Huszonharmadik fejezet

 

~ Huszonharmadik fejezet ~  

A kezemben volt az irányítás. Átvettem a hatalmat és képes voltam uralkodni felettük. Tudtam, hogy ki kell használnom ezt az alkalmat, mert fogalmam sem volt, meddig leszek képes csendben tartani őket, hogy az energiám meddig tart ki.

Taeyang hátrébb lépett egy lépést és hagyta, hogy beszéljek.

- Tudom, hogy utáltok, és tudom, hogy bosszúra szomjaztok – mondtam végül, miután mindenki nekem szentelte a figyelmét. – Tudom, hogy mit tettem veletek. Tudom, hogy nem örültetek annak, hogy cserben hagytalak titeket és sajnálom, amiért erre nem jöttem rá hamarabb. De most már tudom, és igazatok van. Valóban nem figyeltem oda rátok, pedig ti ott voltatok mellettem, amikor szükségem volt rátok.

Tartottam egy újabb szünetet. Úgy tűnt, kezdenek megnyugodni. A lépcsőn már nem tolongtak és a tömegben sem lökdösték egymást. Engem hallgattak és láttam rajtuk, ahogy jól esik nekik, hogy elismerem a bűnösségemet. Hiszen ezt akarták hallani. Hogy vállaljam a felelősséget és belássam, hogy nekik van igazuk.

 - Éppen ezért kérlek titeket arra, hogy fejezzétek be ezt a fajta magatartást. Nem kell többé lázadoznotok, nem kell többé üldöznetek, mert nem futok el. Azt szeretném, ha ezután a saját lelki békétekre figyelnétek, ha magatokkal törődnétek és visszatérne a nyugalom a Fogadó falai közé. Én még jó ideig itt leszek és addig nem megyek el, amíg el nem múlik a haragotok az irányomba.

A szavak egyre csak dőltek belőlem, egyáltalán nem gondolkodtam rajtuk. Fogalmam sem volt, mit akarok mondani, mégis, a mondataim egymást követték.

Végignéztem a tömegen és vártam valamiféle visszajelzést, de nem érkezett semmi. Még többet akartak hallani.

- Szóval… Mire van szükségetek? Mit szeretnétek? Mivel tehetném jóvá a hibáimat? Szeretném, ha megosztanátok velem a vágyaitokat, a kívánságaitokat, persze csak a Fogadó szabályzatának keretén belül.

Ismét végigsiklott tekintetem a lelkeken, de kérdéseim után se válaszoltak. Néhányan tanácstalanul összenéztek, de ennél többre nem futotta. Némaságba burkolództak, arra gondolva, vajon mit kérhetnének? Mi az, amit annyira nagyon akarhatnak? A kérdés részükről jogos volt, hiszen már meghaltak, akkor pedig már nem volt mindegy?

Őket nézve én is elkalandoztam egy rövid időre. Már-már túl sokáig, és Taeyang épp át akarta venni a szót, amikor ismét megszólaltam.

- Én pontosan tudom, mit szeretnétek.

Nem csak a lelkek, hanem én magam is meglepődtem, amikor kimondtam ezeket a szavakat. Mintha egy belső hang – az energiám – késztetett volna erre. Azokban a pillanatokban jöttem rá, mit is jelent eggyé válni a képességemmel, mit is jelent elfogadni és együttműködni. Pontosan ezt. Hogy amikor nem tudom, mit mondhatnék, hogy amikor nem tudom, mi a helyes, hogy amikor kételkedek és elakadnak a szavaim, ő erőt adjon és megtegye helyettem. Hogy támaszkodhassak rá, amikor szükséges és ne érezzem azt, hogy egyedül vagyok.

Akkor végre megértettem mindent.

Azokban a percekben összekapcsolódtunk, végre először igazán egybeolvadtunk.

Végigfutott a fejemben néhány gondolat, és az itt eltöltött időszak. A válaszok, amiket a barátaim mondtak, hogy mit szeretnének, ha lenne egy kívánságuk. Minden, amit a Fogadó működéséről és a lelkekről tanultam. Ismertem minden egyes itt élő léleknek a múltját, a sorsát, hogy miken mentek keresztül, hogyan haltak meg. Ismertem őket egytől egyig.

És ott, azokban a percekben pontosan tudtam, hogy mit akarnak.

- Élni. Élni akartok – mondtam ki helyettük a szavakat.

Válaszként elismerően bólogattak. A kezdetleges feszült csend kezdett feloldódni, és elmúlni. A bosszú, a harag távozóban voltak, szinte láttam, ahogy a terem hátsó felében lévő ajtón távoznak, hangosan becsapva maguk után azt.

