Búcsúüzenet + KÉRDŐÍV

Kedves Olvasóim!

Most, hogy a történet végére értem - és ezzel együttesen véglegesen lezártam a Nightmare korszakot -, kicsit furcsán érzem magam. Egyszerre örülök, hiszen büszke vagyok arra, hogy egy ekkora volumenű dolgot létrehoztam, de másfelől kicsit el is szomorít, hiszen nagyon a szívemhez nőtt a történet. Bár magát a Nightmare trilógiát már korábban lezártam magamban, azért a Cseresznyevirág Fogadó és szereplői is hagytak egy kis űrt maguk után. 

Nagyon szerettem írni magát a történetet, egy kicsit más volt, mint az eddigi írásaim. Igaz, hogy a Nightmarehez kötődik, annak a folytatása, de igyekeztem arra is figyelni, hogy a történet akár önálló sztoriként is megállja a helyét. Előfordulhat, hogy ez nem mindig jött össze, a Nightmare elolvasása - vagy legalább az összefoglalók elolvasása - szükséges volt hozzá, hogy a felmerülő homályos foltokat elkerüljük, de ettől függetlenül igyekeztem úgy írni, hogy ne érezzenek azok se hiányt, akik esetleg ténylegesen nem olvasták a Nightmare trilógiát. Bízom benne, hogy ezt sikerült megvalósítanom. ^^

Nem igazán tudom, mit mondhatnék még. Remélem, hogy tetszett nektek is a történet és ti is épp annyira izgalmasnak találtátok és annyira lelkesedtetek érte, mint én, amikor írtam. ^^

Most pedig szeretném megosztani veletek a Cseresznyevirág Fogadóval kapcsolatos kérdőívet, amiben mindössze néhány kérdésre kell csak válaszolnotok - maximum 10 percet vesz igénybe az egész.
Aki esetleg új olvasóm és nem tudná, annak elmondom, hogy a történeteimhez szoktam készíteni mindig egy kérdőívet, olyan kérdésekkel, amikre én, mint író mindenképpen szeretnék választ kapni. Ez egyrészt azért szükséges, mert kíváncsi természet vagyok, másfelől így egy összefoglalóbb véleményt is kaphatok tőletek a történet egészét tekintve. Valamint sokan nem szeretnek véleményt írni nyilvánosan, ezért így talán kicsit könnyebb lesz számukra is kibontakozni.

A kérdőív eléréséhez, lépj át Fogadó kapuján. ;)
(kattintsatok a képre a linkért)

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történetet és velem együtt végig kísérte Minseo és a társai útját. Külön köszönet azoknak, akik szánnak néhány percet a kérdőív kitöltésére, ezzel segítve az esetleges későbbi írásaimat! ^^

Remélem, hogy ez a kis kirándulás a Cseresznyevirág Fogadóban élvezettel telt és kényelmesen éreztétek magatokat ezalatt a rövid idő alatt. ^^

Ha kíváncsiak vagytok a további írásaimra és szeretnétek értesülni újabb történetekről, novellákról, akkor látogassatok el a Facebook oldalamra! ^^

Legyetek jók!

Park Minseo

Érdekességek

~ ÉRDEKESSÉGEK ~

 

🌸 A történet azonkívül, hogy önmagában is megállja a helyét egy egész és kerek sztoriként, valójában van előzménye. Mint ahogy láthattátok és mondtam is a történet indulásakor, ez tulajdonképpen a folytatása, vagy inkább spin-offja a Nightmare trilógiámnak.

🌸 Elsőként 2018. október 22-én merült fel az ötlet, hogy írhatnék folytatást a Nightmare-nek, ami a túlvilágon játszódna.

🌸 Végül 2020. április 4-én kezdtem el írni magát a történetet.

🌸 A történetet 2020. december 8-án fejeztem be, azaz 8 hónap és 4 nap alatt írtam meg.
(Érdekesség, hogy a Somewhere I Belong című írásomat pedig 8 hónap és 3 nap alatt fejeztem be.)

🌸 A történet 85 oldal lett wordben, A4-es oldalon.

🌸 Ez az első történetem, ahol fejezetekre bontottam a történetet és a fejezeteknek címet adtam.

🌸 Lehetséges, hogy néhány embernek első olvasásra úgy tűnhet, hogy a történet alapötlete a Hotel del Luna koreai doramából származik, ez azonban csak kis részben van így. Noha valóban nagy hatással volt rám a sorozat, valójában a fejemben már előbb megszületett a történet, minthogy láttam volna magát a sorozatot. (A sorozat 2019-ben jelent meg, én csak 2020 elején láttam, de a történet cselekményén én már 2018-ban elkezdtem gondolkodni.)

🌸Solar szobájában megjelenő diófa a valóságban is létezik, méghozzá a gyerekkori lakhelyem kertjének végében. Gyerekként sok időt töltöttem ott, ezért ez egy kedves emlék számomra, és ezért került bele a történetbe is.

🌸Minseo rózsa alakú nyakláncának kulcsfontosságú szerepe volt, de ez eleinte nem volt így. Eredetileg lett volna egy szoba, ahová senki nem tud bejutni, még Taeyang se, de végül Minseonak sikerül. Kiderült volna, hogy korábban az Minseo édesanyjának a szobája volt, ahol az asztalon lett volna egy dobozka, benne egy varázstárggyal. Az lett volna az édesanyjának a képessége. Végül elvetettem ez az ötletet, mert nem lett volna értelme, hiszen a Nightmare utolsó évadjában megsemmisült az a képesség. De ez a gondolat juttatta eszembe a rózsás nyakláncot, ami az előző évadokban is többször visszaköszönt, így erre építettem tovább a történetet.

🌸 Lett volna egy olyan is benne, hogy kiderült volna, hogy Minseo képes a saját akaratából, önállóan közlekedni a két világ között. Ez az ötlet végül gyorsan törlésre került, mert nem sok mindent tudtam volna kihozni akkor a történetből, plusz bele kellett volna vennem a Nightmare szereplőit is, és nem akartam annyi karakterrel dolgozni. És természetesen igyekeztem úgy írni a történtet, hogy minél inkább elhatárolódjak a Nightmaretől és inkább önálló legyen a történet.

🌸 Az, hogy Minseo apja a túlvilágon lesz és ott találkozni fognak, csak akkor merült fel bennem, amikor a Nightmare 3. évadjához kapcsolódó érdekességeket írtam össze (ez kb. 2020 nyara volt), ahol megemlítettem, hogy a 3. évadban szerepelt volna az édesapja, de végül mégsem lett így. Ezen a vonalon tovább gondolkodva jöttem rá, hogy mi lenne, ha ebben a történetben megjelenne – és meg is jelent.

