Tizedik fejezet

 

~ Tizedik fejezet ~
 

-   Minseo – fogtam vele kezet, miután felém nyújtotta karját. 

Reméltem, hogy elkerüljük a kínos hallgatást, és hogy nem nekem kell kezdeményezni és fenntartani a beszélgetést, de eléggé úgy festett, hogy ez a kis társalgás nem lesz hosszú életű.

Leeteuk úgy tűnt, nagyon elmerült a gondolataiban. A bemutatkozás után percekig nem szólalt meg. Meg akartam törni a csendet, de ahogy ránéztem, láttam, hogy elmélyülten kémleli a vizet, pont úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt én is.

Nem akartam megzavarni, ezért vettem a bátorságot, és jobban szemügyre vettem. Valahonnét nagyon ismerősek voltak a vonásai, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Elsőre vidámnak tűnt, arca mosolygós és kiegyensúlyozott volt, de jobban megfigyelve borzasztóan magányos és meggyötört lehetett. Arcizmai összeráncolódtak, mintha a múltban járt volna, mintha felidézte volna az emlékeit, de csak fájdalmat és veszteséget talált.

Arra gondoltam, vajon létezik olyan, aki a túlvilágon boldog lehet? Létezik olyan ember, aki, ha meghal, és visszatekint az életére, meg van elégedve mindennel és nyugodtan sétál át a Mennyországba? Úgy véltem, nem túl sokan lehetnek így.

Leeteuk végül nagyot sóhajtott, és elszakította magát a víztükörtől. Rám pillantott, én pedig gyorsan elkaptam róla a tekintetemet.

- Ó… A lábaid! – rökönyödött meg, ahogy az említett testrészekre pillantott. Akkor vettem én is észre, hogy lábaimat már nem a vízbe lógatom, hanem felhúzva őket, átöleltem őket, és így a lábfejemen lévő sérülések tisztán látszódtak.

- El is felejtettem. Csak egy kisebb sérülés, feltörte a cipőm. Majd elmúlik – legyintettem le, de Leeteuk csak megcsóválta a fejét.

Felpattant mellőlem, majd a babakocsihoz sétált, és némi kotorászás után, az egyik táskából előhúzott fertőtlenítőt és ragtapaszt. Ezután visszaült mellém, és anélkül, hogy az engedélyemet kérte volna, az ölébe húzta egyik lábamat, és kezelésbe vette.

- Meglehet, hogy nem tűnik nagynak a sérülés, de ha nem kezeled, el is fertőződhet. Minden sebet ápolni kell, legyen az egy egészen kicsi is. – Leeteuk ujjával finoman elkente a krémet a sebeken, majd ragtapaszt tett rájuk. Felszisszentem, ahogy hozzáért a bőrömhöz, és állkapcsomat összeszorítva bírtam csak elviselni a fájdalmat, ami minden érintés után belenyilallt.

- Látod? Nem túl nagy sérülés, de fájdalom így is társul hozzá. Az emberek nem törődnek azzal, amihez nem jár nagy fájdalom vagy nem nagy sérülés. Ez nagy hiba, gyakran itt romlik el minden. Pedig, ha jobban figyelnénk egymásra, mennyi mindent elkerülhetnénk…

Leeteuk sejtelmesen beszélt, mint aki ezen már átesett, legyen az akár fizikai, vagy lelki sérülés. Elnézve őt összeszorult a szívem, de továbbra se szóltam semmit.

Miután végzett az egyik lábammal, a másikat kezdte ápolni.

- Te is valami ilyesmi miatt vagy itt, nem? – Egy pillanatra rám nézett, majd vissza a lábamra.

- Tessék? – Meglepett kérdése, nem igazán tudtam mire vélni.

- Veled is valami olyasmi történt, hogy nem figyeltél oda magadra, esetleg mások rád, és ez vezetett a halálodhoz. Abból gondolom ezt, hogy idejöttél és itt elmélkedtél. Régóta itt vagyok már, és az évek alatt bárki, aki ehhez a házikóhoz jött, mindig valami ilyen állt a háttérben.

- Nos… Gondolom, aki megbánás nélkül hal meg, az hamar átkel a Mennyországba – állapítottam meg, majd elgondolkodtam. – De igazad van. Valami ilyesmin mentem én is keresztül.

Arra gondoltam, vajon alakulhatott volna másként is az életem? Ha szólok a barátaimnak arról, hogy min megyek keresztül, tudtak volna segíteni? Ha elmondom, hogy kezdtem megőrülni és kezdett irányíthatatlanná válni a képességem, hogy úgy éreztem túl sok a teher és megfulladok tőlük, tudtak volna megoldást találni? Végső soron én voltam az, aki megölte magát, aki a halálba hajszolta magát azzal, hogy nem beszélt a problémáiról? Vagy a barátaim is közrejátszottak abban azzal, hogy nem figyeltek oda eléggé, hogy nem törődtek velem eléggé? Létezik, hogy nem látták rajtam a fájdalmamat, létezik, hogy abból, amin keresztülmentem, nem vettek észre semmit?

Ha már az elején szólok a sérülésemről, ami a lelkemen keletkezett, meg lehetett volna állítani? Ha akkor beszélek velük és kezeljük a sebet, talán most életben lennék?

- És veled mi a helyzet? Te pontosan mióta vagy itt? – Tereltem el magamról a témát.

- Én már jó ideje, körülbelül huszonöt-harminc éve, vagy valahogy így. Mármint a ti időtökhöz számítva – válaszolta némi gondolkodás után.

- Olyan régóta? De hisz miért? Úgy értem, biztos megvan az okod, de… mégis miért? – Úgy éreztem, feltétlenül tudnom kell, mi lehet az oka annak, hogy már ennyi ideje itt van. Talán vár valakire?

Leeteuk nem szólt addig, amíg be nem fejezte a másik lábam ápolását. Ezután felállt, és mindent visszapakolt a babakocsiba, rápillantott az alvó csecsemőre, majd visszaült mellém.

- Képtelen vagyok átkelni. Még meg kell várnom, amíg a gyermekem felnő.

- A gyereked…? – Pillantottam a babakocsi irányába. – Ő vagy valaki más…?

- Igen, rá gondoltam. A való életben már nincs senkim – mosolyodott el fájdalmasan. – Ő még csak nemrégen született és szeretném, ha egy kicsit élne. Rendes élete már nem lehet, úgy értem, a való életben, de itt, ebben az átmeneti állapotban még lehet boldog és szerezhet emlékeket.

- Értem – halványan bólintottam.

Nem egészen értettem a helyzetet. Lehetséges, hogy a túlvilágon a holtaknak gyereke szülessen? Ez nekem olyan abszurd volt, de nem mertem rákérdezni.

