Huszonötödik fejezet

 

~ Huszonötödik fejezet ~

Az elmúlt napokban furcsán éreztem magam. Olyan sok dolgot kellett tennem, annyi minden várt még rám, de most először nem siettem sehová. A szívem elnehezült, ahogy arra gondoltam, mennyi ideig nem láthatom még a barátaimat, hogy mennyi ideig keresni fogják a megoldást, miközben nem tudják, hogy jól vagyok. Keserű érzéssel töltött el az is, hogy már nem sokáig élvezhetem Taeyang társaságát, hogy fogalmam sem volt, mihez kezdek majd nélküle.

De enyhített fájdalmamon, hogy tudtam, Woozi és Leeteuk mellettem lesznek. Hogy segíthetek a holtakon, és hogy a képességem nem tűnt el teljesen. Örültem, hogy nem csak veszítettem, de vissza is kaptam valamit az életembe.

Most először éreztem azt, hogy megtaláltam az utamat, hogy a helyemen vagyok.

Az irodámban ülve sokat gondolkoztam az életemen. Még mindig újszerű volt az egész helyzet, és olyan hihetetlennek éreztem, de kezdtem megbékélni a sorsommal.

Elmélkedésemet egy halk kopogás zavarta meg, majd végül Taeyang nyitott be az ajtón.

- Ó, szia – derültem fel egyből, és szélesen elmosolyodtam. – Mi járatban erre?

- Azt hiszem, kész vagyok tovább állni.

- Máris? – Lepődtem meg, és jókedvem egy pillanat alatt elpárolgott.

- Mennem kell. Elbúcsúztam mindenkitől és minden tudásomat átadtam neked. Ideje távoznom.

- Hát… rendben – bólintottam, és felkeltem a székből.

Elhagytuk az irodát, és a földszintre mentünk. Ismeretlen folyosókon haladtunk át, hogy végül kiérjünk a szabadba, és feltáruljon előttünk a cseresznyefákkal kijelölt út. Fogalmam sem volt, hogyan találtam ide, de Taeyang megnyugtatott, hogy ez olyan, ami a tulajdonosoknál egy ösztönös érzés.

Eszembe jutott, amikor Solar távozott, és enyhe fájdalom hasított mellkasomba. Csak reméltem, hogy boldog, hogy valahol a világban már újjászületett vagy hamarosan újjá fog születni.

Taeyangra néztem, aki zsebre dugott kezekkel állt mellettem, és úgy tűnt, nehezére esik távozni. Azt hiszem, egy kicsit félt és nyugtalan volt.

- Izgulsz? – Kérdeztem végül.

- Egy kicsit. Nem tudom, mi vár rám és teljesen más érzés ezen az oldalon állni. Amíg én kísértem át a holtakat a túlvilágra, nem érintett meg a dolog, csak néha vágyakoztam, hogy bár én is itt tartanék. És most, hogy itt vagyok… azt hiszem, kicsit ideges vagyok – nevetett zavartan.

- Elhiszem. Nem egyszerű tovább lépni, főleg, ha ennyi éven át ugyanazt csináltad újra, és újra.

- Igen. Furcsa, mert a hosszú évek alatt ez csak egy nagyon távoli, halovány és reménytelen pontnak tűnt. De most, itt állva a kapuban olyan, mintha ezek az évek egy pillanat alatt elteltek volna. Most már nem tűnik ez a pár száz év olyan soknak, mindössze olyan, mintha csak egy délutánt töltöttem volna itt.

- Utólag minden rövidebbnek tűnik, és a szenvedés csak egy pillanat. Szokták mondani, hogy a rossz dolgok lerövidülnek, és a jó dolgok sokáig megmaradnak.

- Igen, valahogy így.

Hosszas csend állt be kettőnk közé. Taeyang még bámészkodott, a Fogadót nézte és a hosszú utat, ami a végtelenségbe vezetett. Úgy tűnt, mint aki próbálja a látottakat megjegyezni, hogy sose felejtse el. Arra gondoltam, vajon tényleg minden emléke el fog tűnni, még így is, hogy évszázadokat töltött itt? El lehet valamit csak így törölni, hogy soha ne emlékezzen rá, vagy néhanapján, álmaiban vissza-vissza fog térni a Fogadó?