Kedvem lett volna elmosolyodni, és fejbe csapni magam, amiért ez nem jutott hamarabb az eszembe. Ott volt végig a megoldás előttem, félig-meddig már kimondták a barátaim is korábban, én mégsem jöttem rá.

-Élni akartok és azt is tudom pontosan, hogyan adhatnám meg ezt nektek.

A szavaimnak súlya volt. Bár a harag már elpárolgott, és helyét valami kellemesebb érzés vette át, most a levegő egyszerre megint feszültté és kíváncsivá vált. Az izgalom ott lüktetett a levegőben, szinte érezni lehetett, ahogy a hangulat hamarosan a tetőfokára hág, és túlcsordul, hogy aztán mindenki megkapja a békéjét.

A holtakat nézve, az elmúlt időszakra és a tetteimre gondolva, a cseppnyi megmaradt energiámmal összekapcsolódva kialakult bennem egy kép és minden kitisztult, mint egy eső utáni égbolt. Akkor, ott minden értelmet nyert.

Tudtam, miért kellett meghalnom. Tudtam, miért kerültem oda, és miért nem mehettem el.

- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy élhettek? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egyetlen egy napot eltölthettek a való életben, a szeretteitek körében?

A döbbenet végig söpört, és némi aggodalom, kétely is társult mellé. Az elmúlt percek alatt nem csak én, de minden egyes lélek érzelmi hullámvasúton utazott.

Taeyanggal összeakadt a tekintetem és ő is értelmetlenül, kételkedve nézett rám. De nem tudott közbeavatkozni, nem tudott megállítani és úgy tűnt, nem is igazán szeretne. Azt hittem, haragudni fog, amiért elvettem tőle a szerepét és emiatt úgy érzi, nem alkalmas a feladatára, de úgy tűnt, ez most nem zavarta. A lényeg az volt, hogy a rend helyreálljon, hogy a jelenlegi káoszt megakadályozzuk és ha ehhez az kellett, hogy én beszéljek… Hát hagyta, hogy beszéljek.

- Mégis hogyan lenne ez lehetséges?

A tömegből most először egy hang szólalt meg. Feltette a kérdést, ami mindenki kíváncsiságát furdalta és amely megakadályozta őket abban, hogy elhiggyék, amit mondok. Ez volt az utolsó fal, amit le kellett döntenem, ami az utamban állt ahhoz, hogy visszaálljon a kapcsolatom a holtakkal.

- A testemet használva – mondtam ki gondolkodás nélkül. – Bár ugyan még nem próbáltam és az energiám nagy része sincs nálam, de attól még az enyém, hozzám tartozik. Én vagyok a rémálom. A képességem egyik fele a való életben van, a másik pedig itt, így úgy vélem, képes vagyok arra, hogy a két világ között járkáljak. Ha megszálljátok a testemet, pontosan huszonnégy órát tölthettek az élők között, emberként. Természetesen ez szigorú szabályokkal jár.

Újabb csend telepedett ránk, de tudtam, hogy már nyert ügyem van. Még ha vannak is szabályok, amik némileg korlátozzák őket, akkor is kaphatnak egy napot, hogy véghez vigyék, amit nem tudtak. És ez felér mindennel. Mindenki szeretne még egy napot, vagy akár csak egy percet is élni. Elmondani, amit nem tudott, megtenni, amit nem tudott. Vagy amit még egyszer elmondana, megtenne.

- Miféle szabályok?

- Az első, hogy nem tehettek a testemmel semmiféle olyat, amit ti se szeretnétek, ha más tenne a testetekkel. Semmiféle erkölcsi dolgot, semmiféle testi vagy fizikai kapcsolatot, semmiféle erőszakot, gyilkosságot, bosszút, vagy negatív érzelmeket. Ne feledjétek, ez az én testem, nem a tiétek. Ti csak kölcsönveszitek, de nem használhatjátok ki.  A második szabály, hogy az egy nap, az egy nap. Nincs még öt perc, vagy egy perc. Egy másodperccel se több. Amint lejár az idő, a testem visszakerül ide, veletek együtt, és többé nem használhatjátok. Csak egy esélyetek van, se több, se kevesebb. A harmadik, hogy ne próbáljatok meg elszökni, vagy másik testbe átszállni, mert nem fog menni. Egyrészt lehetetlen, másrészt pedig súlyos következményekkel jár. Bár úgy tudom, erre nem sűrűn volt példa, de aki megpróbált megszökni, az a végén a Pokolba került. Úgy hiszem, ezt senki nem kockáztatná meg.

Ismét tartottam egy kisebb szünetet, hogy az elhangzottak leülepedjenek, majd folytattam.