🌸 Függetlenül attól, hogy az eredeti tervek szerint még a Nightmare 3. évadjában is a Super Junioros Leeteuk lett volna Minseo apja, a Cseresznyevirág Fogadóban már a Monsta X-es Shownu kapta az apa szerepet. Vele írtam meg a teljes történetet és csak miután elkezdtem már publikálni az első részeket, változtattam vissza Leeteukre. Az ok egyszerű: Leeteuk a valóságban már elmúlt 36 éves és őt sokkal jobban el tudtam emiatt képzelni apaként, mint bármelyik másik jelöltet. (Lett volna még pár másik jelölt is, de őket hamar elvetettem.)

🌸A többiek karaktere (Taeyang, Woozi, Solar) már kezdetektől fogva adott volt, egyedül csak Leeteuk szerepe volt ennyire kacifántos.

🌸 Leeteuk az eredeti verzió szerint szintén átkelt volna a túlvilágra. Ez végül azért nem alakult így, mert egyrészt nem akartam ennyi érzelgős jelenetet írni, hiszen korábban Solar és Taeyang már átkelt, másrészt sajnáltam Minseot, hogy mindenki elhagyja őt azok után, hogy próbál jó lenni, és ez akár végzetes is lehetett volna számára. Harmadrészt pedig szerintem hülyén nézett volna ki, ha a négyből három szereplő átkel a túlvilágra. Így meghagytam neki az apját, hogy legyen valaki, aki mellette marad.

🌸 Eleinte az apja átsegítése lett volna az első feladata ahhoz, hogy a Fogadó tulajdonosává váljon. Ezt később Taeyang kapta meg.

🌸 Az első változat szerint Minseo ajánlotta volna fel, hogy átveszi a Fogadót azért, mert Taeyang már szeretett volna átkelni, és elege lett volna ebből a világból. Végül azért döntöttem úgy, hogy Taeyang fogja erre felkészíteni folyamatosan Minseot, mert egyrészt szerintem ez nagyobb csavar volt, másrészt meg írás közben valahogy így alakult a dolog.

🌸Nem tudom, ki mennyire vette észre, de megemlítettem a 9. részben a Nightmare 2. évadjának egyik mellékszereplőjét, méghozzá Minseo egykori szobatársát. Ő nem volt más, mint Boksung. Ő szimplán csak egy kedves barátom miatt került bele a történetbe, más oka nem különösebben volt. Valamint nem tudom, mennyire figyeltétek meg, de Minseo nem említette meg a nevét, vagyis azt mondta, hogy nem emlékszik a nevére – ez azért volt így, mert Boksung az életében is jelentéktelen személy volt, és ez a halála után se változott.

🌸A szereplők megjelenése és távozása majdnem teljes körforgást alkot. A történetben először (Minseo után) Taeyang jelent meg, majd Woozi, Leeteuk és végül Solar. Ugyanakkor elsőként Solar távozott, az eredeti tervek szerint pedig ezután Leeteuk következett volna. Woozi abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ő volt az egyetlen, aki mindenképpen maradt volna. Végezetül pedig Taeyang kelt át. Azonban amikor még olyan kis kósza gondolataim voltak, hogy Minseo visszatér a történet végén az élők közé, akkor abban az esetben mindenki átkelt volna a túlvilágra, abban a sorrendben, ahogy a történetbe bekerültek.

🌸 A történet lezárását illetően volt egy olyan ötletem, hogy Minseonak sikerül visszajutnia az élők sorába, és amikor ismét találkozik a barátaival, akkor ott lett volna Chanyeol (EXO) a Moonlight című történetemből. Ezzel szerettem volna összekapcsolni mind a két történetet (a Moonlight és a Nightmare/Cseresznyevirág Fogadó), csak úgy, mivel mindkettő természetfeletti lényekről szól. Ezt azonban elvetettem végül, hiszen sok kérdés merült volna fel és nem is biztos, hogy mindenki olvasta a Moonlight, illetve a Nightmare történeteimet (Ez az ötlet 2019.01.03-án merült fel.)

🌸 Lett volna egy enyhébb verzió is az utolsó részt illetően. Az a jelenkorban játszódott volna, 20-30 év elteltével, és Minseo bekopogott volna a barátai ajtaján. Ezzel a képpel zárult volna a történet, célozva arra, hogy sikerült visszatérnie az élők közé.

🌸Volt olyan verzió is, hogy amikor Minseo visszatér a barátaihoz a valóságban, akkor mondja majd nekik, hogy valami szörnyűség közlekedik a túlvilágról, egyenesen a Pokolból. A holtakat úgy tudnák csak ismét maguk mellett tudni, hogy egyezséget kötnek velük, hogy Minseo testét használva mindenki egy-egy napot eltölthet még az élők között. (2019.02.07.)  Ezt az ötletemet végül másként írtam bele. Szóval lényegében az, hogy Minseo testét használják, az adott volt, csak az nem, hogy Minseo a túlvilágon van vagy sikerült visszatérnie.
 

🌸 A történet végét direkt hagytam lezáratlanul. Ez az ötletem 2020.04.09-én lett végleges, de volt egy kedves barátom, aki megerősített ebben a befejezésben. Ugyanis amikor augusztus 5-én felkerült az utolsó Nightmare rész, ez a kedves barátom azt írta, hogy kíváncsi, vajon Minseo a hülyeségeiért meg fog-e bűnhődni. Lényegében az, hogy milyen bűnei voltak és hogy miért is gyilkos, emiatt került jobban kifejtésre. Én pedig úgy voltam vele, hogy ezek után nem érdemli meg, hogy visszatérjen az élők sorába, hiszen az kedvező lenne neki, és úgy tűnne, nem bűnhődött eleget, ugyanakkor pedig a másik véglet, hogy sose lesz esélye rá, túl erősnek tartottam. Így maradtam a köztes megoldásnál, hogy ki tudja, mi lesz később, talán sikerül neki, talán nem, lehet nem is akar a végén elmenni, szóval tényleg bármi megtörténhet.

