Kilencedik fejezet

 

~ Kilencedik fejezet ~

A lift helyett ezúttal lépcsőn indultam el lefelé. Biztos voltam benne, hogy több száz emelet is van, de bíztam abban, hogy mire leérek a földszintre, megoldást találok az itteni problémákra. Még az sem riasztott el ennyi gyaloglástól, hogy a lábaim még mindig sajogtak, égtek a fájdalomtól.

Amikor a túlvilágra érkeztem, tele voltam energiával, pozitívan álltam mindenhez, és úgy hittem, hamar meg tudom oldani ezt a bonyodalmat, hogy egyszerűen csak leülök és elbeszélgetek a holtakkal, hogy közös erővel, együtt kitaláljuk a megoldást. De Taeyang szavai után elbizonytalanodtam és rájöttem, a fennálló probléma sokkal hatalmasabb, mint véltem.

Taeyangnak mindenben igaza volt.

Idejöttem, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan működik ez a világ, és azokat a szabályokat akartam érvényesíteni, amiket a való életben, holott nyilvánvaló volt, hogy ez nem lehetséges. Meghaltam, nem volt képességem és olyan voltam, mint bárki más. Egyáltalán nem gondoltam a következményekre, arra, hogy ha itt le is rendezek mindent, nem térhetek vissza, hiszen akkor saját magamnak mondanék ellent. Vagy legalábbis nem érdekelt, figyelmen kívül hagytam ezt az aprócska tényt.

Egyszerre minden zajos, bonyolult és átláthatatlan lett. Most már nem csak rá kellett jönnöm, hogyan békítsem meg a holtakat, hanem azt is ki kellett találnom, hogyan térhetnék vissza úgy, hogy abból ne legyen ismét probléma. Valahogyan kapcsolatba kellett lépnem a külvilággal, figyelmeztetnem kellett őket, hogy mi a helyzet, de se képességem, se jogosultságom nem volt semmihez, ráadásul túlságosan keveset tudtam az itteni létről. Illetve nem is az volt a baj, hogy keveset tudtam, hanem hogy itt baromi egyszerűek voltak a szabályok, amit senki nem is akart megszegni. Egyedül én voltam az, aki nem bírt magával, és aki úgy hitte, visszatérhet. Mégis hogyan rúghatnám fel én a szabályokat, ha én vagyok az, aki betartatja a holtakkal? Vagyis most már nem én, hiszen nincs képességem, de attól még nem viselkedhetek úgy, mint a többi lélek. Nincs képességem, de attól még az én feladatom őket megnyugtatni és a következményekkel szembenézni. Nem hagyhatom, hogy a barátom járjon rosszul, hogy rajta csattanjon minden, hogy a Földön élőknek baja essen.

Én döntöttem úgy, hogy meghalok és hogy ezt a feladatot magamra vállalom.

Így hát nekem is kellett megoldanom a problémát, képességgel, vagy a nélkül.

És erre az egyetlen megoldás az volt, ha felfedem magamat a lelkek előtt. Ha nem akartam, hogy a figyelmük a külvilágra terelődjön, itt kellett kirobbantanom a botrányt. Ebben az egy dologban biztos voltam, már csak azt nem tudtam, mikor és hogyan tegyem mindezt. Mégsem állhatok csak úgy eléjük, hogy én vagyok a rémálom, akit annyira gyűlölnek, anélkül, hogy lenne valamim, amivel megnyugtathatom őket. Mert biztos vagyok benne, hogy nekik nem lenne elég az, hogy itt vagyok, és feláldoztam magamat. Én se elégednék meg ennyivel.

Már csak ki kellett derítenem, mégis mi az, amire a holtak leginkább vágynak.

Mindez szép és jó volt, kicsit meg is nyugodtam, de a másik kérdésem, miszerint mégis hogyan fogok visszatérni az élők sorába anélkül, hogy gondok okoznék, továbbra is megválaszolatlan maradt. Képtelen voltam ugyanis ezt a lehetőséget elengedni. Képtelen voltam elfogadni, hogy itt ragadtam, hogy talán soha többé nem láthatom a szeretteimet, abba pedig még annyira se voltam hajlandó beletörődni, hogy át kell kelnem a mennyországba.