- Ha szabad kérdeznem, mi történt? Hogyan haltál meg?

- Autóbalesetben. De többre sajnos nem emlékszem. Arra, hogy milyen évszak volt, hogy volt-e valaki velem, hogy ki okozta a balesetet… Nem tudom. De ez már nem számít, hiszen, ha tudnám, a helyzetem nem változna. Attól még halott maradnék.

Leeteuk megeresztett egy újabb keserédes mosolyt, és úgy tűnt, megint elveszett az emlékei között. Azt hiszem, valamelyest megértettem, hogy miért nem kelt még át. Hirtelen halt meg, és nem tudott senkitől elbúcsúzni. Ki tudja, kiket hagyott hátra. Nem mellesleg még az emlékei is törlődtek, vagy talán végleg elvesztek, és emiatt még nehezebben talál békére.

- És a feleséged? Rá emlékszel? Vagy valaki másra?

- Volt egy gyönyörű feleségem. Még most is emlékszem az arcára – mosolyodott el ezúttal boldogan, ahogy felidézte emlékeit. – De sajnos nem sokkal előttem meghalt.

- Sajnálom – húztam el a számat. – Ő hogyan halt meg?

- Mint sok mindenre, erre sem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy milyen életet éltem, hogy milyenek voltak a szüleim, voltak-e testvéreim. Az életből csak a feleségem arcát és az autóbalesetet hoztam magammal, minden más egyszerűen törlődött.

- Ez annyira tragikus és szörnyű. Nem is tudom, mit mondhatnék – motyogtam alig hallhatóan, kicsit zavarodottan. Sose voltam jó mások vigasztalásában, egy lélek vigasztalásában meg pláne nem.

- Nem kell semmit mondanod. Bízom benne, hogy boldog életem volt, és akinek csak tudtam, szeretet adtam. Ha egyszer újjászületek, akkor is ugyanilyen életet szeretnék élni. Nem bántam meg semmit, vagy legalábbis remélem, hogy nem volt mit megbánnom.

- Én is remélem, hogy így volt. Egyébként… A feleségeddel nem találkoztál a Fogadóban?

- Sajnos nem. Sok idő volt, mire ide eljutottam, így valószínűleg addigra ő már átkelt a Mennyországba. Szeretnék már utána menni, és újra látni, de amíg itt van a gyermekünk, nem tehetem meg.

Ismét a babakocsi irányába fordult, én viszont Leeteuk arcát néztem. Nem sok mindenre emlékezett az előző életéből, és úgy véltem, a megmaradt emlékei se voltak tiszták. Azt mondta, a felesége átkelt a túlvilágra, de mégis úgy hitte, a közös gyerekük van a babakocsiban, ez pedig aligha volt lehetséges. Aggódtam miatta, de nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta.

- Szeretnéd megnézni a gyerekemet? – Fordult felém.

Aprót bólintottam. Leeteuk felállt, és a babakocsihoz sétált. Én is nagy nehezen feltápászkodtam, és sántikálva mellé léptem.

Kivette a csecsemőt a kocsiból, és olyan óvatosan fogta karjaiban, mintha egy több száz éves törékeny porcelán lenne.

Az eddigi sejtéseim pedig most már végleg beigazolódtak, miszerint a Leeteukkel történt autóbaleset kárt okozhatott az agyában, és ennek következtében teljesen össze volt zavarodva. A kezében lévő csecsemő ugyanis nem egy igazi, hús-vér ember volt, hanem egy ruhába bújtatott játékbaba.

- Ő itt Minnie, a kislányom. Ugye, milyen gyönyörű?

Ledöbbentem, és megrökönyödve néztem hol a babára, hol Leeteukre. Úgy éreztem egy pillanatra, mintha megfagyott volna körülöttem a levegő, és szerettem volna eltűnni ebből a helyzetből. Nem akartam én lenni, aki szembesíti a valósággal Leeteuköt, és még annyira se akartam ott lenni, amikor lelkileg összetörik.

Így hát erőt véve magamon megeresztettem egy mosolyt én is.

- De, nagyon szép kislány.

Míg Leeteuk arcát vizslattam, ahogy a játékbabáért lelkesedett, addig azon gondolkoztam, hogy a lehető leghamarabb szólnom kell erről valakinek, ha lehet, akkor Taeyangnak, hogy sürgősen segítsen ezen a szegény srácon. Már több, mint huszonöt éve van itt, és több, mint huszonöt éve él abban a tévhitben, hogy a gyereke él, hogy fel fog nőni, és akkor átléphetnek a Mennyországba. Ha eddig nem sikerült neki saját magától, akkor némi segítség csak elkélne neki, nem?

- Szeretnéd megfogni? – Szakította meg gondolatmenetem Leeteuk hangja.

- Tessék?

- Minniet. Szeretnéd megfogni?

- Hogy? Én? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - húztam el a számat, és kissé hátrébb léptem.

- Na, ugyan már. Sokan félnek egy kisbabától, de nem olyan nehéz tartani őket, mint hinnéd. Gyere, segítek, nem fogod leejteni, ne aggódj! – Leeteuk kedvesen bíztatott, de én továbbra is csak ráztam a fejem. Attól féltem, ha megfogom a babát, akkor Leeteuk számára is játékbabává válik, ráadásul a szívem szakadt volna meg, és valószínűleg sírva is fakadok, ha részt kell vennem ebben a tragikus történetben.

Szerencsémre a lehető legjobbkor megérkezett a segítségem Woozi személyében. Láttam rajta, hogy az ő szemei is elkerekednek, és ha nem lép közbe, akkor eldurvulhat a helyzet.

- Minseo, hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek – mondta szélesen mosolyogva. – Szia, Leeteuk. Ne haragudj, hogy megzavarom a beszélgetéseteket, de Minseonak lassan vissza kell térnie a szobájába.

- Ó, igaz is, már este van. Menjetek csak nyugodtan.

Leeteuk biccentett a fejével felénk, és úgy tűnt, mintha nem is emlékezne az előző beszélgetésünkre, majd óvatosan visszahelyezte a babát a kocsiba. Woozi megragadta a karom, és maga után húzva elhagytuk a helyszínt. Mielőtt beléptünk volna a Fogadóba, még láttam, ahogy Leeteuk a babakocsit tolva elindul az egyik úton, ezután becsukódott mögöttem az ajtó.

Kilencedik fejezet

 

~ Kilencedik fejezet ~

A lift helyett ezúttal lépcsőn indultam el lefelé. Biztos voltam benne, hogy több száz emelet is van, de bíztam abban, hogy mire leérek a földszintre, megoldást találok az itteni problémákra. Még az sem riasztott el ennyi gyaloglástól, hogy a lábaim még mindig sajogtak, égtek a fájdalomtól.