- Továbbá amíg a Földön vagytok, találkozhattok a szeretteitekkel, beszélhettek velük, ami persze nehéz lesz, hiszen az én arcomat viselitek majd. De ennél többet én sem tudok nyújtani sajnos. Ki kell használnotok ezt a kevéske lehetőséget is. Valamint ne feledjétek, bár ti irányítjátok majd a testem, de én is ott leszek, gondolatban. Ha azt érzem, hogy olyat tesztek, vagy olyanra készültök, amit én nem akarnék megtenni a testemmel, akkor előbb figyelmeztetlek titeket, majd, ha továbbra is figyelmen kívül hagytok, azonnal befejezzük az egészet és visszatérünk ide. Ha nem jár le a huszonnégy óra, akkor is. És nincs második lehetőség. Talán túl szigorúnak tűnhetnek a szabályok, de azt hiszem, meg kell értenetek, hogy nekem is meg van kötve a kezem. Felajánlani a saját testemet nekem is épp akkora áldozat volt, mint nektek az, hogy igazságtalanság ért. Ez a legtöbb, és egyben a legkevesebb, amit felajánlhatok nektek. Valakinek van valami ellenvetése?

A lelkek nem szóltak. Senki nem tiltakozott. Elfogadták a helyzetet és éltek a lehetőséggel. Látni azokat, akiket szeretsz, mellettük lenni egy kis ideig, bőven elég volt számukra. Minden sérelmüket felülmúlta.

Még ha nem is tudták, de kiváltságos helyzetben voltak. Tudtommal még senki nem vetemedett ilyenre, vagy legalábbis nem hallottam róla.

- Ha mindenkinek megfelel az alku, akkor szeretnék további szép napot kívánni. Arról, hogy mikor is kezdünk neki az utazgatásnak, és hogy ki mikor kerül sorra, később tájékoztatlak titeket.

Végezetül vettem egy nagy levegőt, meghajoltam előttük, majd a kijárat felé vettem az irányt. Azon gondolkoztam, mégis mi a fenét műveltem? Fogalmam sem volt róla, hogy én ezt megtehetem-e, vagy hogy képes vagyok-e rá, de ott, akkor úgy éreztem, hogy ezt kell mondanom és nem hazudok. A képességem pontosan tudta, hogy ez lehetséges és hogy ez a feladatom.

Amint kiértem a teremből és becsukódott mögöttem az ajtó, összeestem. Az energiám visszavonulót fújt dolga végeztével és pihenni tért, rám pedig rám tört a remegés. Az önbizalmam és a határozottságom odalett, és most jött ki rajtam a pánik.

- Úristen, mit műveltem? – Kérdeztem magamtól, miközben Leeteuk letérdelt elém és megfogta a kezem. – Jó volt? Nagyon béna volt, amit mondtam? Mit mondtam egyáltalán? Annyira izgultam, hogy azt se tudtam, mit csinálok.

- Minden rendben volt, ügyes voltál. Úgy beszéltél, mint egy született vezető – mosolyogva megsimogatta Leeteuk az arcomat, és szemeiben az apai örömkönnyek csillantak meg.

Hallottam, ahogy Taeyang még mond néhány szót, majd hallani lehetett, ahogy a teremben lévő tömeg megindul kifelé. Néhány perccel később kinyílt az ajtó és Taeyang is megjelent.

Egy rövid ideig dermedten nézett rám, úgy, mint aki felett nemrég kimondták a halálos ítéletet.

- Valami rosszat tettem? – Kérdeztem aggódva.

- Nem, dehogyis – enyhült meg az arckifejezése, majd leült mellém a fal tövébe. – Baromi jó voltál. Ahhoz képest, hogy most először tartottál beszédet, szuper voltál. Szép beszéd volt, és meggyőző.

- Akkor örülök. Azt hittem, rosszabb leszek, de ott, olyan más volt. Mintha nem is én lettem volna, de közben mégis…

- Nos, végtére is, az energiád segített neked.

- Te is érezted? – Kaptam felé a fejemet.

- Persze, ki ne érezte volna? – Tárta szét karjait elmosolyodva. – Átvetted tőlem a szerepet, le tudtad a lelkeket csillapítani, amire én többé nem vagyok képes.

- Nem vagy képes? Ezt meg hogy érted?

- Már nagyobb a hatalmad, mint az enyém. A lelkek a tieid, hozzád tartoznak – sóhajtott fel. – Megígérted nekik, hogy használhatják a testedet, ezt pedig csak egyféleképpen teheted meg.

- Mégis hogyan?

- Úgy, hogy te leszel a Fogadó egyetlen és teljeskörű tulajdonosa.