De mégis… tételezzük fel, hogy sikerül a holtakkal megegyezni és nem bánják, ha ismét élni fogok. Mi van, ha visszatérek? Egyáltalán… visszatérhetek? Ha igen, mi lesz velem? Én is zombivá válok, mint akkoriban a barátom vagy valami mássá? Édesanyám képessége vajon tényleg elveszett? Mi van, ha nem, megszerzem és sikerül visszatérnem? Két rémálom vajon létezhet ugyanazon a világon?  Mi lenne, ha ilyen képességből kettő lenne a Földön?

Túl sok kérdésem támadt hirtelen. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem akartam zombiként létezni. Vámpír, vagy más természetfeletti lény még szívesen lettem volna, de mindenképpen olyan képességet akartam magamnak, amiből nincs túl sok a világon, ami páratlan, ami fontos annyira, hogy élnem kelljen. Máskülönben nem élhetem azt az életet, amit korábban. Muszáj volt vagy nekem, vagy a barátaimnak a világon találni egy ehhez hasonló képességet, került ez bármibe is.

Taeyang szavai vertek visszhangot a fejemben, ahogy azt mondja, hogy túl sokat képzelek magamról. Ebben is igaza volt, tényleg túlságosan különlegesnek hittem magam. Egész életemben utáltam, hogy nem lehetek egy átlagos ember, de most, hogy mindent elvesztettem, már hiányzott ez az érzés. Hiányzott az energiám, és elgondolkodtam.

Valóban vissza akarok térni?

Hiszen nem csak azért haltam meg, hogy a holtakat megbékítsem, hanem azért is, mert meg akartam halni. Igaza volt Taeyangnak, ha élni akartam volna, és beletörődtem volna abba, hogy az életem veszteséggel is járhat, akkor most nem lennék itt. Én erőltettem azt, hogy a barátom éljen, senki más. Én akartam meghalni. Nem térhetek vissza emberként, és nem is akarok. A képességemet akarom, de miért, ha egyszer már eldobtam magamtól? Mert ezt tettem, még ha ezt nehezemre is esett bevallani.

Az élet nem játékszer, de én mégis így tekintettem a sajátomra. Elegem volt mindenből, és eldobtam magamtól, arra gondolva, hogy egy kis pihenés után visszatérhetek, de ez nem így működik. Úgy tekintettem a túlvilágra, mint egy szállodára, egy vízparti házikóra, ahová az ember szabad hétvégéjén leutazik kipihenni a stresszt és a fáradalmait. De ez hatalmas hiba volt. Mégis miből gondoltam, hogy mindez ilyen egyszerű?

Mégis mit hittem, ki vagyok én?

Ahogy haladtam lefelé a lépcsőkön, úgy egyre inkább kezdtem elveszíteni a reményt azzal kapcsolatosan, hogy én még elhagyhatom ezt a világot. Nem térhettem vissza, ugyanakkor itt se akartam maradni, átkelni meg aztán pláne nem.

Akkor mégis mi lesz velem?
 

*

Meglepődve vettem tudomásul, hogy leértem a földszintre, de megoldást még mindig nem találtam. Felpillantottam a lépcső aljáról, de csakúgy, mint legelőször, a fehérséget láttam beözönleni odafentről. Sóhajtottam egyet, és elindultam egy számomra még felfedezetlen folyosóra. Túlságosan kavargott a fejem, és szerettem volna kiszellőztetni, egy rövid ideig másra gondolni.

Fel-alá bandukoltam a Fogadóban, egy ajtót keresve, ami a szabadba visz, valahová, ahol nem érzem azt, hogy be vagyok zárva a négy fal közé. Megnyugtatott a tudat, hogy anélkül tudok sétálgatni, hogy felismernének. Valószínűleg, miután felfedem a kilétemet, már semmi nem lesz ilyen csendes és békés.

Útközben elhaladtam egy lélek mellett. Alacsony, duci, már-már inkább túlsúlyos lány volt, vállig érő barna hajjal. Rúzsa a szemfestékével megegyezően fekete volt. Nagyjából velem egykorú lehetett, de vagy tizenöt évvel öregebbnek tűnt. Ahogy elidőztem egy pillanatra az arcán, rájöttem, hogy ismerem őt. A neve ugyan nem ugrott be, de emlékeztem, hogy a szobatársam volt egy rövid ideig a kollégiumban, miután egy véletlen baleset következtében – legurult a lépcsőn és nyakát törte – meghalt. Fogalmam sem volt, miért van még itt, hogy miért nem lépett tovább, hiszen amennyire ismertem, ő folyton csak panaszkodott és mindennel elégedetlen volt. De megijesztett a tudat, hogy talán több olyan lélek is lehet itt, akivel korábban már találkoztam. Ha ők idő előtt felismernek, akkor nekem annyi.

