthetünk neki. Miért nem lehet neki legalább egy kis löketet adni, valami útmutatást, ami alapján elindulhatna? Ha már több mint huszonöt éve nem találja a megoldást a Fogadóban, ha itt nem tud békére lelni, akkor még húsz, harminc, száz vagy még több évvel később ez miért sikerülne?

- Nagy valószínűséggel azért, mert van még élő rokona a világban, aki segíteni tud neki.

- De hát azt mondta Leeteuk, hogy nincs neki.

- Igaz, de mint láthattad, nem tiszták az emlékei. Meglehet, hogy van még valakije, aki él, csak elfeledkezett róla.

- Ó… tehát lehet, hogy van még élő családtagja? És ha az illető meghal, akkor segíthet Leeteuknek átjutni a túlvilágra?

- Igen.

- De ki lehet az? A szülei? Vagy él a felesége?

- Nem, a felesége meghalt. Szerintem a kislánya lesz az.

- A kislánya? De miért?

- Neked mit mondott Leeteuk a lányáról?

- Hát… azt, hogy itt született… a feleségétől, aki már szintén legalább huszonöt éve meghalt.

- Hű. Ez elég merész – pillantott elképedve rám Woozi, majd tovább keverte a koktélokat. – Nekem az mondta, hogy együtt halt meg a lányával egy balesetben. De volt, hogy olyannal állt elő, hogy nem is az ő lánya, hanem csak hozzá került, hogy valaki másé, hogy adoptálta és sok más furcsa történetet is hallottam már tőle. Leeteuk emlékei teljesen összekuszálódtak, és fogalma sincs, mi történt a lányával. Talán azért nem, mert a lánya még nem halt meg.

- De akkor miért jelent meg nála egy játékbaba képében?

- Valószínűleg azért, mert olyan nagyon szerette. Talán a lánya volt a mindene, csak ő volt neki, ő volt a legfontosabb számára. Mivel balesetben meghalt, magára hagyta a világon, és a bűntudata miatt nem tudja elengedni őt.

- Tehát meg kell várni, amíg meghal a való életben a lánya?

- Igen.

- De honnan fogja tudni a kislány, hogy ki az édesapja? Hiszen mindkét szülőjét elveszítette, valószínűleg árvaházban vagy nevelőszülőknél nevelkedett. Így aligha maradt róla emléke.

- Előfordulhat, hogy így történt. Ebben az esetben Leeteuk talán nagyon, nagyon hosszú évekig itt fog még bolyongani. De szeretném hinni, hogy végül valamelyik családtagja vette magához. Nagyszülők, esetleg testvérek. Ha így történt, akkor képekről láthatta őt, és halála után találkozni tudnak majd.

- Nagyon remélem, hogy így lesz. Ez olyan szörnyű… Sose hittem volna, hogy ennyire fájdalmas lehet a túlvilág is. Mindig azt hittem, hogy aki meghal, bármennyire is volt szörnyű a sorsa, egyből békére lel. De ezek szerint mégsem. Borzalmas.

Libabőrös lettem már pusztán a gondolattól is. Leeteuk sorsát megismerve úgy éreztem, az én életem ehhez képest gyönyörű volt, és hogy az én problémáim nem is voltak olyan nagyok. És hány meg hány olyan ember lehet, aki még ennél többet is szenvedett…

- Tessék, ezt idd meg, ettől jobban leszel – nyújtotta át a koktélomat Woozi, majd megkerülve a pultot, ő is mellém ült.

Megráztam a fejemet, és próbáltam nem Leeteukre gondolni. Jelenleg esélyem sem volt arra, hogy valamilyen módon segítsek neki.

Tekintetem Woozira tévedt és eszembe jutott, hogy nem olyan régen faképnél hagytam, amikor is felfedtem előtte, ki vagyok valójában. Nagyot nyeltem, és megköszörültem a torkomat.

- Woozi… Szeretnék elnézést kérni a korábbiakért. Szépen itt hagytalak anélkül, hogy bármit is elmagyarázhattam volna.