- Borzasztóan hiányozni fogsz – tört ki belőlem hirtelen, majd megöleltem Taeyangot.

Taeyang meglepődött, nem számított erre az érzelmességre. De visszaölelt, és hosszú percekig szorosan álltunk így. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, bármennyire is igyekeztem. Olyan volt, mintha valamit kitépnének belőlem, és talán így is volt. Maga a tudat, hogy soha többé nem fogom látni, ez szörnyű érzés volt. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg minden véget ért, legalábbis azoknak, akik még itt voltak.

- Te is nekem, Minseo – mondta halkan, és hallani lehetett, hogy ő is a könnyeivel küszködik. – Nem hittem, hogy valakinek hiányozhatok majd még vagy hogy nekem valaki hiányozni fog. Sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni. Furcsa érzés ilyen érzelmeket megtapasztalni ilyen sok idő után.

- Van, ami sosem tűnik el belőlünk – mondtam, majd elengedtem és ránéztem. Könnyeimet igyekeztem eltűntetni szememből, de újra és újra utat törtek maguknak. – Tényleg nem tudom, mi lesz velem nélküled. Kételkedem magamban még most is.

- Ez természetes, és mondtam, hogy nem baj. Ha kételkedsz, azt jelenti, hogy gondolkozol és újabb és újabb dolgok fognak az eszedbe jutni. Mindig a legjobbat fogod nyújtani, ebben biztos vagyok.

- Pedig úgy érzem, a felét se tudom annak, amit te tudsz.

- Mindent tudsz, amit a lelkekről tudnod kell, és a szabályokat is ismered. Innentől kezdve pedig mondhatni úgy cselekszel, ahogy a szíved diktálja, ahogy helyesnek véled – mondta bíztatóan Taeyang. – Sokkal több van benned, Minseo, mint hiszed. Egészen új és szép dolgok várnak a Fogadóra és az itteni közösségre. Te képes leszel arra, amire én nem, te képes vagy megadni a lelkeknek azt, amit én nem tudtam. Hiszen te érzelmesebb vagy, te jobban megérted őket, és sokkal közelebbi kapcsolatban is állsz velük, mint én. Bár ez veszélyesnek tűnhet, de az előnyöddé is válhat. Attól függ, mit kezdesz vele. De téged ismerve tudom, hogy jól meg fogod állni a helyed.

- Köszönöm, Taeyang, ez igazán sokat jelent nekem. Remélem, hogy igazad lesz, és hogy nem okozok csalódást. Ha mégis így lenne, amikor ismét találkozunk, te leszel az, akinek átadom a Fogadót – mosolyodtam el, amin Taeyang is jót nevetett.

- Remélem is, hogyha meghalok a következő életemben, akkor még itt leszel.

- Minden bizonnyal így lesz – mosolyogtam vissza, majd ismét magamhoz öleltem. – De most menj és éld az életed. Ne gondolj erre, és légy nagyon, nagyon boldog. És ezúttal, ne merj fiatalon meghalni!

- Megpróbálok.

Taeyang visszaölelt, majd egy sóhaj kíséretében elengedett. Megsimogatta a fejem, végül hátat fordított, és elindult az úton.

Minden lépésnél a szívem szakadt meg, de ott volt bennem egy apró szikrányi öröm, hogy végre boldog lehet. Nagyon drukkoltam neki, hogy ezúttal ne szúrja el, és valóban olyan életet éljen, amire vágyik.

Mielőtt alakja teljesen eltűnt volna, még utoljára visszanézett, és elmosolyodott. Integettem neki, majd egy nagyobb fuvallat rövid táncba hívta az apró cseresznyevirágok leesett szirmait. Mire leülepedtek, Taeyang már nem volt előttem.

Halkan felsírtam.

Valami véget ért, de az ő számára csak most kezdődött az élet.

Sokáig álltam ott, zokogva, arra várva, talán ismét láthatom. Nehezemre esett elfogadni, hogy egy szempillantás alatt kilépett az életemből, de az utána maradt fájó és sajgó érzés a mellkasomban sokára fog csak elmúlni. Már ha elmúlik egyáltalán.