Amikor a túlvilágra érkeztem, tele voltam energiával, pozitívan álltam mindenhez, és úgy hittem, hamar meg tudom oldani ezt a bonyodalmat, hogy egyszerűen csak leülök és elbeszélgetek a holtakkal, hogy közös erővel, együtt kitaláljuk a megoldást. De Taeyang szavai után elbizonytalanodtam és rájöttem, a fennálló probléma sokkal hatalmasabb, mint véltem.

Taeyangnak mindenben igaza volt.

Idejöttem, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan működik ez a világ, és azokat a szabályokat akartam érvényesíteni, amiket a való életben, holott nyilvánvaló volt, hogy ez nem lehetséges. Meghaltam, nem volt képességem és olyan voltam, mint bárki más. Egyáltalán nem gondoltam a következményekre, arra, hogy ha itt le is rendezek mindent, nem térhetek vissza, hiszen akkor saját magamnak mondanék ellent. Vagy legalábbis nem érdekelt, figyelmen kívül hagytam ezt az aprócska tényt.

Egyszerre minden zajos, bonyolult és átláthatatlan lett. Most már nem csak rá kellett jönnöm, hogyan békítsem meg a holtakat, hanem azt is ki kellett találnom, hogyan térhetnék vissza úgy, hogy abból ne legyen ismét probléma. Valahogyan kapcsolatba kellett lépnem a külvilággal, figyelmeztetnem kellett őket, hogy mi a helyzet, de se képességem, se jogosultságom nem volt semmihez, ráadásul túlságosan keveset tudtam az itteni létről. Illetve nem is az volt a baj, hogy keveset tudtam, hanem hogy itt baromi egyszerűek voltak a szabályok, amit senki nem is akart megszegni. Egyedül én voltam az, aki nem bírt magával, és aki úgy hitte, visszatérhet. Mégis hogyan rúghatnám fel én a szabályokat, ha én vagyok az, aki betartatja a holtakkal? Vagyis most már nem én, hiszen nincs képességem, de attól még nem viselkedhetek úgy, mint a többi lélek. Nincs képességem, de attól még az én feladatom őket megnyugtatni és a következményekkel szembenézni. Nem hagyhatom, hogy a barátom járjon rosszul, hogy rajta csattanjon minden, hogy a Földön élőknek baja essen.

Én döntöttem úgy, hogy meghalok és hogy ezt a feladatot magamra vállalom.

Így hát nekem is kellett megoldanom a problémát, képességgel, vagy a nélkül.

És erre az egyetlen megoldás az volt, ha felfedem magamat a lelkek előtt. Ha nem akartam, hogy a figyelmük a külvilágra terelődjön, itt kellett kirobbantanom a botrányt. Ebben az egy dologban biztos voltam, már csak azt nem tudtam, mikor és hogyan tegyem mindezt. Mégsem állhatok csak úgy eléjük, hogy én vagyok a rémálom, akit annyira gyűlölnek, anélkül, hogy lenne valamim, amivel megnyugtathatom őket. Mert biztos vagyok benne, hogy nekik nem lenne elég az, hogy itt vagyok, és feláldoztam magamat. Én se elégednék meg ennyivel.

Már csak ki kellett derítenem, mégis mi az, amire a holtak leginkább vágynak.

Mindez szép és jó volt, kicsit meg is nyugodtam, de a másik kérdésem, miszerint mégis hogyan fogok visszatérni az élők sorába anélkül, hogy gondok okoznék, továbbra is megválaszolatlan maradt. Képtelen voltam ugyanis ezt a lehetőséget elengedni. Képtelen voltam elfogadni, hogy itt ragadtam, hogy talán soha többé nem láthatom a szeretteimet, abba pedig még annyira se voltam hajlandó beletörődni, hogy át kell kelnem a mennyországba.

De mégis… tételezzük fel, hogy sikerül a holtakkal megegyezni és nem bánják, ha ismét élni fogok. Mi van, ha visszatérek? Egyáltalán… visszatérhetek? Ha igen, mi lesz velem? Én is zombivá válok, mint akkoriban a barátom vagy valami mássá? Édesanyám képessége vajon tényleg elveszett? Mi van, ha nem, megszerzem és sikerül visszatérnem? Két rémálom vajon létezhet ugyanazon a világon?  Mi lenne, ha ilyen képességből kettő lenne a Földön?

Túl sok kérdésem támadt hirtelen. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem akartam zombiként létezni. Vámpír, vagy más természetfeletti lény még szívesen lettem volna, de mindenképpen olyan képességet akartam magamnak, amiből nincs túl sok a világon, ami páratlan, ami fontos annyira, hogy élnem kelljen. Máskülönben nem élhetem azt az életet, amit korábban. Muszáj volt vagy nekem, vagy a barátaimnak a világon találni egy ehhez hasonló képességet, került ez bármibe is.

Taeyang szavai vertek visszhangot a fejemben, ahogy azt mondja, hogy túl sokat képzelek magamról. Ebben is igaza volt, tényleg túlságosan különlegesnek hittem magam. Egész életemben utáltam, hogy nem lehetek egy átlagos ember, de most, hogy mindent elvesztettem, már hiányzott ez az érzés. Hiányzott az energiám, és elgondolkodtam.

Valóban vissza akarok térni?

Hiszen nem csak azért haltam meg, hogy a holtakat megbékítsem, hanem azért is, mert meg akartam halni. Igaza volt Taeyangnak, ha élni akartam volna, és beletörődtem volna abba, hogy az életem veszteséggel is járhat, akkor most nem lennék itt. Én erőltettem azt, hogy a barátom éljen, senki más. Én akartam meghalni. Nem térhetek vissza emberként, és nem is akarok. A képességemet akarom, de miért, ha egyszer már eldobtam magamtól? Mert ezt tettem, még ha ezt nehezemre is esett bevallani.

Az élet nem játékszer, de én mégis így tekintettem a sajátomra. Elegem volt mindenből, és eldobtam magamtól, arra gondolva, hogy egy kis pihenés után visszatérhetek, de ez nem így működik. Úgy tekintettem a túlvilágra, mint egy szállodára, egy vízparti házikóra, ahová az ember szabad hétvégéjén leutazik kipihenni a stresszt és a fáradalmait. De ez hatalmas hiba volt. Mégis miből gondoltam, hogy mindez ilyen egyszerű?

Mégis mit hittem, ki vagyok én?

Ahogy haladtam lefelé a lépcsőkön, úgy egyre inkább kezdtem elveszíteni a reményt azzal kapcsolatosan, hogy én még elhagyhatom ezt a világot. Nem térhettem vissza, ugyanakkor itt se akartam maradni, átkelni meg aztán pláne nem.