🌸És megsúgom, egy kis részben azért is maradt a túlvilágon, mert nem volt kedvem kitalálni, hogyan sikerül visszajutnia, hogy milyen megoldást talál erre végül, és könnyebb volt ennél a megoldásnál maradni. :D

🌸 Végezetül pedig… Az oldal blogját már 2019. májusában létrehoztam és megcsináltam hozzá a designt is, de végül megváltoztattam, mert nem tetszett. Eredetileg így nézett volna ki (a lenti kép az). Szerintem túl rózsaszín volt és a Nightmare sötét/fekete kinézete után ez nagyon gyerekesnek, és komolytalannak tűnt. Bár bevallom, a jelenlegi se éppen felnőttes, de mégis valamivel jobb. Nekem inkább olyan semlegesnek tűnik, kicsit olyan átmenet a gyerekes és a felnőttes között, és ha azt vesszük, Minseo is pont itt kezdett el felnőni.(Minseo 20 éves volt, amikor meghalt, mondhatni még gyerek, és ha a koreai éveket számoljuk, akkor ugye még kiskorú, azonban a történet elején már 6 évvel később vagyunk, azaz 26 éves, fiatal felnőtt, aki változásokon megy keresztül, és fokozatosan megkomolyodik.)  Plusz hozzátenném, hogy nagyon beleszerettem a menta színbe is, és ilyen zöldes színű blogom még nem volt xD

(A design első verziója)

Huszonötödik fejezet

 

~ Huszonötödik fejezet ~

Az elmúlt napokban furcsán éreztem magam. Olyan sok dolgot kellett tennem, annyi minden várt még rám, de most először nem siettem sehová. A szívem elnehezült, ahogy arra gondoltam, mennyi ideig nem láthatom még a barátaimat, hogy mennyi ideig keresni fogják a megoldást, miközben nem tudják, hogy jól vagyok. Keserű érzéssel töltött el az is, hogy már nem sokáig élvezhetem Taeyang társaságát, hogy fogalmam sem volt, mihez kezdek majd nélküle.

De enyhített fájdalmamon, hogy tudtam, Woozi és Leeteuk mellettem lesznek. Hogy segíthetek a holtakon, és hogy a képességem nem tűnt el teljesen. Örültem, hogy nem csak veszítettem, de vissza is kaptam valamit az életembe.

Most először éreztem azt, hogy megtaláltam az utamat, hogy a helyemen vagyok.

Az irodámban ülve sokat gondolkoztam az életemen. Még mindig újszerű volt az egész helyzet, és olyan hihetetlennek éreztem, de kezdtem megbékélni a sorsommal.

Elmélkedésemet egy halk kopogás zavarta meg, majd végül Taeyang nyitott be az ajtón.

- Ó, szia – derültem fel egyből, és szélesen elmosolyodtam. – Mi járatban erre?

- Azt hiszem, kész vagyok tovább állni.

- Máris? – Lepődtem meg, és jókedvem egy pillanat alatt elpárolgott.

- Mennem kell. Elbúcsúztam mindenkitől és minden tudásomat átadtam neked. Ideje távoznom.

- Hát… rendben – bólintottam, és felkeltem a székből.

Elhagytuk az irodát, és a földszintre mentünk. Ismeretlen folyosókon haladtunk át, hogy végül kiérjünk a szabadba, és feltáruljon előttünk a cseresznyefákkal kijelölt út. Fogalmam sem volt, hogyan találtam ide, de Taeyang megnyugtatott, hogy ez olyan, ami a tulajdonosoknál egy ösztönös érzés.

Eszembe jutott, amikor Solar távozott, és enyhe fájdalom hasított mellkasomba. Csak reméltem, hogy boldog, hogy valahol a világban már újjászületett vagy hamarosan újjá fog születni.

Taeyangra néztem, aki zsebre dugott kezekkel állt mellettem, és úgy tűnt, nehezére esik távozni. Azt hiszem, egy kicsit félt és nyugtalan volt.

- Izgulsz? – Kérdeztem végül.

- Egy kicsit. Nem tudom, mi vár rám és teljesen más érzés ezen az oldalon állni. Amíg én kísértem át a holtakat a túlvilágra, nem érintett meg a dolog, csak néha vágyakoztam, hogy bár én is itt tartanék. És most, hogy itt vagyok… azt hiszem, kicsit ideges vagyok – nevetett zavartan.

- Elhiszem. Nem egyszerű tovább lépni, főleg, ha ennyi éven át ugyanazt csináltad újra, és újra.

- Igen. Furcsa, mert a hosszú évek alatt ez csak egy nagyon távoli, halovány és reménytelen pontnak tűnt. De most, itt állva a kapuban olyan, mintha ezek az évek egy pillanat alatt elteltek volna. Most már nem tűnik ez a pár száz év olyan soknak, mindössze olyan, mintha csak egy délutánt töltöttem volna itt.

- Utólag minden rövidebbnek tűnik, és a szenvedés csak egy pillanat. Szokták mondani, hogy a rossz dolgok lerövidülnek, és a jó dolgok sokáig megmaradnak.

- Igen, valahogy így.

Hosszas csend állt be kettőnk közé. Taeyang még bámészkodott, a Fogadót nézte és a hosszú utat, ami a végtelenségbe vezetett. Úgy tűnt, mint aki próbálja a látottakat megjegyezni, hogy sose felejtse el. Arra gondoltam, vajon tényleg minden emléke el fog tűnni, még így is, hogy évszázadokat töltött itt? El lehet valamit csak így törölni, hogy soha ne emlékezzen rá, vagy néhanapján, álmaiban vissza-vissza fog térni a Fogadó?

- Borzasztóan hiányozni fogsz – tört ki belőlem hirtelen, majd megöleltem Taeyangot.

Taeyang meglepődött, nem számított erre az érzelmességre. De visszaölelt, és hosszú percekig szorosan álltunk így. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, bármennyire is igyekeztem. Olyan volt, mintha valamit kitépnének belőlem, és talán így is volt. Maga a tudat, hogy soha többé nem fogom látni, ez szörnyű érzés volt. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg minden véget ért, legalábbis azoknak, akik még itt voltak.

- Te is nekem, Minseo – mondta halkan, és hallani lehetett, hogy ő is a könnyeivel küszködik. – Nem hittem, hogy valakinek hiányozhatok majd még vagy hogy nekem valaki hiányozni fog. Sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni. Furcsa érzés ilyen érzelmeket megtapasztalni ilyen sok idő után.

- Van, ami sosem tűnik el belőlünk – mondtam, majd elengedtem és ránéztem. Könnyeimet igyekeztem eltűntetni szememből, de újra és újra utat törtek maguknak. – Tényleg nem tudom, mi lesz velem nélküled. Kételkedem magamban még most is.

- Ez természetes, és mondtam, hogy nem baj. Ha kételkedsz, azt jelenti, hogy gondolkozol és újabb és újabb dolgok fognak az eszedbe jutni. Mindig a legjobbat fogod nyújtani, ebben biztos vagyok.

- Pedig úgy érzem, a felét se tudom annak, amit te tudsz.