Végül hátat fordítottam és lassú léptekkel elsétáltam.

Aggodalommal töltött el a jövőm, a sorsom, az, hogy vajon hogyan fogok cselekedni, hogy vajon lesz-e alkalom arra, hogy a sötétség megpróbál elpusztítani, és hogy mennyire tudok megálljt parancsolni. De mindeközben tudtam, hogy ha hibázok is, ezúttal már nem fogok annyira félni. Magabiztosabb voltam, és vártam az elkövetkezendő időszakot, mert most úgy éreztem, fel vagyok készülve minden csapásra, és hogy erősebb vagyok, mint egykor valaha voltam.

Rá kellett jönnöm, hogy nem az energiám tett erőteljesebbé, hanem az, hogy képes voltam elfogadni magamat, minden hibámmal együtt. Nem menekültem többé, nem akartam már menekülni többé. Elfogadtam a sorsomat, és nem kerestem a válaszokat arra, hogy miért pont én. Miért én vagyok ilyen helyzetben, miért én kaptam meg a képességet? Egyszerűen elfogadtam és megtanultam vele együtt élni.

Most már megértettem Taeyang minden szavát és cselekedetét. Most már tudtam, hol hibáztam a múltamban, és hogyan tudom ismét elkerülni ezeket a hibákat. Most már ismertem mind a két világot minden szépségével és hibájával együtt. Most már tudtam, hogy meg kellett halnom ahhoz, hogy megtaláljam magamat, megtaláljam az arany középutat, amit mindig is kerestem.

Tudtam, hogy egy időre ezen a világon leszek, de nem adtam fel azt, hogy egy napon visszatérjek az élők sorába. Hiszen bármi lehetséges volt, és ahogy Taeyang mondta, nagy dolgokra voltam elhívatott. Nem tartottam kizártnak és nem voltam hajlandó lemondani erről az elhatározásomról.

Újult erővel vágtam hát bele a jövőbe. Tudtam, hogy hosszú és fáradalmas lesz, nem utolsó sorban kimerítő, de ez sem tántorított el. Ideje volt felkészülnöm és felkészítenem a testemet arra, hogy lassan megkezdjem az utaztatást a két világ között. Nem tudtam, hogyan fogom mindezt véghez vinni, de nem voltam egyedül. Woozi, az édesapám, Leeteuk és a képességem is mellettem volt, így pedig nem volt többé okom félni.

Hiszen ez az élet lényege. Ha bízol önmagadban és van, akire támaszkodhatsz, jöjjön akármilyen vihar is, bármit képes leszel legyőzni. És ha néhanapján meg is kell állnod pihenni, akkor sincsen gond. A legfontosabb, hogy véglegesen soha ne állj meg, mert az élet veled vagy nélküled, de megy tovább.

Huszonnegyedik fejezet

~ Huszonnegyedik fejezet ~

Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy mit mondott Taeyang. Elvettem tőle a pozícióját, anélkül, hogy megkérdeztem volna. Úgy lettem tulajdonos, hogy azt se tudtam, mit művelek. Megint úgy cselekedtem, hogy nem gondolkodtam előtte.

 - Taeyang, én… nem tudtam. Én… Kitalálok valami mást, ha ez ezzel jár – mondtam zavartan, megrémülve. Már épp felkeltem volna, hogy visszamenjek és lefújjam ezt az egészet, hogy töröljem az ígéretemet, de Taeyang megfogta a csuklómat és nem engedett.

- Nem baj, minden rendben – eresztett meg egy halovány mosolyt. – Végtére is tudtam, hogy ez fog történni.

- Honnan…?

- Mondhatni ez volt a sorsod – nézett egyenesen rám. – Tudtam, hogyha idejössz, neked kell átvenned a helyem.

- Miért?

- Mert én választottalak az örökösömmé – mosolyodott el még jobban. – Mit gondolsz, miért tanítottam meg neked annyi mindent a Fogadóval kapcsolatban? Felkészítettelek arra, hogy átadjam neked ezt a helyet.

- De… Ezt miért nem mondtad el korábban?

