Huszonnegyedik fejezet

~ Huszonnegyedik fejezet ~

Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy mit mondott Taeyang. Elvettem tőle a pozícióját, anélkül, hogy megkérdeztem volna. Úgy lettem tulajdonos, hogy azt se tudtam, mit művelek. Megint úgy cselekedtem, hogy nem gondolkodtam előtte.

 - Taeyang, én… nem tudtam. Én… Kitalálok valami mást, ha ez ezzel jár – mondtam zavartan, megrémülve. Már épp felkeltem volna, hogy visszamenjek és lefújjam ezt az egészet, hogy töröljem az ígéretemet, de Taeyang megfogta a csuklómat és nem engedett.

- Nem baj, minden rendben – eresztett meg egy halovány mosolyt. – Végtére is tudtam, hogy ez fog történni.

- Honnan…?

- Mondhatni ez volt a sorsod – nézett egyenesen rám. – Tudtam, hogyha idejössz, neked kell átvenned a helyem.

- Miért?

- Mert én választottalak az örökösömmé – mosolyodott el még jobban. – Mit gondolsz, miért tanítottam meg neked annyi mindent a Fogadóval kapcsolatban? Felkészítettelek arra, hogy átadjam neked ezt a helyet.

- De… Ezt miért nem mondtad el korábban?

- Ha elmondtam volna, akkor elvállaltad volna? Még most is tagadnál mindent, még most is arra gondolnál, hogyan tudsz elmenni innen. Bár úgy tűnhet, hazudtam neked, de valójában szerettem volna, ha átlátod a dolgok működését, hogy megértsd, miért nem olyan egyszerű minden, ahogy hiszed.

- De… nem tudom. Kicsit átverve érzem most magam, hogy egészen eddig a hátam mögött szervezkedtél – sóhajtottam fel, de egyáltalán nem voltam csalódott. Csak meglepett és lesokkolt.

- Sajnálom, ha így érzed, de minden, amit mondtam, igaz volt. Nem csak azért kértem a segítségedet, hogy te legyél a tulajdonos, hanem mert valóban szükségem volt rád. De nem mondhattam el a teljes igazságot, mert nem akartam, hogy ez befolyásoljon bármiben is. Le kellett téged tesztelnem, hogy valóban alkalmas vagy-e erre a pozícióra, és ha már korábban elhintem előtted, hogy mire készülök, félő volt, hogy mindent csak azért tennél, hogy hatalmat szerezz. Pontosabban, hogy azért legyen hatalmad, hogy aztán megpróbálj elmenni innen.

- Kicsit rossz érzés, hogy ezt nézed ki belőlem – húztam el a számat. – De valószínűleg nem lett volna alaptalan.

- Néha muszáj a legrosszabbat feltételeznem. És amikor idejöttél, te is csak egy lélek voltál, össze voltál zavarodva. Így pedig aligha mondhattam el az igazat.

- Megértem – mondtam végül. – Mi lett volna, ha mindez nem történik meg? Mi lett volna, ha nem állok helyt? Ha nem sikerült volna békét kötnöm a lelkekkel, képes lettél volna átküldeni a túlvilágra?

- Nos… Igen. Azt hiszem, megtettem volna és nem is akadályoztak volna meg benne, függetlenül attól, hogy te vagy a rémálom. Itt csak egy lélek voltál a sok közül, nem voltál kivétel, és ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, ha nem bizonyosodom meg róla, hogy valóban képes vagy elvezetni a Fogadót, akkor igen, idővel átküldtelek volna. Ha így történt volna, akkor továbbra is én maradok a tulajdonos, és mást kellett volna találnom a helyemre.

- És mi lett volna a holtakkal? Ha én nem vagyok, hogy oldod meg az itteni konfliktust?

- Bevallom, ezen nem gondolkoztam. Arra fordítottam az energiámat, hogy neked segítsek és téged tanítsalak. Valamiért tudtam, hogy te vagy a legjobb választás és a végén igent mondasz.

- Hát… örülök akkor, hogy ennyire bíztál bennem. – Elmosolyodtam. Valóban jól esett a lelkemnek, hogy ha én magam nem is, de Taeyang mindvégig bízott bennem és kitartott mellettem. - De attól még furcsán érzem magam. Én… erre nem vagyok felkészülve. Fogalmam sincs, mit kell tennem.

- Hidd el, sokkal jobban fel vagy készülve, mint hinnéd. Hiszen a holtak már tisztelnek, és beszélnek hozzád. A képességeddel kordában tudod őket tartani, és ha nem lennél elég érett erre a feladatra, akkor nem sikerült volna elérned azt, amit az előbb.