- Mindent tudsz, amit a lelkekről tudnod kell, és a szabályokat is ismered. Innentől kezdve pedig mondhatni úgy cselekszel, ahogy a szíved diktálja, ahogy helyesnek véled – mondta bíztatóan Taeyang. – Sokkal több van benned, Minseo, mint hiszed. Egészen új és szép dolgok várnak a Fogadóra és az itteni közösségre. Te képes leszel arra, amire én nem, te képes vagy megadni a lelkeknek azt, amit én nem tudtam. Hiszen te érzelmesebb vagy, te jobban megérted őket, és sokkal közelebbi kapcsolatban is állsz velük, mint én. Bár ez veszélyesnek tűnhet, de az előnyöddé is válhat. Attól függ, mit kezdesz vele. De téged ismerve tudom, hogy jól meg fogod állni a helyed.

- Köszönöm, Taeyang, ez igazán sokat jelent nekem. Remélem, hogy igazad lesz, és hogy nem okozok csalódást. Ha mégis így lenne, amikor ismét találkozunk, te leszel az, akinek átadom a Fogadót – mosolyodtam el, amin Taeyang is jót nevetett.

- Remélem is, hogyha meghalok a következő életemben, akkor még itt leszel.

- Minden bizonnyal így lesz – mosolyogtam vissza, majd ismét magamhoz öleltem. – De most menj és éld az életed. Ne gondolj erre, és légy nagyon, nagyon boldog. És ezúttal, ne merj fiatalon meghalni!

- Megpróbálok.

Taeyang visszaölelt, majd egy sóhaj kíséretében elengedett. Megsimogatta a fejem, végül hátat fordított, és elindult az úton.

Minden lépésnél a szívem szakadt meg, de ott volt bennem egy apró szikrányi öröm, hogy végre boldog lehet. Nagyon drukkoltam neki, hogy ezúttal ne szúrja el, és valóban olyan életet éljen, amire vágyik.

Mielőtt alakja teljesen eltűnt volna, még utoljára visszanézett, és elmosolyodott. Integettem neki, majd egy nagyobb fuvallat rövid táncba hívta az apró cseresznyevirágok leesett szirmait. Mire leülepedtek, Taeyang már nem volt előttem.

Halkan felsírtam.

Valami véget ért, de az ő számára csak most kezdődött az élet.

Sokáig álltam ott, zokogva, arra várva, talán ismét láthatom. Nehezemre esett elfogadni, hogy egy szempillantás alatt kilépett az életemből, de az utána maradt fájó és sajgó érzés a mellkasomban sokára fog csak elmúlni. Már ha elmúlik egyáltalán.

Végül hátat fordítottam és lassú léptekkel elsétáltam.

Aggodalommal töltött el a jövőm, a sorsom, az, hogy vajon hogyan fogok cselekedni, hogy vajon lesz-e alkalom arra, hogy a sötétség megpróbál elpusztítani, és hogy mennyire tudok megálljt parancsolni. De mindeközben tudtam, hogy ha hibázok is, ezúttal már nem fogok annyira félni. Magabiztosabb voltam, és vártam az elkövetkezendő időszakot, mert most úgy éreztem, fel vagyok készülve minden csapásra, és hogy erősebb vagyok, mint egykor valaha voltam.

Rá kellett jönnöm, hogy nem az energiám tett erőteljesebbé, hanem az, hogy képes voltam elfogadni magamat, minden hibámmal együtt. Nem menekültem többé, nem akartam már menekülni többé. Elfogadtam a sorsomat, és nem kerestem a válaszokat arra, hogy miért pont én. Miért én vagyok ilyen helyzetben, miért én kaptam meg a képességet? Egyszerűen elfogadtam és megtanultam vele együtt élni.

Most már megértettem Taeyang minden szavát és cselekedetét. Most már tudtam, hol hibáztam a múltamban, és hogyan tudom ismét elkerülni ezeket a hibákat. Most már ismertem mind a két világot minden szépségével és hibájával együtt. Most már tudtam, hogy meg kellett halnom ahhoz, hogy megtaláljam magamat, megtaláljam az arany középutat, amit mindig is kerestem.

Tudtam, hogy egy időre ezen a világon leszek, de nem adtam fel azt, hogy egy napon visszatérjek az élők sorába. Hiszen bármi lehetséges volt, és ahogy Taeyang mondta, nagy dolgokra voltam elhívatott. Nem tartottam kizártnak és nem voltam hajlandó lemondani erről az elhatározásomról.

Újult erővel vágtam hát bele a jövőbe. Tudtam, hogy hosszú és fáradalmas lesz, nem utolsó sorban kimerítő, de ez sem tántorított el. Ideje volt felkészülnöm és felkészítenem a testemet arra, hogy lassan megkezdjem az utaztatást a két világ között. Nem tudtam, hogyan fogom mindezt véghez vinni, de nem voltam egyedül. Woozi, az édesapám, Leeteuk és a képességem is mellettem volt, így pedig nem volt többé okom félni.

Hiszen ez az élet lényege. Ha bízol önmagadban és van, akire támaszkodhatsz, jöjjön akármilyen vihar is, bármit képes leszel legyőzni. És ha néhanapján meg is kell állnod pihenni, akkor sincsen gond. A legfontosabb, hogy véglegesen soha ne állj meg, mert az élet veled vagy nélküled, de megy tovább.

Huszonnegyedik fejezet

~ Huszonnegyedik fejezet ~

Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy mit mondott Taeyang. Elvettem tőle a pozícióját, anélkül, hogy megkérdeztem volna. Úgy lettem tulajdonos, hogy azt se tudtam, mit művelek. Megint úgy cselekedtem, hogy nem gondolkodtam előtte.

 - Taeyang, én… nem tudtam. Én… Kitalálok valami mást, ha ez ezzel jár – mondtam zavartan, megrémülve. Már épp felkeltem volna, hogy visszamenjek és lefújjam ezt az egészet, hogy töröljem az ígéretemet, de Taeyang megfogta a csuklómat és nem engedett.

- Nem baj, minden rendben – eresztett meg egy halovány mosolyt. – Végtére is tudtam, hogy ez fog történni.

- Honnan…?

- Mondhatni ez volt a sorsod – nézett egyenesen rám. – Tudtam, hogyha idejössz, neked kell átvenned a helyem.

- Miért?

- Mert én választottalak az örökösömmé – mosolyodott el még jobban. – Mit gondolsz, miért tanítottam meg neked annyi mindent a Fogadóval kapcsolatban? Felkészítettelek arra, hogy átadjam neked ezt a helyet.