- Ha elmondtam volna, akkor elvállaltad volna? Még most is tagadnál mindent, még most is arra gondolnál, hogyan tudsz elmenni innen. Bár úgy tűnhet, hazudtam neked, de valójában szerettem volna, ha átlátod a dolgok működését, hogy megértsd, miért nem olyan egyszerű minden, ahogy hiszed.

- De… nem tudom. Kicsit átverve érzem most magam, hogy egészen eddig a hátam mögött szervezkedtél – sóhajtottam fel, de egyáltalán nem voltam csalódott. Csak meglepett és lesokkolt.

- Sajnálom, ha így érzed, de minden, amit mondtam, igaz volt. Nem csak azért kértem a segítségedet, hogy te legyél a tulajdonos, hanem mert valóban szükségem volt rád. De nem mondhattam el a teljes igazságot, mert nem akartam, hogy ez befolyásoljon bármiben is. Le kellett téged tesztelnem, hogy valóban alkalmas vagy-e erre a pozícióra, és ha már korábban elhintem előtted, hogy mire készülök, félő volt, hogy mindent csak azért tennél, hogy hatalmat szerezz. Pontosabban, hogy azért legyen hatalmad, hogy aztán megpróbálj elmenni innen.

- Kicsit rossz érzés, hogy ezt nézed ki belőlem – húztam el a számat. – De valószínűleg nem lett volna alaptalan.

- Néha muszáj a legrosszabbat feltételeznem. És amikor idejöttél, te is csak egy lélek voltál, össze voltál zavarodva. Így pedig aligha mondhattam el az igazat.

- Megértem – mondtam végül. – Mi lett volna, ha mindez nem történik meg? Mi lett volna, ha nem állok helyt? Ha nem sikerült volna békét kötnöm a lelkekkel, képes lettél volna átküldeni a túlvilágra?

- Nos… Igen. Azt hiszem, megtettem volna és nem is akadályoztak volna meg benne, függetlenül attól, hogy te vagy a rémálom. Itt csak egy lélek voltál a sok közül, nem voltál kivétel, és ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, ha nem bizonyosodom meg róla, hogy valóban képes vagy elvezetni a Fogadót, akkor igen, idővel átküldtelek volna. Ha így történt volna, akkor továbbra is én maradok a tulajdonos, és mást kellett volna találnom a helyemre.

- És mi lett volna a holtakkal? Ha én nem vagyok, hogy oldod meg az itteni konfliktust?

- Bevallom, ezen nem gondolkoztam. Arra fordítottam az energiámat, hogy neked segítsek és téged tanítsalak. Valamiért tudtam, hogy te vagy a legjobb választás és a végén igent mondasz.

- Hát… örülök akkor, hogy ennyire bíztál bennem. – Elmosolyodtam. Valóban jól esett a lelkemnek, hogy ha én magam nem is, de Taeyang mindvégig bízott bennem és kitartott mellettem. - De attól még furcsán érzem magam. Én… erre nem vagyok felkészülve. Fogalmam sincs, mit kell tennem.

- Hidd el, sokkal jobban fel vagy készülve, mint hinnéd. Hiszen a holtak már tisztelnek, és beszélnek hozzád. A képességeddel kordában tudod őket tartani, és ha nem lennél elég érett erre a feladatra, akkor nem sikerült volna elérned azt, amit az előbb.

- Meglehet, de ettől függetlenül bizonytalan vagyok magamban.

- Az sose baj. Idővel el fog múlni, és minden más lesz. Nem mondom, hogy egyszerű dolgod lesz, mert nem lesz, de rövid idő alatt annyi mindent megtanultál, úgyhogy nem aggódom.

- Remélem. Sajnálom, hogy csak így letaszítottalak a trónodról.

- Ugyan – nevetett legyintve Taeyang. – Amióta itt vagy, az energiám folyamatosan csökkent, a tekintélyem egyre alábbhagyott. Mit gondolsz, miért nem tudtam egy idő után uralkodni a holtak felett? Mit gondolsz, miért volt annyi zavargás? Nem csak azért, mert te itt voltál, hanem mert már nekem sem volt akkora hatalmam felettük. Nem tudtam őket kordában tartani, és ezért váltak irányíthatatlanná. És látod, a végén már nem hallgattak rám. Már nem voltam a vezetőjük.