Akkor mégis mi lesz velem?
 

*

Meglepődve vettem tudomásul, hogy leértem a földszintre, de megoldást még mindig nem találtam. Felpillantottam a lépcső aljáról, de csakúgy, mint legelőször, a fehérséget láttam beözönleni odafentről. Sóhajtottam egyet, és elindultam egy számomra még felfedezetlen folyosóra. Túlságosan kavargott a fejem, és szerettem volna kiszellőztetni, egy rövid ideig másra gondolni.

Fel-alá bandukoltam a Fogadóban, egy ajtót keresve, ami a szabadba visz, valahová, ahol nem érzem azt, hogy be vagyok zárva a négy fal közé. Megnyugtatott a tudat, hogy anélkül tudok sétálgatni, hogy felismernének. Valószínűleg, miután felfedem a kilétemet, már semmi nem lesz ilyen csendes és békés.

Útközben elhaladtam egy lélek mellett. Alacsony, duci, már-már inkább túlsúlyos lány volt, vállig érő barna hajjal. Rúzsa a szemfestékével megegyezően fekete volt. Nagyjából velem egykorú lehetett, de vagy tizenöt évvel öregebbnek tűnt. Ahogy elidőztem egy pillanatra az arcán, rájöttem, hogy ismerem őt. A neve ugyan nem ugrott be, de emlékeztem, hogy a szobatársam volt egy rövid ideig a kollégiumban, miután egy véletlen baleset következtében – legurult a lépcsőn és nyakát törte – meghalt. Fogalmam sem volt, miért van még itt, hogy miért nem lépett tovább, hiszen amennyire ismertem, ő folyton csak panaszkodott és mindennel elégedetlen volt. De megijesztett a tudat, hogy talán több olyan lélek is lehet itt, akivel korábban már találkoztam. Ha ők idő előtt felismernek, akkor nekem annyi.

Megszaporítottam a lépteimet, szinte futva, kétségbeesetten keresgéltem a kijáratot, vagy bármit, ahol meghúzódhatok. Elhaladtam jó pár szoba mellett, mire találtam egy olyan ajtót, amire nem volt szám írva. Némi gondolkodás után lenyomtam a kilincset és beléptem. Vagyis inkább ki, ugyanis ez egyenesen a Fogadó kertjébe vezetett.

Csendes éjszaka volt, és egészen másnak tűnt a levegő idekint. Sokkal frissebb és megnyugtatóbb volt, mint odabent a tömör falak között

Megkönnyebbülve nagyot sóhajtottam.

Elindultam a macskakövekkel kirakott ösvényen, melynek mindkét oldalán cseresznyefák tornyosultak. Azon gondolkoztam, vajon azért volt itt ennyi ilyen fa, mert olyannyira jellemző ez a túlvilágra, vagy egyszerűen csak az én képzeletem szüleménye, ami az én kényelmemet szolgálja? Vajon, ha más is kilépett volna azon az ajtón, ő is ezt látná, vagy valami egészen mást, valami olyat, ami az ő lelki világához passzol? Bármi is volt a válasz, ezen a világon ez nem számított.

Az ösvény végére érve egy kis házikó bukkant fel előttem. Egy tradicionális koreai háznak tippeltem, azon belül is inkább egy teaházra emlékeztetett, legalábbis azok alapján, amiket a koreai sorozatokban láttam. Bevallom, amíg éltem, egy ilyen régebbi stílusú házban se jártam. A koreai életnek csak a modern oldalát volt időm megtapasztalni, és nem tudtam jobban megismerni a kultúrájukat. A házikót bámulva eszembe jutott, hogy mennyi mindenről lemondtam, és hogy amiket szerettem volna megcsinálni, abból végül semmit sem tudtam megvalósítani.

Felsétáltam a verandára, majd bámészkodva megkerültem a fából készült falakat. A házikó túloldalán egy tavacska terült el, és a tó mentén végig cseresznyefák sorakoztak, végeláthatatlanul. Megtámaszkodtam a korláton és elmerültem a látványban.

Az égen csillagok százezrei, milliói ragyogtak, és a tó felületén apró gyémántokként verődtek vissza. A fák tükörképe rózsaszín pizsamába bújtatta a tavat, és édeskés illatot árasztottak magukból. Olyan varázslatos látványt nyújtott, mintha csak egy mesébe csöppentem volna.

Életemben immár másodszor képes voltam őszintén mosolyogni.

Azokban a percekben nem éreztem azt, hogy megszakadna a lelkem, hogy súlyok nehezednének a testemre, és hogy fuldokolnék a magánytól. Azokban a percekben súlytalannak éreztem magam, pont olyan könnyednek, mint ahogy a cseresznyevirágok szirmai lassú táncot jártak a levegőben.

Levettem a cipőmet, amit még Taeyang adott nekem, majd leültem a tornác szélére. A véresre dörzsölt sebeim még mindig ott éktelenkedtek, és arcom eltorzult, ahogy megláttam, milyen borzalmasan festenek. A sok sétálástól deréktól lefelé a lábaim teljesen elfáradtak, megfájdultak, és úgy éreztem, jó ideig képtelen leszek innen felállni.

Óvatosan belelógattam a lábaimat a vízbe. Hűvös volt, és eleinte csípte a sebeket, de néhány másodperc elteltével a fájdalom megszűnt és mintha a víz is langyosabbnak tűnt volna.

Megtámaszkodtam hátam mögött a kezeimmel és hol az eget, hol pedig az elém táruló tavat néztem. Bár így maradhatnék örökre, bár megállna az idő, és nem kellene többet semmi miatt aggódnom… Vajon milyen gyorsan telik a túlvilágon az idő? Az itt eltöltött egy perc a valóságban mennyinek felel meg?

Akarva akaratlanul, de ismét eszembe jutottak az aggályaim. Rendben volt, hogy vállalnom kell a felelősséget ezen a világon, de hogyan adom tudatukra ezt a kívülállóknak? Amikor feláldoztam magam, a barátomra bíztam a képességemet és megegyeztünk abban, hogy talál majd megoldást és vissza fog vinni az élők sorába. De mi van, ha ő nem lesz rá képes? És nem azért, mert ne tudna találni, hanem azért, mert még ha évezredeken át keresné is, akkor se találná, mert nem létezik? Mi van, ha nekem kell ezen a világon megkeresnem a megoldást?

Vagy mi van, ha mégis sikerül valamit találnia, és még idő előtt visszakerülnék az élők sorába? Mi van, ha úgy tűnök el innen, hogy nem oldottam meg a problémát? Hiszen honnan tudhatnák odaát, hogy én hogyan haladok a saját dolgaimmal? Nem tudtunk kommunikálni egymással, és ennek súlyos következménye lehet. Ha nem cselekszem mielőbb, és nem lépek velük kapcsolatba, akkor az a hatalmas katasztrófa, amit Taeyang említett, be fog következni.