- Meglehet, de ettől függetlenül bizonytalan vagyok magamban.

- Az sose baj. Idővel el fog múlni, és minden más lesz. Nem mondom, hogy egyszerű dolgod lesz, mert nem lesz, de rövid idő alatt annyi mindent megtanultál, úgyhogy nem aggódom.

- Remélem. Sajnálom, hogy csak így letaszítottalak a trónodról.

- Ugyan – nevetett legyintve Taeyang. – Amióta itt vagy, az energiám folyamatosan csökkent, a tekintélyem egyre alábbhagyott. Mit gondolsz, miért nem tudtam egy idő után uralkodni a holtak felett? Mit gondolsz, miért volt annyi zavargás? Nem csak azért, mert te itt voltál, hanem mert már nekem sem volt akkora hatalmam felettük. Nem tudtam őket kordában tartani, és ezért váltak irányíthatatlanná. És látod, a végén már nem hallgattak rám. Már nem voltam a vezetőjük.

- Értem. Egyáltalán nem gondoltam erre – sóhajtottam fel. – De… mi lesz ezek után? Mi lesz veled?

- Az én időm hamarosan lejár, és távoznom kell.

- T-távozni? Úgy érted…?

- Pontosan úgy. Át fogok kelni a túlvilágra.

Nem bírtam megszólalni. Lesokkolt, hogy hirtelen tulajdonos lettem, hogy olyan hatalmat kaptam a kezembe, amiről fogalmam sem volt, hogy tudom-e irányítani, és most még ez is, hogy az egyetlen ember, aki biztos pont volt, aki mindent tudott, akinek a legnagyobb volt a tudása, az most el fog tűnni mellőlem. Egyedül maradok, és csak magamra számíthatok majd.

Taeyang viszont egyáltalán nem volt csalódott, sőt. Megkönnyebbült. Bár tudtam, hogy ez a vágya, tudtam, hogy már hosszú ideje azt várja, mikor jön el ez a pillanat, mégis megdöbbentett, hogy ez ilyen hamar elérkezett. Azt hittem, lesz még időnk, hogy bőven töltünk még el együtt hónapokat és éveket, és akkor most egyszerre minden szertefoszlott.

Taeyang tudta, hogy nem marad már sokáig, mégsem említette nekem.

- Minseo, én már csaknem hétszáz éve itt vagyok. Nagyon, nagyon hosszú volt ez az idő, és szeretnék végre megpihenni – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Megfizettem a tetteimért, letöltöttem a büntetésemet. Kész vagyok végre tovább lépni. El se tudod hinni, mekkora megváltás ez számomra. Persze, szép volt az itt töltött idő, minden rossz és jó ellenére is, sokat tanultam és fejlődtem, de most már szeretném elfelejteni és új életet kezdeni.

- Tudom, ez érthető – bólintottam végül, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne sírjam el magam. – Megérdemled a pihenést.

- De mielőtt elmegyek, még át kell adnom neked valamit.

- Micsodát?

- Gyere, megmutatom.

Taeyang felpattant, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon a földről. Fel se tűnt, hogy Leeteuk időközben lelépett és magunkra hagyott.

Taeyang irodájába mentünk. Furcsa volt úgy belépni, hogy tudtam, hamarosan ez már az én törzshelyem lesz, és itt fogom az időm nagy részét tölteni. Arra gondoltam, mennyire jó volt csak lézengeni a Fogadó területén, és semmittevéssel eltölteni a napokat, de aztán hirtelen úgy éreztem, ráuntam erre, és kész vagyok belevágni az új dolgokba. Eszembe jutott az is, mennyire kétségbeesetten szerettem volna munkát találni magamnak még akkor, amikor éltem, hogy mennyire nem találtam sehol a helyem, hogy mennyire szerettem volna lekötni magam valamivel.

Aztán hirtelen itt voltam, és egy hozzám passzoló munka csak úgy a kezeimbe hullott. Talán ezért nem találtam a helyem a világban, mert valójában itt volt az, amit kerestem? Valamiért ez a gondolat megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltött el.

- Ez az egyik utolsó dolog, amit át kell adnom, hogy a tiéd legyen a Fogadó.

Taeyang levett egy sötétkék, vaskos könyvet a polcról, ami látszólag nem különbözött a többitől. De valójában egy széf volt elrejtve benne. Beütötte a kódot, majd kinyílt, és egy ezüst fémdobozkát húzott elő. Azt is kinyitotta, amiben egy törött pengedarab volt.

- Ez mi? – Kérdeztem.