- Semmi baj, ne kérj elnézést – mosolyodott el vidáman Woozi. – Bevallom, eléggé rám hoztad a frászt, mert sokat pletykálnak rólad. De Taeyang elmondott néhány dolgot veled kapcsolatban, és azt hiszem, nem kell félnem tőled. Továbbá, amiket meséltél magadról, nem úgy tűnt, mintha ártani akarnál bárkinek is. Úgy gondolom, jó szándékkal jöttél ide, hiszen saját magadat is feláldoztad, és erre aligha lett volna képes bárki. Még ha vétkeztél is, nem az én hibám ítélkezni feletted. Bocsánat, hogy ezt mondom és nem akarlak megsérteni vele, de jelenleg te is csak egy halott lélek vagy, és ugye sokan azért vannak itt, hogy a befejezetlen ügyeiknek véget vessenek. Végtére is, te is ezért vagy itt, nem?

Elmosolyodtam Woozi szavain, és megnyugtatott, hogy nem utál. A titkom biztonságban volt nála. Nem kellett aggódnom, hogy elkotyogja másnak, hiszen egyrészt ő nem ilyen volt, másfelől pedig, ha kitudódik, hogy én, mint rémálom itt vagyok, akkor valóban nagy felfordulás keletkezne. Ezt meg egyelőre senki nem akarta. És tekintve, hogy én is csak egy lélek voltam, nem avatkozhatott bele a dolgomba. Azzal felrúgta volna a Fogadó szabályzatát.

Egy ideig csendben ücsörögtünk a koktéljainkat iszogatva, a gondolatainkba elmerülve. Jó érzéssel töltött el, és arra gondoltam, a való életben szinte sose volt olyan alkalom, hogy elmentem volna egy bárba vagy egy sarki kocsmába a barátaimmal iszogatni, csupán csak azért, mert jól esik. Ezekben a percekben sajnáltam, hogy nem szántam több időt ilyen értékes percekre, bár nem mintha rajtam múlt volna.

- Egyébként miért mondtad Leeteuknek, hogy ideje visszatérnem a szobámba? – törtem meg végül a csendet, elhessegetve minden gondolatomat.

- Ha valaki megpihen a Fogadóban, időnként vissza kell térnie a saját szobájába. Olyan ez, mint amikor munka után hazaér az ember, és elmegy aludni. A szellemeknek is szükségük van arra, hogy a testük pihenjen és feltöltődjön. Néha egyes lelkek elfeledkeznek erről, főként azok, akik nincsenek itt olyan régóta.

- Á, világos. Akkor lassan nekem is el kell vonulnom?

- Ha úgy érzed. Neked csak azért mondtam, hogy el tudjalak hozni onnan. Kellett valami indok.

- Ez mondjuk érthető – bólintottam halványan, és nagyot kortyoltam a koktélomból. – Jut eszembe, ha már itt tartunk. Kérdezhetek valamit?

- Persze, akár kettőt is – mosolyodott el szélesen Woozi.

- Szerinted mit akarnak a holtak?

- Ezt hogy érted?

- Hát… Tegyük fel, hogy lenne egy lehetőséged itt a túlvilágon, hogy kívánj valamit. Afféle utolsó kívánság, amit biztosan teljesítenének, mindenféle következmény nélkül. Szerinted a holtak mit szeretnének? Te például mit kívánnál?

- Nos… Nem is tudom – gondolkozott el Woozi. Ujjai között forgatta az üres poharat, amíg eljátszadozott a gondolattal. – Én személy szerint bosszút állnék azokon, akik megöltek, hiszen elvégre is azért lettem öngyilkos, mert nem engedték meg, hogy éljek. Bár én vetettem véget a saját életemnek, de úgy gondolom, hogy bárki, aki egy kicsivel is közelebb taszított ehhez a döntésemhez, az gyilkos volt. Bárki, aki megakadályozott önmagam megvalósításában, az egy kicsit hozzájárult a halálomhoz. Én bosszút állnék rajtuk. Megérdemelnék.

- Végül is ez érthető a részedről.

- Igen. Sok olyan lélekkel találkoztam már, akik dühösek és bosszúra szomjaznak. Akik öngyilkosságot követtek el, hasonlóképpen gondolkoznak, mint én. Vannak, akiket tényleg megöltek, de nagyon sokakat bántottak is. Szerintem a legtöbb lélek ezt kívánná.