Nem igazán tudtam, mi miatt aggódjak jobban. Amiatt, hogy nem tudom megbékíteni a holtakat és átjutnak a világba, ezzel hatalmas pusztítást okozva, vagy, hogy ha sikerül is megakadályoznom őket, akkor nekem örökre el kell tűnnöm. Mert amíg haragudtak, én élhettem, de ha megbékélnek… Mégis hogyan figyelmeztethetném a barátaimat, hogy talán sosem találkozunk többé? És ha ebbe nem törődők bele, mégis hol fogok kiskaput találni?

Elmélkedésemet egy nyekergő hang zavarta meg. Oldalra kaptam a fejemet, és hunyorogva meredtem sötétségbe, míg nem a házikó falára szerelt lámpa felgyúlt és halovány fényénél megpillantottam egy babakocsit, majd mögötte a tulajdonosát is, aki tolta azt.

Egy fiatal, magas férfi volt, talán a harmincas évei közepén járhatott. Farmernadrágot és egy egyszerű fehér pólót viselt, világosbarna haja rövidre volt nyírva. Szemei ragyogtak, ahogy a babakocsiban lévő kisbabát nézte.

Némán figyeltem, ahogy ez a lélek felém közelít. Ahogy észrevett, kissé megilletődött, majd elmosolyodott.

- Üdv – biccentett fejével.

- Szia – viszonoztam a kedvességét. Azt hittem, tovább fog haladni, de nem úgy tűnt, mint akinek ilyen szándékai lennének.

Leparkolta a babakocsit, ujjával végigsimított az alvó csecsemőn, majd ismét felém fordult.

- Öhm… zavarok? – kérdeztem ajkamba harapva. Nem igazán tudtam, mit kezdjek vele, hiszen látszólag egy itt ragadt léleknek tűnt. Azt mondta Woozi, nem szoktak a holtak egymással beszélgetni, de ő mégis beszélgetést kezdeményezett azzal, hogy rám köszönt.

A lábaim még a vízben voltak, így végül arra jutottam, hogy ideje mennem. Hátrébb csúsztam, hogy fel tudjak állni, de az illető megállított ebben.

- Ó, maradj csak, nem kell elmenned. Egyáltalán nem zavarsz – intett le kezével, miközben egészen mellém sétált. – Én zavarlak?

- Ami azt illeti, nem – néztem rá kissé zavartan.

- Akkor jó. Gyakran járok ide, ezért kicsit meglepett, hogy most más is van itt. Új vagy itt?

- Mondhatni, igen. És te? Mármint… te egy alkalmazott vagy, vagy…?

- Igen, igen, egy alkalmazott vagyok. Úgy vélem, találkoztál már Woozival, és kioktatott sok mindenről. Általában ő az, aki beszédesebb és körbe vezeti a lelkeket a Fogadóban. Én inkább a Fogadó kertjében szoktam tevékenykedni.

- Vagy úgy. Így már minden világos – mosolyodtam el, miután összeállt a kép. Tehát mégse egy olyan lélek, mint én.

Csönd állt be közénk. Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék neki, de szerencsére nem kellett ezen törnöm magam, mert ő kezébe vette az irányítást.

- Leülhetek? – Kérdezte, mire csak egy bólintással feleltem. Az illető törökülésben foglalt mellettem helyet, majd elmosolyodott. – Egyébként hadd mutatkozzak be. Leeteuk vagyok. 

Nyolcadik fejezet

 

~ Nyolcadik fejezet ~

Nyeltem egy nagyot, ahogy Taeyang a kijelentése után sötét, lesújtó pillantással a szemembe nézett. Lefagytam. A döbbenet a félelemmel vegyülve söpört végig rajtam, szinte éreztem, ahogy jeges ujjait végig húzza karomon, vállamon, egészen a mellkasomig, majd ott körmeit mélyen a húsomba, a szívembe mélyeszti. Hosszú percekig éreztem a fájdalmat a helyén lüktetni.  

El nem tudtam képzelni, hogy mekkora káoszt és felfordulást okozna, ha mindez megtörténne. Lelki szemeim előtt néhány rövid másodpercig filmszerűen lejátszódott, ahogy a lelkek letarolnak egy egész várost, és csak a pusztulás és az üresség marad utánuk. Bele se mertem gondolni, hogy hány szerencsétlen ember halna meg, ráadásul úgy, hogy még csak fogalmuk sincs, hogy mi van készülőben.

Ott, azokban a pillanatokban jöttem rá én is, hogy ez idáig én se tudtam, hogy egyenesen a poklot készültem a világra uszítani. Hogy minden tettemmel, cselekedetemmel csak hozzásegítettem a holtakat ahhoz, hogy elérjék céljukat. Hogy én voltam az, aki ösztönözte őket, aki növelte a haragjukat, aki mondhatni, vezette őket. Pont az ellenkezőjét értem el annak, mint amit szerettem volna.

Az, hogy ez megtörtént, csakis az én hibám volt.

- De… én már meghaltam – szólaltam meg halkan, és mintha homokot ettem volna, olyan száraznak éreztem a torkomat. – Ezt most már nem tudják megtenni. Nem igaz? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Próbáltam a felelősséget elodázni, de tudtam, hogy vállalnom kell a következményeket.

- Meglehet, de attól még ők nem tudják, hogy itt vagy, ahogy azt sem, hogy nincs már meg a képességed.

- Honnan veszed, hogy nincs? – ráncoltam össze homlokom.

- Mert te itt vagy. Nem lehetsz itt, ha nálad van a képességed, ezért nagy valószínűséggel találtál megoldást arra, hogy másnak add.

- Ez igaz. Ideiglenesen.

- Ideiglenesen? Minseo, te halott vagy.

- Igen, de akinek átadtam, az a barátom, és talál rá megoldást, hogy visszatérjek.

- Minseo, meghaltál. Érted? Le akarod csillapítani a holtakat, békét akarsz velük kötni úgy, hogy te azért majd még visszatérhetsz az élők sorába? Saját magadnak mondasz ellent, és ezt nem teheted meg.

- De az a képesség engem kötelez! – erősködtem.

- Nem, Minseo, te eldobtad magadtól azt a képességet. Többé már nem a tiéd. Ha a barátod visszavisz téged az élők közé, nem lesz már képességed. Úgy tudom, se a testvéred, se édesanyád képessége nem létezik többé.

- Biztosan talál rá megoldást. Ha kell, több száz évet is várok itt.