- Értem. Egyáltalán nem gondoltam erre – sóhajtottam fel. – De… mi lesz ezek után? Mi lesz veled?

- Az én időm hamarosan lejár, és távoznom kell.

- T-távozni? Úgy érted…?

- Pontosan úgy. Át fogok kelni a túlvilágra.

Nem bírtam megszólalni. Lesokkolt, hogy hirtelen tulajdonos lettem, hogy olyan hatalmat kaptam a kezembe, amiről fogalmam sem volt, hogy tudom-e irányítani, és most még ez is, hogy az egyetlen ember, aki biztos pont volt, aki mindent tudott, akinek a legnagyobb volt a tudása, az most el fog tűnni mellőlem. Egyedül maradok, és csak magamra számíthatok majd.

Taeyang viszont egyáltalán nem volt csalódott, sőt. Megkönnyebbült. Bár tudtam, hogy ez a vágya, tudtam, hogy már hosszú ideje azt várja, mikor jön el ez a pillanat, mégis megdöbbentett, hogy ez ilyen hamar elérkezett. Azt hittem, lesz még időnk, hogy bőven töltünk még el együtt hónapokat és éveket, és akkor most egyszerre minden szertefoszlott.

Taeyang tudta, hogy nem marad már sokáig, mégsem említette nekem.

- Minseo, én már csaknem hétszáz éve itt vagyok. Nagyon, nagyon hosszú volt ez az idő, és szeretnék végre megpihenni – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Megfizettem a tetteimért, letöltöttem a büntetésemet. Kész vagyok végre tovább lépni. El se tudod hinni, mekkora megváltás ez számomra. Persze, szép volt az itt töltött idő, minden rossz és jó ellenére is, sokat tanultam és fejlődtem, de most már szeretném elfelejteni és új életet kezdeni.

- Tudom, ez érthető – bólintottam végül, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne sírjam el magam. – Megérdemled a pihenést.

- De mielőtt elmegyek, még át kell adnom neked valamit.

- Micsodát?

- Gyere, megmutatom.

Taeyang felpattant, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon a földről. Fel se tűnt, hogy Leeteuk időközben lelépett és magunkra hagyott.

Taeyang irodájába mentünk. Furcsa volt úgy belépni, hogy tudtam, hamarosan ez már az én törzshelyem lesz, és itt fogom az időm nagy részét tölteni. Arra gondoltam, mennyire jó volt csak lézengeni a Fogadó területén, és semmittevéssel eltölteni a napokat, de aztán hirtelen úgy éreztem, ráuntam erre, és kész vagyok belevágni az új dolgokba. Eszembe jutott az is, mennyire kétségbeesetten szerettem volna munkát találni magamnak még akkor, amikor éltem, hogy mennyire nem találtam sehol a helyem, hogy mennyire szerettem volna lekötni magam valamivel.

Aztán hirtelen itt voltam, és egy hozzám passzoló munka csak úgy a kezeimbe hullott. Talán ezért nem találtam a helyem a világban, mert valójában itt volt az, amit kerestem? Valamiért ez a gondolat megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltött el.

- Ez az egyik utolsó dolog, amit át kell adnom, hogy a tiéd legyen a Fogadó.

Taeyang levett egy sötétkék, vaskos könyvet a polcról, ami látszólag nem különbözött a többitől. De valójában egy széf volt elrejtve benne. Beütötte a kódot, majd kinyílt, és egy ezüst fémdobozkát húzott elő. Azt is kinyitotta, amiben egy törött pengedarab volt.

- Ez mi? – Kérdeztem.

 - Ez számomra a legfontosabb dolog. Ez egy része annak a kardnak, amivel annyi embert megöltem és amivel akkoriban a királlyal végeztem. Valami, amivel egyszerre tettem jó és rossz dolgot is.

- És ezt miért adod nekem?

- Nem ezt adom neked, hanem magát a dobozt. Ide kell elzárnod azt, ami számodra olyan sokat jelent. Valamit, ami egyszerre köt élethez és halálhoz, jóhoz és rosszhoz – mondta, miközben az immár üres dobozt a kezembe adta. – Ez a karddarab velem jön, ezzel leszek képes újjászületni. Ez az a dolog, ami itt tart.