- De… Ezt miért nem mondtad el korábban?

- Ha elmondtam volna, akkor elvállaltad volna? Még most is tagadnál mindent, még most is arra gondolnál, hogyan tudsz elmenni innen. Bár úgy tűnhet, hazudtam neked, de valójában szerettem volna, ha átlátod a dolgok működését, hogy megértsd, miért nem olyan egyszerű minden, ahogy hiszed.

- De… nem tudom. Kicsit átverve érzem most magam, hogy egészen eddig a hátam mögött szervezkedtél – sóhajtottam fel, de egyáltalán nem voltam csalódott. Csak meglepett és lesokkolt.

- Sajnálom, ha így érzed, de minden, amit mondtam, igaz volt. Nem csak azért kértem a segítségedet, hogy te legyél a tulajdonos, hanem mert valóban szükségem volt rád. De nem mondhattam el a teljes igazságot, mert nem akartam, hogy ez befolyásoljon bármiben is. Le kellett téged tesztelnem, hogy valóban alkalmas vagy-e erre a pozícióra, és ha már korábban elhintem előtted, hogy mire készülök, félő volt, hogy mindent csak azért tennél, hogy hatalmat szerezz. Pontosabban, hogy azért legyen hatalmad, hogy aztán megpróbálj elmenni innen.

- Kicsit rossz érzés, hogy ezt nézed ki belőlem – húztam el a számat. – De valószínűleg nem lett volna alaptalan.

- Néha muszáj a legrosszabbat feltételeznem. És amikor idejöttél, te is csak egy lélek voltál, össze voltál zavarodva. Így pedig aligha mondhattam el az igazat.

- Megértem – mondtam végül. – Mi lett volna, ha mindez nem történik meg? Mi lett volna, ha nem állok helyt? Ha nem sikerült volna békét kötnöm a lelkekkel, képes lettél volna átküldeni a túlvilágra?

- Nos… Igen. Azt hiszem, megtettem volna és nem is akadályoztak volna meg benne, függetlenül attól, hogy te vagy a rémálom. Itt csak egy lélek voltál a sok közül, nem voltál kivétel, és ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, ha nem bizonyosodom meg róla, hogy valóban képes vagy elvezetni a Fogadót, akkor igen, idővel átküldtelek volna. Ha így történt volna, akkor továbbra is én maradok a tulajdonos, és mást kellett volna találnom a helyemre.

- És mi lett volna a holtakkal? Ha én nem vagyok, hogy oldod meg az itteni konfliktust?

- Bevallom, ezen nem gondolkoztam. Arra fordítottam az energiámat, hogy neked segítsek és téged tanítsalak. Valamiért tudtam, hogy te vagy a legjobb választás és a végén igent mondasz.

- Hát… örülök akkor, hogy ennyire bíztál bennem. – Elmosolyodtam. Valóban jól esett a lelkemnek, hogy ha én magam nem is, de Taeyang mindvégig bízott bennem és kitartott mellettem. - De attól még furcsán érzem magam. Én… erre nem vagyok felkészülve. Fogalmam sincs, mit kell tennem.

- Hidd el, sokkal jobban fel vagy készülve, mint hinnéd. Hiszen a holtak már tisztelnek, és beszélnek hozzád. A képességeddel kordában tudod őket tartani, és ha nem lennél elég érett erre a feladatra, akkor nem sikerült volna elérned azt, amit az előbb.

- Meglehet, de ettől függetlenül bizonytalan vagyok magamban.

- Az sose baj. Idővel el fog múlni, és minden más lesz. Nem mondom, hogy egyszerű dolgod lesz, mert nem lesz, de rövid idő alatt annyi mindent megtanultál, úgyhogy nem aggódom.

- Remélem. Sajnálom, hogy csak így letaszítottalak a trónodról.

- Ugyan – nevetett legyintve Taeyang. – Amióta itt vagy, az energiám folyamatosan csökkent, a tekintélyem egyre alábbhagyott. Mit gondolsz, miért nem tudtam egy idő után uralkodni a holtak felett? Mit gondolsz, miért volt annyi zavargás? Nem csak azért, mert te itt voltál, hanem mert már nekem sem volt akkora hatalmam felettük. Nem tudtam őket kordában tartani, és ezért váltak irányíthatatlanná. És látod, a végén már nem hallgattak rám. Már nem voltam a vezetőjük.

- Értem. Egyáltalán nem gondoltam erre – sóhajtottam fel. – De… mi lesz ezek után? Mi lesz veled?

- Az én időm hamarosan lejár, és távoznom kell.

- T-távozni? Úgy érted…?

- Pontosan úgy. Át fogok kelni a túlvilágra.

Nem bírtam megszólalni. Lesokkolt, hogy hirtelen tulajdonos lettem, hogy olyan hatalmat kaptam a kezembe, amiről fogalmam sem volt, hogy tudom-e irányítani, és most még ez is, hogy az egyetlen ember, aki biztos pont volt, aki mindent tudott, akinek a legnagyobb volt a tudása, az most el fog tűnni mellőlem. Egyedül maradok, és csak magamra számíthatok majd.

Taeyang viszont egyáltalán nem volt csalódott, sőt. Megkönnyebbült. Bár tudtam, hogy ez a vágya, tudtam, hogy már hosszú ideje azt várja, mikor jön el ez a pillanat, mégis megdöbbentett, hogy ez ilyen hamar elérkezett. Azt hittem, lesz még időnk, hogy bőven töltünk még el együtt hónapokat és éveket, és akkor most egyszerre minden szertefoszlott.

Taeyang tudta, hogy nem marad már sokáig, mégsem említette nekem.

- Minseo, én már csaknem hétszáz éve itt vagyok. Nagyon, nagyon hosszú volt ez az idő, és szeretnék végre megpihenni – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Megfizettem a tetteimért, letöltöttem a büntetésemet. Kész vagyok végre tovább lépni. El se tudod hinni, mekkora megváltás ez számomra. Persze, szép volt az itt töltött idő, minden rossz és jó ellenére is, sokat tanultam és fejlődtem, de most már szeretném elfelejteni és új életet kezdeni.

- Tudom, ez érthető – bólintottam végül, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne sírjam el magam. – Megérdemled a pihenést.

- De mielőtt elmegyek, még át kell adnom neked valamit.

- Micsodát?

- Gyere, megmutatom.

Taeyang felpattant, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon a földről. Fel se tűnt, hogy Leeteuk időközben lelépett és magunkra hagyott.