- Nem gondolod, hogy kicsit sokat képzelsz magadról? Úgy értem, miért hiszed azt, hogy te ebből az egészből csak jól jöhetsz ki, hogy neked mindenáron meg kell kapnod azt, amit akarsz? Meg akartál halni, nem? Ezért vagy itt. Akkor miért akarsz visszamenni az élők közé? Ha élni akartál volna, akkor ott kellett volna maradnod, és más megoldást találnod arra, hogy megbékítsd a holtakat.

Taeyang úgy magyarázott, mintha csak egy történelem leckét igyekezett volna érthetően elmesélni, amit én valamiért képtelen voltam megérteni, és elfogadni. Hiába próbáltam vele vitába szállni, nem hagyta magát, nem engedte, hogy egy kicsit is meggyőzzem magam arról, hogy jól cselekedtem, hogy ha csak egy kicsi részt is, de nekem is igazam van.

Taeyang nem hagyta, hogy sajnáltassam magam. Talán túl erőszakosnak tűnt, talán a lelkembe taposott, és nem törődött az érzéseimmel, de valójában pont azért tette, hogy tisztán lássak én is. Segíteni akart, még ha nem is a megfelelő módszert választotta, habár fogalmam sem volt, hogy a jelenlegi helyzetet meg tudta volna-e másként értetni velem.

Nem örültem annak, hogy ilyen kegyetlenül bánik velem, de valahol, legbelül éreztem, hogy segítő szándékkal teszi. Csak még dacoltam vele.

- De a barátom meghalt volna…

- Akkor meghalt volna. És? Az élet ilyen. Fájdalommal, veszteséggel jár. Hidd el, itt a túlvilágon sokan tudnának ezekről az érzelmekről mesélni. Te döntöttél úgy, hogy megmented a barátod életét, feláldoztad magad. Ez a következménye. Minseo, te itt csak egy halott lélek vagy, képesség nélkül. Ugyanolyan, mint bárki más.

- De…

- Fogadd el. Ez van. És ha már itt tartunk, a barátod is meghalt, és úgy hozták vissza az életbe, nem igaz? Bár ez régen volt, és erre csak nemrég derült fény, valójában te járultál hozzá ahhoz, hogy teljesen ember legyen ismét. Hisz neki adtad a képességedet, és ezáltal életben van. Te magad vittél el innen egy holtat, miközben meg akarod győzni az ittenieket, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt, és ne legyenek feldúltak. Még ha nem is a te hibád volt, de ott van édesanyád is, aki szintén hozzád köthető. És itt vagy te, aki mindezek után ismét élni akar. Ez már három alkalom… Nem gondolod, hogy kicsit nagyra vagy magadtól? Mégis mi jogon döntöd el, hogy ki térhet vissza és ki nem? Ők a te szeretteid, de más nem kérheti ezt? Érted, hogy mit mondok? Elismerem, valóban szép dolog, hogy feláldoztad magad, nem sokan lettek volna képesek rá, de ugyanakkor fogadd el, hogy az élet bizony ilyen, és néha veszteséggel jár. Nem úgy működik sokszor, ahogy mi akarjuk.

- Én… - szerettem volna mondani valamit, de Taeyang ezúttal se hagyott szóhoz jutni. Azt akarta, hogy hallgassam végig.

- Idejöttél, de ezzel a probléma nem oldódott meg. A holtak nem tudják, hogy meghaltál, viszont a képességed a barátodnál van, a barátod pedig nem tudja, hogy mi zajlik a túlvilágon, hogy mennyire feszült itt a helyzet. Ha ő megnyitja az átjárót, akkor előbb vagy utóbb őt fogják megtámadni a holtak és elszabadul a pokol a világodban. Érted, hogy mit mondok? Meghal a barátod, meghalnak a szeretteid és meghal ki tudja még hány százezer, hány millió ember. Akkor mit fogsz tenni?

Taeyang szavai súlyosak voltak, de mintha az agyam képtelen lett volna befogadni őket.

- Akkor mégis mit tanácsolsz, mit tegyek?

- Ha nem akarod, hogy ez megtörténjen, akkor magadra kell vonnod a figyelmet, így viszont te kerülsz bajba. Mielőbb meg kell őket békítened, hogy aztán a lehető leggyorsabban kelj át a túlvilágra.

- Tessék?

- Te döntöd el, melyik lesz. Vagy marad így minden, és előbb-utóbb bekövetkezik ez a szerencsétlenség, főleg akkor, ha tényleg visszatérsz az élők közé, vagy megteszed a tőled telhetőt itt, és a dolgod végeztével lelépsz.

- De nem tehetem. Nem ezt ígértem a barátaimnak. El sem búcsúztam tőlük!

- És? Szerinted hányan haltak meg anélkül, hogy elbúcsúzhattak volna? Minseo, lehet, hogy kiváltságos voltál a képességeddel együtt, de mint mondtam, itt már csak te is egy vagy a sok közül. Ne próbáld meg kiemelni magad, mert ez nem az a világ. Úgyhogy döntsd el, mit szeretnél, és majd gyere vissza, ha már tudod, mit akarsz.

Taeyang felkelt a kanapéról, és átült az íróasztalához. Úgy tűnt, mintha dühös lenne, mintha haragudna, hogy belerondítottam az ő világába, és ettől még rosszabbul éreztem magam. Egy köteg papírt vett maga elé, de nem láttam rajta írást. Talán olyan tintával volt írva, amit csak ő láthatott.

Lassan felkeltem én is a kanapéról, és bizonytalan mozdulatokkal indultam meg a kijárat felé. Éreztem, ahogy tekintete lyukat éget a hátamba.

Taeyang szavai visszahangot vertek a fejemben. Ötletem sem volt, hogy ezek után mit fogok tenni.

Hetedik fejezet

 

~ Hetedik fejezet ~

Woozi egy rövid ideig csak bámult rám. Arcán többféle érzelem is átfutott, mire megértette szavaimat. Ezután az eddigi mosoly eltűnt róla, és helyét mély döbbenet és félelem vette át. Ijedtében felpattant a székről, de nem szólt semmit. Csak állt velem szemben, és rémülten, némán nézett velem farkasszemet.

El akartam mondani neki, hogy nem akarom bántani, és semmi hátsó szándékom nincs, de a tekintete olyan fájdalmas és elkeserítő volt, hogy nem bírtam megszólalni. Úgy nézett rám, mintha valóban a legnagyobb félelme állna vele szembe, mintha valaki olyan rémisztő alak lennék, aki bántani tud másokat. Bűntudatom volt amiatt, hogy tönkretettem a jókedvét és a boldogságát, hogy végül én voltam az, aki levakarta arcáról azt a gyönyörű és őszinte mosolyt.

- Nézd, Woozi, én nem… - kezdtem volna bele mondandómba, de nem tudtam befejezni.