- Még ha ez nem is szép dolog, azt hiszem, megértem őket. Főleg egy gyilkosság esetében… Vagy amikor mindenféle bűntudat nélkül bántanak valakit. Bosszút állni és rosszat tenni azzal, aki egy kicsit sem sajnálja a velünk történteket… teljesen érthető. Szembe nézni a félelmeinkkel, a fájdalmainkkal, az elkövetőkkel, tudni a miérteket… mind nem számít, de végső soron azt hiszem, sokan tényleg revansot akarnak venni.

- Igen, így van. Tudom, hogy értelmetlen és kiábrándító, de néha én is azt kívánom, bár megtehetném ugyanazt, amit velem tettek. Csakhogy átérezzék, amit én. A szemükbe nézni, ahogy ők néztek a szemembe, vagy tudomást sem venni róluk, ahogy őket se érdekelte, amikor én könyörögtem. Jó érzés lenne. Vagy legalábbis bízom abban, hogy ez kielégítő lenne számomra és a lelkem megkönnyebbülne.

Egyetértően bólogattam. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen ez magától értetődő volt. A bosszú nem megoldás, de sokan mégis ezt kívánnák. De talán nem is azt remélik, hogy kárt okozhatnak a bántalmazóikban, talán nem is azt akarják elérni, hogy ők maguk is árthassanak és fájdalmat okozhassanak, hiszen sokan talán nem is lennének képesek bántani másokat, még azokat se, akik miatt ők maguk szenvedtek. Talán végső soron arra vágynak, hogy bocsánatot kérjenek tőlük. Talán azt hiszik, ha bosszút állnak, akkor fognak csak letérdelni eléjük és könyörögve, sírva bocsánatért esedezni, pont úgy, ahogy ők könyörögtek, hogy engedjék őket szabadon, hogy ne érjenek hozzájuk. Úgy vélhették, a bosszú majd elhozza a megbocsátást, és nem gondoltak arra, hogy mi van, ha mégsem így alakul.

Miután megittam a koktélomat, elköszöntem Woozitól, és visszamentem a szobámba. Bedőltem a paplanok közé, de nem jött álom a szememre, és még csak azt se éreztem, hogy az agyam ki akarna kapcsolni.

Leeteukre gondoltam, aztán meg Woozira, majd a saját életem is eszembe jutott. Az, miként haltam meg, és hogy mennyire közel jártam a megőrüléshez. Ki tudja, mi lett volna, ha elveszítem az uralmat magam felett és vérengzésbe kezdek. Talán ártatlanokat ölök meg, talán a szeretteimet is bántom… Olyanná váltam volna, akin az emberek bosszút akarnak állni. Bár jóformán most is rengeteg halott gyűlölt, hiszen hagytam, hogy édesanyám visszatérjen az élők sorába. Az nem számított, hogy utána vissza is került, de élhetett. Egy rövid ideig, de élhetett, és ezt nem nézték jó szemmel.

Fogalmam sem volt, mihez kezdjek most. Még mindig bennem volt a gondolat, hogy hogyan tudnék ennyi szellemet megbékíteni, és közben azt éreztem, hogy Leeteuknek is segíteni szeretnék. De nem tehettem. Vagyis fogalmam sem volt, hogy megtehetem-e. Hiszen azért jöttem ide, hogy békét teremtsek, de ebbe vajon belefér az is, ha másoknak segítek? Ez vajon nem fog maradásra késztetni? Ez nem olyan, hogy ha túl sokat vagyok itt, akkor sosem térhetek vissza? Vagy ez is a képességem része lenne? Rémálom vagyok, aki egyensúlyt tart fent a két világ között, tehát nem csak az élőknek segíthetek, hanem a holtaknak is. De jelenleg mégsem voltam rémálom, és fogalmam sem volt, hogy így mibe avatkozhatok bele, és mibe nem.

Átfordultam a másik oldalamra. A fejem borzasztóan fájt a gondolatok tömkelegétől és arra gondoltam, bár segítene valaki rendezni őket.

Ekkor villant be Heeyeon arca.

Vele léptem kapcsolatba mindig, ő volt az első és egyetlen szellem, aki beszélt hozzám és aki rengeteg mindenben segített, még a halála után is. Eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy nagy káosz van itt és nem léphetünk kapcsolatba többé.

Heeyeon itt volt.

A fejembe vettem, hogy meg kell őt találnom. Tudnom kell, jól van-e és segítenie kell.

Felpattantam az ágyról, majd kirohantam a szobából. Egészen Taeyang irodájáig futottam. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, hol tartózkodik.