 - Ez számomra a legfontosabb dolog. Ez egy része annak a kardnak, amivel annyi embert megöltem és amivel akkoriban a királlyal végeztem. Valami, amivel egyszerre tettem jó és rossz dolgot is.

- És ezt miért adod nekem?

- Nem ezt adom neked, hanem magát a dobozt. Ide kell elzárnod azt, ami számodra olyan sokat jelent. Valamit, ami egyszerre köt élethez és halálhoz, jóhoz és rosszhoz – mondta, miközben az immár üres dobozt a kezembe adta. – Ez a karddarab velem jön, ezzel leszek képes újjászületni. Ez az a dolog, ami itt tart.

- Akkor nekem most bele kéne tennem valamit? – Kérdeztem, miközben lázasan kattogott az agyam, nekem mégis van-e egyáltalán ilyen tárgyam.

- Igen. Ez köt majd ehhez a világhoz. Tudnod kell, hogy erre nagyon kell vigyáznod. Ha valaki megszerzi, nem leszel képes újjászületni, elveszíted az itteni a hatalmadat és egyszerűen megszűnsz létezni. Tudod, hogy a Fogadót nem őrizheti akárki, nem kerülhet idegen és rossz kezekbe. Úgy kell erre vigyáznod, mint saját magad életére.

- Mi történik, ha valaki mégis megszerzi?

- A holtak megvadulnak, gonosz szellemekké válnak, de az is lehet, hogy ők is megszűnnek. Amennyire én tudom, az egyik Fogadóban már volt erre példa, éppen ezért van az, hogy az iroda az épület tetején van, és hogy a lelkek úgy érzékelik, mintha a végtelenbe nyúlna. Nem jöhet be ide akárki, így jól fontold meg, kiben bízol és kiben nem.

- Ezért van az, hogy rajtam kívül senki nem járt még itt?

- Igen, elméletiekben egy lélek se találna ide, senki nem érne el sose a legfelső szintre. De sosem lehet tudni, éppen ezért fő a biztonság.

- De én mégis idetaláltam.

- Mert te voltál a kiválasztott. Egyfajta próbatétel volt számodra, hogy ide feljuss.

- Kezdem érteni, hogy amire azt hittem, kiváltságos vagyok, az nem a véletlen műve volt.

- Nem bizony – mosolyodott el. – Amit még tudnod kell erről a dobozról, hogy te magad sem veheted innen ki, egészen addig, amíg nincs meg, ki lesz az utódot. A Fogadó nem maradhat tulajdonos nélkül, és te sem hagyhatod el addig a helyet. Csakis akkor vagy erre képes, ha az, aki a helyedbe lép, biztosan jó és nem fog rosszat tenni.

- Miért vagy abban biztos, hogy én nem fogok rosszat tenni?

- Mert már megtehetted volna. Mert elfogadtad a sorsodat, mert meghaltál azért, hogy ide gyere. Feláldoztad magad, holott élhettél volna. Még ha azt is hiszed, hogy rossz vagy, még ha voltak is hibáid, valójában mindvégig becsületes voltál és jó dolgok vezéreltek. Ne becsüld alá magad.

- Megpróbálom – bólintottam.

- Szóval? Mi a te tárgyad?

Elgondolkoztam egy pár másodpercre, majd kezemet automatikusan a nyakamhoz emeltem.

A rózsás nyakláncomat levettem, majd a dobozkába tettem.

- Ez a nyaklánc egész életemben velem volt. Édesanyámtól örököltem, és emiatt éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül. Bár rosszat is tettem vele, hiszen felélesztettem, és sok lelket haragítottam magamra, de ugyanakkor elvezetett édesapámhoz is. Sok minden köt hozzá – mondtam végül.

Elzártam a nyakláncot, visszatettem a dobozba, majd magát a könyvet is visszacsúsztattam az eredeti helyére.

- Most akkor enyém a Fogadó? Ennyi? Nincs se kulcs, se papírmunka?

- Nem, nincs – rázta meg fejét jókedvűen Taeyang. – Egy utolsó dolog lesz már, de azzal pár napot szeretnék várni, ha megengeded.

- Hű, furcsa, hogy te kérsz tőlem engedélyt – lepődtem meg, majd elmosolyodtam. – De persze megadom az engedélyt. Ha rajtam múlna, el se engednélek.

- Igazából nem vagy köteles elengedni.

- Vigyázz, mert a végén tényleg így lesz – ráztam meg nevetve mutatóujjamat. – De persze nem tenném ezt veled. Hosszú utad volt, és a legjobbakat szeretném neked. De mégis mi ez az utolsó dolog? Elmondhatod?

- Neked kell majd elkísérned a túlvilág kapujához.