Egy sötét alak robbant be a helyiségbe, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Velem együtt. Karon ragadott, és maga után húzott. Menet közben fél kezemmel levertem a poharat a pultról, ami nagy csattanással ért földet, és apró darabokra törött.

Hátrapillantottam Woozira, mondani akartam neki, hogy később megbeszéljük, de erre se volt lehetőségem, olyan gyorsan történt minden.

Csak a liftben tértem magamhoz, amikor amaz becsukódott mögöttünk.

Vettem egy nagy levegőt és Taeyangra néztem.

- Ez mégis mi a fene volt?

Taeyang, mintha mi sem történt volna, csak megigazította magán fekete öltönyét. Kezével helyére söpört néhány hajtincset, és vetett rám egy fél pillantást.

- Mindjárt megbeszéljük.

Már nyitottam volna a számat, hogy visszaszóljak neki, hogy valamivel vitát indítsak, de végül nem mondtam semmit. Ez már nem a való világ volt, és itt nem én irányítottam. Biztos jó oka volt, hogy elrángatott onnan.

A lift csak ment felfelé és felfelé, megállás nélkül, hosszú perceken keresztül. Kerestem az emelet számát, de valamiért nem volt kiírva, hol járunk.

Amikor végre megálltunk, Taeyang kiszállt, és intett, hogy kövessem. Bizonytalan léptekkel indultam meg utána. Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, de egyik oldalon se voltak ajtók. Talán ez lenne a legfelső emelet?

Minden bizonnyal így volt, ugyanis végül elértük a folyosó végét, és beléptünk az egyetlen ajtón, ami egy irodába vezetett. Taeyang irodájába.

Az iroda tágas volt. Az ajtóval szemben, a szoba túloldalán a hatalmas ablakot, mely faltól falig ért, félig egy sötétbarna függöny takarta el. A fedetlen résen erősen tűzött be a nap, mely elég világosságot biztosított és egyelőre szükségtelen volt lámpát kapcsolni. Nem voltam benne biztos, de mintha az ablakon túl a tengerpartot láttam volna.

Az ablak előtt terült el Taeyang íróasztala, könyvekkel megpakolva, és egy számítógép is helyet foglalt rajta. Furcsa volt arra gondolni, hogy a túlvilágon is van technológia, de már ezen se lepődtem meg annyira.

Az ajtó és az íróasztal között egy üvegből készült kisebb dohányzóasztal és körülötte mindkét oldalon két-két kanapé helyezkedett el. A sötétítőfüggönyhöz hasonlóan ezek is barna színűek voltak, alattuk hozzájuk passzoló krémszínű szőnyeggel.

A falak színe emlékeztetett egy bögre lattéhoz, tejszínhabbal a tetején. Jobb és bal oldalon egyaránt, a fal mentén szorosan polcok sorakoztak, megtömve különböző könyvekkel, mappákkal, iratokkal. Az egyik sarokban egy kisebb pultot pillantottam meg, néhány pohárral és különböző alkoholos italokkal, bár azt már nem tudtam megállapítani, mik lehetnek.

Összességében egész kellemes és barátságos volt az iroda hangulata, és ezen sokat dobott az enyhe fahéjas illat is. Nyugtató volt, ahol az ember szívesen osztaná meg másokkal a problémáit, de közben mégis volt benne egy kis Taeyangos, sötét vonás is, habár nem igazán tudtam egyelőre megfogalmazni, hogy ez pontosan miben nyilvánul meg.

Szerettem volna alaposabban körbenézni, de erre most nem volt időm, hiszen egy fontos beszélgetés várt rám, és reméltem, hogy ezúttal jó pár kérdésemre választ kapok.

Taeyang hellyel kínált, én pedig engedelmesen leültem az egyik kanapéra. Taeyang velem szemben foglalt helyet.

- Az első és legfontosabb, hogy soha semmilyen körülmények között ne említsd meg ezen a világon a teljes neved, de ami még ennél is fontosabb, hogy soha ne mondd ki azt a szót, hogy rémálom. Érted? – tért egyből a lényegre.

- Miért, mi a baj azzal, hogy ré…?

- Mondom, hogy ne! – Vágott közbe, mielőtt kimondhattam volna a szót.

- Jó, rendben, megpróbálom. De mégis miért?

- Mert nagy bajt szít. Ez egy békés világ, itt nincs helye ilyen szónak. Itt mindenki arról álmodik, hogy jobb helyre kerül, ezért nem szeretik az itteniek hallani ezt a szót.

- Rendben, ezt értem, és bocsánat, de… emiatt mégis miért kellett ide elrángatnod? Ezt mondhattad volna odalent is.

Gyanúsan végignéztem Taeyangon, aki kicsit idegesnek tűnt. Valamiért úgy éreztem, sokkal többről van szó, mint csupán a holtak lelki állapotáról. Nem most jöttem le a falvédőről, és pontosan tudtam, ki mikor nem mond el mindent.

- Veszélyes volt.

- Miért?

- Erre majd később válaszolok. De térjünk át rád… Mégis mit keresel itt?

- Nem egészen értem a kérdést.

- Jobb lesz, ha mindketten őszinték leszünk egymáshoz, nem gondolod? Ez az én világom, és sok mindent megtehetek. Tudom, hogy ki vagy, tudom, hogy te vagy… nos, tudod, te.

- A rémmm…? Igen, tudom, mire gondolsz. Valóban én vagyok. De ezt honnan tudod? És mégis mióta?

- A kezdetektől fogva. Mindig is tudtam, hogy ki vagy, csak éppen nem árultam el. Elvégre is itt csak egy halott vagy, nem tudhattam, mire emlékszel, és mire nem. De most már tudom, hogy minden emléked tiszta, és hogy maradni akarsz. Miért? Mégis miért vagy itt?

- Mert meghaltam, mint láthatod.

- Ezt eddig is tudtam, de hogyan?

- Megöltek, vagyis megölettem magam.

- Tehát nem tudtad elviselni a képességed súlyát.

- Ez csak részben van így. Azért jöttem ide, mert meg kell keresnem valakit és meg kell békítenem a holtakat. Kapcsolatba tudok velük lépni, de amióta édesanyám visszatért az élők közé, azóta nincs meg ez a kapcsolat, és úgy tudom, haragszanak rám és lázadoznak. Így hát idejöttem, hogy beszéljek velük.

- Hát, ez elég bátor lépésre vall. Nem gondoltam volna, hogy képes lennél meghalni értük.

Taeyang elismerően nézett rám. Úgy éreztem, mintha az idegessége enyhült volna, mintha pozitívan csalódott volna bennem. Talán neki is volt előítélete az irányomba?

- Belőlük nyerem az energiám egy részét, az ő segítségükkel tudom fenntartani az egyensúlyt a világban. Még szép, hogy megtettem.