Megszaporítottam a lépteimet, szinte futva, kétségbeesetten keresgéltem a kijáratot, vagy bármit, ahol meghúzódhatok. Elhaladtam jó pár szoba mellett, mire találtam egy olyan ajtót, amire nem volt szám írva. Némi gondolkodás után lenyomtam a kilincset és beléptem. Vagyis inkább ki, ugyanis ez egyenesen a Fogadó kertjébe vezetett.

Csendes éjszaka volt, és egészen másnak tűnt a levegő idekint. Sokkal frissebb és megnyugtatóbb volt, mint odabent a tömör falak között

Megkönnyebbülve nagyot sóhajtottam.

Elindultam a macskakövekkel kirakott ösvényen, melynek mindkét oldalán cseresznyefák tornyosultak. Azon gondolkoztam, vajon azért volt itt ennyi ilyen fa, mert olyannyira jellemző ez a túlvilágra, vagy egyszerűen csak az én képzeletem szüleménye, ami az én kényelmemet szolgálja? Vajon, ha más is kilépett volna azon az ajtón, ő is ezt látná, vagy valami egészen mást, valami olyat, ami az ő lelki világához passzol? Bármi is volt a válasz, ezen a világon ez nem számított.

Az ösvény végére érve egy kis házikó bukkant fel előttem. Egy tradicionális koreai háznak tippeltem, azon belül is inkább egy teaházra emlékeztetett, legalábbis azok alapján, amiket a koreai sorozatokban láttam. Bevallom, amíg éltem, egy ilyen régebbi stílusú házban se jártam. A koreai életnek csak a modern oldalát volt időm megtapasztalni, és nem tudtam jobban megismerni a kultúrájukat. A házikót bámulva eszembe jutott, hogy mennyi mindenről lemondtam, és hogy amiket szerettem volna megcsinálni, abból végül semmit sem tudtam megvalósítani.

Felsétáltam a verandára, majd bámészkodva megkerültem a fából készült falakat. A házikó túloldalán egy tavacska terült el, és a tó mentén végig cseresznyefák sorakoztak, végeláthatatlanul. Megtámaszkodtam a korláton és elmerültem a látványban.

Az égen csillagok százezrei, milliói ragyogtak, és a tó felületén apró gyémántokként verődtek vissza. A fák tükörképe rózsaszín pizsamába bújtatta a tavat, és édeskés illatot árasztottak magukból. Olyan varázslatos látványt nyújtott, mintha csak egy mesébe csöppentem volna.

Életemben immár másodszor képes voltam őszintén mosolyogni.

Azokban a percekben nem éreztem azt, hogy megszakadna a lelkem, hogy súlyok nehezednének a testemre, és hogy fuldokolnék a magánytól. Azokban a percekben súlytalannak éreztem magam, pont olyan könnyednek, mint ahogy a cseresznyevirágok szirmai lassú táncot jártak a levegőben.

Levettem a cipőmet, amit még Taeyang adott nekem, majd leültem a tornác szélére. A véresre dörzsölt sebeim még mindig ott éktelenkedtek, és arcom eltorzult, ahogy megláttam, milyen borzalmasan festenek. A sok sétálástól deréktól lefelé a lábaim teljesen elfáradtak, megfájdultak, és úgy éreztem, jó ideig képtelen leszek innen felállni.

Óvatosan belelógattam a lábaimat a vízbe. Hűvös volt, és eleinte csípte a sebeket, de néhány másodperc elteltével a fájdalom megszűnt és mintha a víz is langyosabbnak tűnt volna.

Megtámaszkodtam hátam mögött a kezeimmel és hol az eget, hol pedig az elém táruló tavat néztem. Bár így maradhatnék örökre, bár megállna az idő, és nem kellene többet semmi miatt aggódnom… Vajon milyen gyorsan telik a túlvilágon az idő? Az itt eltöltött egy perc a valóságban mennyinek felel meg?