Taeyang irodájába mentünk. Furcsa volt úgy belépni, hogy tudtam, hamarosan ez már az én törzshelyem lesz, és itt fogom az időm nagy részét tölteni. Arra gondoltam, mennyire jó volt csak lézengeni a Fogadó területén, és semmittevéssel eltölteni a napokat, de aztán hirtelen úgy éreztem, ráuntam erre, és kész vagyok belevágni az új dolgokba. Eszembe jutott az is, mennyire kétségbeesetten szerettem volna munkát találni magamnak még akkor, amikor éltem, hogy mennyire nem találtam sehol a helyem, hogy mennyire szerettem volna lekötni magam valamivel.

Aztán hirtelen itt voltam, és egy hozzám passzoló munka csak úgy a kezeimbe hullott. Talán ezért nem találtam a helyem a világban, mert valójában itt volt az, amit kerestem? Valamiért ez a gondolat megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltött el.

- Ez az egyik utolsó dolog, amit át kell adnom, hogy a tiéd legyen a Fogadó.

Taeyang levett egy sötétkék, vaskos könyvet a polcról, ami látszólag nem különbözött a többitől. De valójában egy széf volt elrejtve benne. Beütötte a kódot, majd kinyílt, és egy ezüst fémdobozkát húzott elő. Azt is kinyitotta, amiben egy törött pengedarab volt.

- Ez mi? – Kérdeztem.

 - Ez számomra a legfontosabb dolog. Ez egy része annak a kardnak, amivel annyi embert megöltem és amivel akkoriban a királlyal végeztem. Valami, amivel egyszerre tettem jó és rossz dolgot is.

- És ezt miért adod nekem?

- Nem ezt adom neked, hanem magát a dobozt. Ide kell elzárnod azt, ami számodra olyan sokat jelent. Valamit, ami egyszerre köt élethez és halálhoz, jóhoz és rosszhoz – mondta, miközben az immár üres dobozt a kezembe adta. – Ez a karddarab velem jön, ezzel leszek képes újjászületni. Ez az a dolog, ami itt tart.

- Akkor nekem most bele kéne tennem valamit? – Kérdeztem, miközben lázasan kattogott az agyam, nekem mégis van-e egyáltalán ilyen tárgyam.

- Igen. Ez köt majd ehhez a világhoz. Tudnod kell, hogy erre nagyon kell vigyáznod. Ha valaki megszerzi, nem leszel képes újjászületni, elveszíted az itteni a hatalmadat és egyszerűen megszűnsz létezni. Tudod, hogy a Fogadót nem őrizheti akárki, nem kerülhet idegen és rossz kezekbe. Úgy kell erre vigyáznod, mint saját magad életére.

- Mi történik, ha valaki mégis megszerzi?

- A holtak megvadulnak, gonosz szellemekké válnak, de az is lehet, hogy ők is megszűnnek. Amennyire én tudom, az egyik Fogadóban már volt erre példa, éppen ezért van az, hogy az iroda az épület tetején van, és hogy a lelkek úgy érzékelik, mintha a végtelenbe nyúlna. Nem jöhet be ide akárki, így jól fontold meg, kiben bízol és kiben nem.

- Ezért van az, hogy rajtam kívül senki nem járt még itt?

- Igen, elméletiekben egy lélek se találna ide, senki nem érne el sose a legfelső szintre. De sosem lehet tudni, éppen ezért fő a biztonság.

- De én mégis idetaláltam.

- Mert te voltál a kiválasztott. Egyfajta próbatétel volt számodra, hogy ide feljuss.

- Kezdem érteni, hogy amire azt hittem, kiváltságos vagyok, az nem a véletlen műve volt.

- Nem bizony – mosolyodott el. – Amit még tudnod kell erről a dobozról, hogy te magad sem veheted innen ki, egészen addig, amíg nincs meg, ki lesz az utódot. A Fogadó nem maradhat tulajdonos nélkül, és te sem hagyhatod el addig a helyet. Csakis akkor vagy erre képes, ha az, aki a helyedbe lép, biztosan jó és nem fog rosszat tenni.

- Miért vagy abban biztos, hogy én nem fogok rosszat tenni?

- Mert már megtehetted volna. Mert elfogadtad a sorsodat, mert meghaltál azért, hogy ide gyere. Feláldoztad magad, holott élhettél volna. Még ha azt is hiszed, hogy rossz vagy, még ha voltak is hibáid, valójában mindvégig becsületes voltál és jó dolgok vezéreltek. Ne becsüld alá magad.

- Megpróbálom – bólintottam.

- Szóval? Mi a te tárgyad?

Elgondolkoztam egy pár másodpercre, majd kezemet automatikusan a nyakamhoz emeltem.

A rózsás nyakláncomat levettem, majd a dobozkába tettem.

- Ez a nyaklánc egész életemben velem volt. Édesanyámtól örököltem, és emiatt éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül. Bár rosszat is tettem vele, hiszen felélesztettem, és sok lelket haragítottam magamra, de ugyanakkor elvezetett édesapámhoz is. Sok minden köt hozzá – mondtam végül.

Elzártam a nyakláncot, visszatettem a dobozba, majd magát a könyvet is visszacsúsztattam az eredeti helyére.

- Most akkor enyém a Fogadó? Ennyi? Nincs se kulcs, se papírmunka?

- Nem, nincs – rázta meg fejét jókedvűen Taeyang. – Egy utolsó dolog lesz már, de azzal pár napot szeretnék várni, ha megengeded.

- Hű, furcsa, hogy te kérsz tőlem engedélyt – lepődtem meg, majd elmosolyodtam. – De persze megadom az engedélyt. Ha rajtam múlna, el se engednélek.

- Igazából nem vagy köteles elengedni.

- Vigyázz, mert a végén tényleg így lesz – ráztam meg nevetve mutatóujjamat. – De persze nem tenném ezt veled. Hosszú utad volt, és a legjobbakat szeretném neked. De mégis mi ez az utolsó dolog? Elmondhatod?

- Neked kell majd elkísérned a túlvilág kapujához.

Huszonharmadik fejezet

 

~ Huszonharmadik fejezet ~  

A kezemben volt az irányítás. Átvettem a hatalmat és képes voltam uralkodni felettük. Tudtam, hogy ki kell használnom ezt az alkalmat, mert fogalmam sem volt, meddig leszek képes csendben tartani őket, hogy az energiám meddig tart ki.

Taeyang hátrébb lépett egy lépést és hagyta, hogy beszéljek.