- Ez szép és jó, de kihasználtad ezt az előnyödet, és az édesanyádat életre keltetted. Úgy gondolom, ezek után nem igazán vagy méltó ehhez a képességhez.

- Az nem én voltam. Nem én vittem vissza a világra.

- Meglehet, de hagytad, hogy megtörténjen.

- Erre nem tudok mit mondani. Tudod, hány embert keltettek már életre? Biztos, hogy sokan próbálkoztak már és hidd el, még sokan fognak is. Nem értem, hogy akkor miért engem büntetsz.

- Mert ezért küldtek téged a világra. Hogy ez ne forduljon elő többet. Egyesek megoldást találtak arra, hogy hogyan hozhassak vissza embereket, és te is tudod, hogy ez akkor lehetséges, ha még több embert megölsz. Amióta te a világon vagy, nem szabadna, hogy ez megtörténjen.

- Már megbocsáss, de mégis mi jogon hibáztatsz engem? – emeltem fel egy kicsit a hangomat. - Honnan kellett volna ezt tudnom? Senki nem mondta, miért kaptam ezt a képességet, és hogyan működik, mit kell vele csinálnom, senki nem adott hozzá egy nyomorult használati útmutatót. Akkor meg miből kellett volna rájönnöm? Saját magam kellett kitapasztalnom és megbarátkoznom vele, és hidd el, nem volt olyan egyszerű. Hosszú időbe telt, és a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy teljesen kiismertem. Amióta tudok róla, azon fáradozom, hogy embereket védjek és mentsek meg, megpróbáltam a tőlem telhető legtöbbet megtenni, de sajnálom, hogy másfél év alatt nem jutottam tovább. Nehéz ám a nullából várat építeni főleg úgy, hogy képzettségem sincs hozzá, és senkitől nem tudok segítséget, tanácsot kérni. Sajnálom, hogy valaki felélesztette az édesanyámat, és sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni, de azóta már meghalt. Vége. Mindezek után valahogy tőlem mégse kérdezte meg senki, hogy mégis milyen érzés volt kétszer is elveszíteni az édesanyámat…

Hangom elcsuklott, és erősen koncentrálnom kellett, hogy ne sírjam el magam. Nagyon feszített belülről, de tartottam magam.

Taeyang nem válaszolt, csak végignézett rajtam. Talán rájött, hogy túl elhamarkodottan ítélkezett, és ő se gondolta végig, mi történhetett pontosan. Úgy éreztem, hogy a túlvilágra nem jut el minden információ, és itt is terjenghetnek pletykák.

- És ha már ott tartunk, hogy engem hibáztatsz te is, meg úgy elég sokan, akkor talán én is megtehetem, hogy téged hibáztatlak – folytattam, miután Taeyang nem válaszolt, és én is visszanyeltem a könnyeimet. - Mert az egy dolog, hogy én hibáztam és hagytam, hogy ez megtörténjen, de te vajon miért nem akadályoztad meg? Miért hagytad, hogy valakit elvigyenek innen?

- Mert én nem tehetek semmit ez ellen. Mégis mit kellett volna tennem?

- Talán minden holtat átsegíthetnél a túlvilágra. Úgy tudom, a Mennyországból nem tudnak visszahozni senkit.

- Nem kényszeríthetek egy holtat sem arra, hogy átkeljen, ha nem készült fel rá. Az édesanyád pedig egyáltalán nem volt hajlandó elmenni innen.

- Ezt hogy érted?

- Amióta idekerült, úgy jó huszonöt-huszonhat évvel ezelőtt, bezárkózott a szobájába, és azóta ki sem jött onnan. Be kellett volna kopognom és megkérnem, hogy talán hagyja el a szobáját és menjen végre el? Ezt nem tehetem.

Csak akkor jöttem rá, hogy édesanyám mindvégig itt volt. Hogy ő sohasem volt képes átkelni, és itt ragadt, ezen a világon. Elveszítette a családját, magára hagyta a gyermekét, és ő bezárkózott a saját fájdalmával. Vagy talán… nem is azért volt itt eddig, mert nem tudott átkelni, hanem mert nem is akart? Talán várt? Talán tudta, hogy el fog jönni az a nap, amikor visszatérhet az élők közé? Vagy én gondolom ezt túl?

Megráztam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Bármi is volt, már nem számított. Édesanyám ismét meghalt, és…

- Mi lett édesanyámmal? Visszatért? Itt van még?

- Nem, már nincs. Miután ismét idekerült, önként kelt át a túlvilágra.

- Értem.

- Nem is tehetett volna mást. Ilyenre nem sűrűn volt még példa, de egy lélek nem maradhat itt kétszer. Másodszor már muszáj átkelnie a saját érdekében. És a többi lélek sem viselné jól a jelenlétét.

Elszomorított a tudat, hogy többé nem találkozhatok édesanyámmal. Noha számítottam rá, mégis rosszul érintett. Mindössze néhány perc különbséggel utána távoztam én is az élők sorából. Csak míg ő tudta, pontosan hová kell mennie és merre, addig én hat éven át bolyongtam a Fogadóhoz vezető utat keresve.

Ha nincs az a hat év… akkor vajon találkoztunk volna? Lehetséges lett volna, hogy vele együtt menjek a Fogadóba?

Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni, mert túlságosan fájt.

- Tehát nincs itt. Értem. De akkor miért haragszik még mindenki? Mi ellen lázadnak? És mégis hol? Mert őszintén, egyiküket se látom dühöngeni.

- Ez kicsit bonyolult. A holtak alapjáraton békés teremtmények. Ez a lázadozás inkább abban nyilvánul meg, hogy nem hajlandóak átkelni a Mennyországba.

- Nem egészen értem. Ez miért olyan nagy probléma? Mert gondolom az. Úgy tudtam, a Fogadó végtelen mennyiségű lélek befogadására képes.

- Ez igaz, de te képtelen lennél rá.

- Pontosabban?

- Te tudsz velük kapcsolatba lépni, nem igaz? Mit gondolsz, mi történne, ha mondjuk a megszokott ezer fő helyett tízezerrel találnád szembe magad? Vagy húszezerrel? Százezerrel? Mi történne, ha hosszú idő után használnád a képességed, és megnyitnád az energiádat, amivel magadhoz szólítod őket? Mi lenne, ha egyszerre százezer bosszúra éhes és dühös lélek rohanna le téged? Nem bírnád megállítani őket.

- Azt akarod mondani, hogy a holtaknak az a célja, hogy megöljenek engem?

- Az is. De van ennél rosszabb is. Mit gondolsz, mi történne, ha lerohannának és megölnének?

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

- Nyitva hagynád az átjárót a két világ között, és a holtak beözönlenének a te világodba.