- Akkor nekem most bele kéne tennem valamit? – Kérdeztem, miközben lázasan kattogott az agyam, nekem mégis van-e egyáltalán ilyen tárgyam.

- Igen. Ez köt majd ehhez a világhoz. Tudnod kell, hogy erre nagyon kell vigyáznod. Ha valaki megszerzi, nem leszel képes újjászületni, elveszíted az itteni a hatalmadat és egyszerűen megszűnsz létezni. Tudod, hogy a Fogadót nem őrizheti akárki, nem kerülhet idegen és rossz kezekbe. Úgy kell erre vigyáznod, mint saját magad életére.

- Mi történik, ha valaki mégis megszerzi?

- A holtak megvadulnak, gonosz szellemekké válnak, de az is lehet, hogy ők is megszűnnek. Amennyire én tudom, az egyik Fogadóban már volt erre példa, éppen ezért van az, hogy az iroda az épület tetején van, és hogy a lelkek úgy érzékelik, mintha a végtelenbe nyúlna. Nem jöhet be ide akárki, így jól fontold meg, kiben bízol és kiben nem.

- Ezért van az, hogy rajtam kívül senki nem járt még itt?

- Igen, elméletiekben egy lélek se találna ide, senki nem érne el sose a legfelső szintre. De sosem lehet tudni, éppen ezért fő a biztonság.

- De én mégis idetaláltam.

- Mert te voltál a kiválasztott. Egyfajta próbatétel volt számodra, hogy ide feljuss.

- Kezdem érteni, hogy amire azt hittem, kiváltságos vagyok, az nem a véletlen műve volt.

- Nem bizony – mosolyodott el. – Amit még tudnod kell erről a dobozról, hogy te magad sem veheted innen ki, egészen addig, amíg nincs meg, ki lesz az utódot. A Fogadó nem maradhat tulajdonos nélkül, és te sem hagyhatod el addig a helyet. Csakis akkor vagy erre képes, ha az, aki a helyedbe lép, biztosan jó és nem fog rosszat tenni.

- Miért vagy abban biztos, hogy én nem fogok rosszat tenni?

- Mert már megtehetted volna. Mert elfogadtad a sorsodat, mert meghaltál azért, hogy ide gyere. Feláldoztad magad, holott élhettél volna. Még ha azt is hiszed, hogy rossz vagy, még ha voltak is hibáid, valójában mindvégig becsületes voltál és jó dolgok vezéreltek. Ne becsüld alá magad.

- Megpróbálom – bólintottam.

- Szóval? Mi a te tárgyad?

Elgondolkoztam egy pár másodpercre, majd kezemet automatikusan a nyakamhoz emeltem.

A rózsás nyakláncomat levettem, majd a dobozkába tettem.

- Ez a nyaklánc egész életemben velem volt. Édesanyámtól örököltem, és emiatt éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül. Bár rosszat is tettem vele, hiszen felélesztettem, és sok lelket haragítottam magamra, de ugyanakkor elvezetett édesapámhoz is. Sok minden köt hozzá – mondtam végül.

Elzártam a nyakláncot, visszatettem a dobozba, majd magát a könyvet is visszacsúsztattam az eredeti helyére.

- Most akkor enyém a Fogadó? Ennyi? Nincs se kulcs, se papírmunka?

- Nem, nincs – rázta meg fejét jókedvűen Taeyang. – Egy utolsó dolog lesz már, de azzal pár napot szeretnék várni, ha megengeded.

- Hű, furcsa, hogy te kérsz tőlem engedélyt – lepődtem meg, majd elmosolyodtam. – De persze megadom az engedélyt. Ha rajtam múlna, el se engednélek.

- Igazából nem vagy köteles elengedni.

- Vigyázz, mert a végén tényleg így lesz – ráztam meg nevetve mutatóujjamat. – De persze nem tenném ezt veled. Hosszú utad volt, és a legjobbakat szeretném neked. De mégis mi ez az utolsó dolog? Elmondhatod?

- Neked kell majd elkísérned a túlvilág kapujához.