Akarva akaratlanul, de ismét eszembe jutottak az aggályaim. Rendben volt, hogy vállalnom kell a felelősséget ezen a világon, de hogyan adom tudatukra ezt a kívülállóknak? Amikor feláldoztam magam, a barátomra bíztam a képességemet és megegyeztünk abban, hogy talál majd megoldást és vissza fog vinni az élők sorába. De mi van, ha ő nem lesz rá képes? És nem azért, mert ne tudna találni, hanem azért, mert még ha évezredeken át keresné is, akkor se találná, mert nem létezik? Mi van, ha nekem kell ezen a világon megkeresnem a megoldást?

Vagy mi van, ha mégis sikerül valamit találnia, és még idő előtt visszakerülnék az élők sorába? Mi van, ha úgy tűnök el innen, hogy nem oldottam meg a problémát? Hiszen honnan tudhatnák odaát, hogy én hogyan haladok a saját dolgaimmal? Nem tudtunk kommunikálni egymással, és ennek súlyos következménye lehet. Ha nem cselekszem mielőbb, és nem lépek velük kapcsolatba, akkor az a hatalmas katasztrófa, amit Taeyang említett, be fog következni.

Nem igazán tudtam, mi miatt aggódjak jobban. Amiatt, hogy nem tudom megbékíteni a holtakat és átjutnak a világba, ezzel hatalmas pusztítást okozva, vagy, hogy ha sikerül is megakadályoznom őket, akkor nekem örökre el kell tűnnöm. Mert amíg haragudtak, én élhettem, de ha megbékélnek… Mégis hogyan figyelmeztethetném a barátaimat, hogy talán sosem találkozunk többé? És ha ebbe nem törődők bele, mégis hol fogok kiskaput találni?

Elmélkedésemet egy nyekergő hang zavarta meg. Oldalra kaptam a fejemet, és hunyorogva meredtem sötétségbe, míg nem a házikó falára szerelt lámpa felgyúlt és halovány fényénél megpillantottam egy babakocsit, majd mögötte a tulajdonosát is, aki tolta azt.

Egy fiatal, magas férfi volt, talán a harmincas évei közepén járhatott. Farmernadrágot és egy egyszerű fehér pólót viselt, világosbarna haja rövidre volt nyírva. Szemei ragyogtak, ahogy a babakocsiban lévő kisbabát nézte.

Némán figyeltem, ahogy ez a lélek felém közelít. Ahogy észrevett, kissé megilletődött, majd elmosolyodott.

- Üdv – biccentett fejével.

- Szia – viszonoztam a kedvességét. Azt hittem, tovább fog haladni, de nem úgy tűnt, mint akinek ilyen szándékai lennének.

Leparkolta a babakocsit, ujjával végigsimított az alvó csecsemőn, majd ismét felém fordult.

- Öhm… zavarok? – kérdeztem ajkamba harapva. Nem igazán tudtam, mit kezdjek vele, hiszen látszólag egy itt ragadt léleknek tűnt. Azt mondta Woozi, nem szoktak a holtak egymással beszélgetni, de ő mégis beszélgetést kezdeményezett azzal, hogy rám köszönt.

A lábaim még a vízben voltak, így végül arra jutottam, hogy ideje mennem. Hátrébb csúsztam, hogy fel tudjak állni, de az illető megállított ebben.

- Ó, maradj csak, nem kell elmenned. Egyáltalán nem zavarsz – intett le kezével, miközben egészen mellém sétált. – Én zavarlak?

- Ami azt illeti, nem – néztem rá kissé zavartan.

- Akkor jó. Gyakran járok ide, ezért kicsit meglepett, hogy most más is van itt. Új vagy itt?

- Mondhatni, igen. És te? Mármint… te egy alkalmazott vagy, vagy…?

- Igen, igen, egy alkalmazott vagyok. Úgy vélem, találkoztál már Woozival, és kioktatott sok mindenről. Általában ő az, aki beszédesebb és körbe vezeti a lelkeket a Fogadóban. Én inkább a Fogadó kertjében szoktam tevékenykedni.

- Vagy úgy. Így már minden világos – mosolyodtam el, miután összeállt a kép. Tehát mégse egy olyan lélek, mint én.

Csönd állt be közénk. Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék neki, de szerencsére nem kellett ezen törnöm magam, mert ő kezébe vette az irányítást.

- Leülhetek? – Kérdezte, mire csak egy bólintással feleltem. Az illető törökülésben foglalt mellettem helyet, majd elmosolyodott. – Egyébként hadd mutatkozzak be. Leeteuk vagyok.