- Tudom, hogy utáltok, és tudom, hogy bosszúra szomjaztok – mondtam végül, miután mindenki nekem szentelte a figyelmét. – Tudom, hogy mit tettem veletek. Tudom, hogy nem örültetek annak, hogy cserben hagytalak titeket és sajnálom, amiért erre nem jöttem rá hamarabb. De most már tudom, és igazatok van. Valóban nem figyeltem oda rátok, pedig ti ott voltatok mellettem, amikor szükségem volt rátok.

Tartottam egy újabb szünetet. Úgy tűnt, kezdenek megnyugodni. A lépcsőn már nem tolongtak és a tömegben sem lökdösték egymást. Engem hallgattak és láttam rajtuk, ahogy jól esik nekik, hogy elismerem a bűnösségemet. Hiszen ezt akarták hallani. Hogy vállaljam a felelősséget és belássam, hogy nekik van igazuk.

 - Éppen ezért kérlek titeket arra, hogy fejezzétek be ezt a fajta magatartást. Nem kell többé lázadoznotok, nem kell többé üldöznetek, mert nem futok el. Azt szeretném, ha ezután a saját lelki békétekre figyelnétek, ha magatokkal törődnétek és visszatérne a nyugalom a Fogadó falai közé. Én még jó ideig itt leszek és addig nem megyek el, amíg el nem múlik a haragotok az irányomba.

A szavak egyre csak dőltek belőlem, egyáltalán nem gondolkodtam rajtuk. Fogalmam sem volt, mit akarok mondani, mégis, a mondataim egymást követték.

Végignéztem a tömegen és vártam valamiféle visszajelzést, de nem érkezett semmi. Még többet akartak hallani.

- Szóval… Mire van szükségetek? Mit szeretnétek? Mivel tehetném jóvá a hibáimat? Szeretném, ha megosztanátok velem a vágyaitokat, a kívánságaitokat, persze csak a Fogadó szabályzatának keretén belül.

Ismét végigsiklott tekintetem a lelkeken, de kérdéseim után se válaszoltak. Néhányan tanácstalanul összenéztek, de ennél többre nem futotta. Némaságba burkolództak, arra gondolva, vajon mit kérhetnének? Mi az, amit annyira nagyon akarhatnak? A kérdés részükről jogos volt, hiszen már meghaltak, akkor pedig már nem volt mindegy?

Őket nézve én is elkalandoztam egy rövid időre. Már-már túl sokáig, és Taeyang épp át akarta venni a szót, amikor ismét megszólaltam.

- Én pontosan tudom, mit szeretnétek.

Nem csak a lelkek, hanem én magam is meglepődtem, amikor kimondtam ezeket a szavakat. Mintha egy belső hang – az energiám – késztetett volna erre. Azokban a pillanatokban jöttem rá, mit is jelent eggyé válni a képességemmel, mit is jelent elfogadni és együttműködni. Pontosan ezt. Hogy amikor nem tudom, mit mondhatnék, hogy amikor nem tudom, mi a helyes, hogy amikor kételkedek és elakadnak a szavaim, ő erőt adjon és megtegye helyettem. Hogy támaszkodhassak rá, amikor szükséges és ne érezzem azt, hogy egyedül vagyok.

Akkor végre megértettem mindent.

Azokban a percekben összekapcsolódtunk, végre először igazán egybeolvadtunk.

Végigfutott a fejemben néhány gondolat, és az itt eltöltött időszak. A válaszok, amiket a barátaim mondtak, hogy mit szeretnének, ha lenne egy kívánságuk. Minden, amit a Fogadó működéséről és a lelkekről tanultam. Ismertem minden egyes itt élő léleknek a múltját, a sorsát, hogy miken mentek keresztül, hogyan haltak meg. Ismertem őket egytől egyig.

És ott, azokban a percekben pontosan tudtam, hogy mit akarnak.

- Élni. Élni akartok – mondtam ki helyettük a szavakat.

Válaszként elismerően bólogattak. A kezdetleges feszült csend kezdett feloldódni, és elmúlni. A bosszú, a harag távozóban voltak, szinte láttam, ahogy a terem hátsó felében lévő ajtón távoznak, hangosan becsapva maguk után azt.

Kedvem lett volna elmosolyodni, és fejbe csapni magam, amiért ez nem jutott hamarabb az eszembe. Ott volt végig a megoldás előttem, félig-meddig már kimondták a barátaim is korábban, én mégsem jöttem rá.

-Élni akartok és azt is tudom pontosan, hogyan adhatnám meg ezt nektek.

A szavaimnak súlya volt. Bár a harag már elpárolgott, és helyét valami kellemesebb érzés vette át, most a levegő egyszerre megint feszültté és kíváncsivá vált. Az izgalom ott lüktetett a levegőben, szinte érezni lehetett, ahogy a hangulat hamarosan a tetőfokára hág, és túlcsordul, hogy aztán mindenki megkapja a békéjét.

A holtakat nézve, az elmúlt időszakra és a tetteimre gondolva, a cseppnyi megmaradt energiámmal összekapcsolódva kialakult bennem egy kép és minden kitisztult, mint egy eső utáni égbolt. Akkor, ott minden értelmet nyert.

Tudtam, miért kellett meghalnom. Tudtam, miért kerültem oda, és miért nem mehettem el.

- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy élhettek? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egyetlen egy napot eltölthettek a való életben, a szeretteitek körében?

A döbbenet végig söpört, és némi aggodalom, kétely is társult mellé. Az elmúlt percek alatt nem csak én, de minden egyes lélek érzelmi hullámvasúton utazott.

Taeyanggal összeakadt a tekintetem és ő is értelmetlenül, kételkedve nézett rám. De nem tudott közbeavatkozni, nem tudott megállítani és úgy tűnt, nem is igazán szeretne. Azt hittem, haragudni fog, amiért elvettem tőle a szerepét és emiatt úgy érzi, nem alkalmas a feladatára, de úgy tűnt, ez most nem zavarta. A lényeg az volt, hogy a rend helyreálljon, hogy a jelenlegi káoszt megakadályozzuk és ha ehhez az kellett, hogy én beszéljek… Hát hagyta, hogy beszéljek.

- Mégis hogyan lenne ez lehetséges?

A tömegből most először egy hang szólalt meg. Feltette a kérdést, ami mindenki kíváncsiságát furdalta és amely megakadályozta őket abban, hogy elhiggyék, amit mondok. Ez volt az utolsó fal, amit le kellett döntenem, ami az utamban állt ahhoz, hogy visszaálljon a kapcsolatom a holtakkal.

- A testemet használva – mondtam ki gondolkodás nélkül. – Bár ugyan még nem próbáltam és az energiám nagy része sincs nálam, de attól még az enyém, hozzám tartozik. Én vagyok a rémálom. A képességem egyik fele a való életben van, a másik pedig itt, így úgy vélem, képes vagyok arra, hogy a két világ között járkáljak. Ha megszálljátok a testemet, pontosan huszonnégy órát tölthettek az élők között, emberként. Természetesen ez szigorú szabályokkal jár.

Újabb csend telepedett ránk, de tudtam, hogy már nyert ügyem van. Még ha vannak is szabályok, amik némileg korlátozzák őket, akkor is kaphatnak egy napot, hogy véghez vigyék, amit nem tudtak. És ez felér mindennel. Mindenki szeretne még egy napot, vagy akár csak egy percet is élni. Elmondani, amit nem tudott, megtenni, amit nem tudott. Vagy amit még egyszer elmondana, megtenne.

- Miféle szabályok?

- Az első, hogy nem tehettek a testemmel semmiféle olyat, amit ti se szeretnétek, ha más tenne a testetekkel. Semmiféle erkölcsi dolgot, semmiféle testi vagy fizikai kapcsolatot, semmiféle erőszakot, gyilkosságot, bosszút, vagy negatív érzelmeket. Ne feledjétek, ez az én testem, nem a tiétek. Ti csak kölcsönveszitek, de nem használhatjátok ki.  A második szabály, hogy az egy nap, az egy nap. Nincs még öt perc, vagy egy perc. Egy másodperccel se több. Amint lejár az idő, a testem visszakerül ide, veletek együtt, és többé nem használhatjátok. Csak egy esélyetek van, se több, se kevesebb. A harmadik, hogy ne próbáljatok meg elszökni, vagy másik testbe átszállni, mert nem fog menni. Egyrészt lehetetlen, másrészt pedig súlyos következményekkel jár. Bár úgy tudom, erre nem sűrűn volt példa, de aki megpróbált megszökni, az a végén a Pokolba került. Úgy hiszem, ezt senki nem kockáztatná meg.

Ismét tartottam egy kisebb szünetet, hogy az elhangzottak leülepedjenek, majd folytattam.

- Továbbá amíg a Földön vagytok, találkozhattok a szeretteitekkel, beszélhettek velük, ami persze nehéz lesz, hiszen az én arcomat viselitek majd. De ennél többet én sem tudok nyújtani sajnos. Ki kell használnotok ezt a kevéske lehetőséget is. Valamint ne feledjétek, bár ti irányítjátok majd a testem, de én is ott leszek, gondolatban. Ha azt érzem, hogy olyat tesztek, vagy olyanra készültök, amit én nem akarnék megtenni a testemmel, akkor előbb figyelmeztetlek titeket, majd, ha továbbra is figyelmen kívül hagytok, azonnal befejezzük az egészet és visszatérünk ide. Ha nem jár le a huszonnégy óra, akkor is. És nincs második lehetőség. Talán túl szigorúnak tűnhetnek a szabályok, de azt hiszem, meg kell értenetek, hogy nekem is meg van kötve a kezem. Felajánlani a saját testemet nekem is épp akkora áldozat volt, mint nektek az, hogy igazságtalanság ért. Ez a legtöbb, és egyben a legkevesebb, amit felajánlhatok nektek. Valakinek van valami ellenvetése?

A lelkek nem szóltak. Senki nem tiltakozott. Elfogadták a helyzetet és éltek a lehetőséggel. Látni azokat, akiket szeretsz, mellettük lenni egy kis ideig, bőven elég volt számukra. Minden sérelmüket felülmúlta.

Még ha nem is tudták, de kiváltságos helyzetben voltak. Tudtommal még senki nem vetemedett ilyenre, vagy legalábbis nem hallottam róla.

- Ha mindenkinek megfelel az alku, akkor szeretnék további szép napot kívánni. Arról, hogy mikor is kezdünk neki az utazgatásnak, és hogy ki mikor kerül sorra, később tájékoztatlak titeket.

Végezetül vettem egy nagy levegőt, meghajoltam előttük, majd a kijárat felé vettem az irányt. Azon gondolkoztam, mégis mi a fenét műveltem? Fogalmam sem volt róla, hogy én ezt megtehetem-e, vagy hogy képes vagyok-e rá, de ott, akkor úgy éreztem, hogy ezt kell mondanom és nem hazudok. A képességem pontosan tudta, hogy ez lehetséges és hogy ez a feladatom.

Amint kiértem a teremből és becsukódott mögöttem az ajtó, összeestem. Az energiám visszavonulót fújt dolga végeztével és pihenni tért, rám pedig rám tört a remegés. Az önbizalmam és a határozottságom odalett, és most jött ki rajtam a pánik.

- Úristen, mit műveltem? – Kérdeztem magamtól, miközben Leeteuk letérdelt elém és megfogta a kezem. – Jó volt? Nagyon béna volt, amit mondtam? Mit mondtam egyáltalán? Annyira izgultam, hogy azt se tudtam, mit csinálok.

- Minden rendben volt, ügyes voltál. Úgy beszéltél, mint egy született vezető – mosolyogva megsimogatta Leeteuk az arcomat, és szemeiben az apai örömkönnyek csillantak meg.

Hallottam, ahogy Taeyang még mond néhány szót, majd hallani lehetett, ahogy a teremben lévő tömeg megindul kifelé. Néhány perccel később kinyílt az ajtó és Taeyang is megjelent.

Egy rövid ideig dermedten nézett rám, úgy, mint aki felett nemrég kimondták a halálos ítéletet.

- Valami rosszat tettem? – Kérdeztem aggódva.

- Nem, dehogyis – enyhült meg az arckifejezése, majd leült mellém a fal tövébe. – Baromi jó voltál. Ahhoz képest, hogy most először tartottál beszédet, szuper voltál. Szép beszéd volt, és meggyőző.

- Akkor örülök. Azt hittem, rosszabb leszek, de ott, olyan más volt. Mintha nem is én lettem volna, de közben mégis…

- Nos, végtére is, az energiád segített neked.

- Te is érezted? – Kaptam felé a fejemet.

- Persze, ki ne érezte volna? – Tárta szét karjait elmosolyodva. – Átvetted tőlem a szerepet, le tudtad a lelkeket csillapítani, amire én többé nem vagyok képes.

- Nem vagy képes? Ezt meg hogy érted?

- Már nagyobb a hatalmad, mint az enyém. A lelkek a tieid, hozzád tartoznak – sóhajtott fel. – Megígérted nekik, hogy használhatják a testedet, ezt pedig csak egyféleképpen teheted meg.

- Mégis hogyan?

- Úgy, hogy te leszel a Fogadó egyetlen és teljeskörű tulajdonosa.