Hetedik fejezet

 

~ Hetedik fejezet ~

Woozi egy rövid ideig csak bámult rám. Arcán többféle érzelem is átfutott, mire megértette szavaimat. Ezután az eddigi mosoly eltűnt róla, és helyét mély döbbenet és félelem vette át. Ijedtében felpattant a székről, de nem szólt semmit. Csak állt velem szemben, és rémülten, némán nézett velem farkasszemet.

El akartam mondani neki, hogy nem akarom bántani, és semmi hátsó szándékom nincs, de a tekintete olyan fájdalmas és elkeserítő volt, hogy nem bírtam megszólalni. Úgy nézett rám, mintha valóban a legnagyobb félelme állna vele szembe, mintha valaki olyan rémisztő alak lennék, aki bántani tud másokat. Bűntudatom volt amiatt, hogy tönkretettem a jókedvét és a boldogságát, hogy végül én voltam az, aki levakarta arcáról azt a gyönyörű és őszinte mosolyt.

- Nézd, Woozi, én nem… - kezdtem volna bele mondandómba, de nem tudtam befejezni.

Egy sötét alak robbant be a helyiségbe, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Velem együtt. Karon ragadott, és maga után húzott. Menet közben fél kezemmel levertem a poharat a pultról, ami nagy csattanással ért földet, és apró darabokra törött.

Hátrapillantottam Woozira, mondani akartam neki, hogy később megbeszéljük, de erre se volt lehetőségem, olyan gyorsan történt minden.

Csak a liftben tértem magamhoz, amikor amaz becsukódott mögöttünk.

Vettem egy nagy levegőt és Taeyangra néztem.

- Ez mégis mi a fene volt?

Taeyang, mintha mi sem történt volna, csak megigazította magán fekete öltönyét. Kezével helyére söpört néhány hajtincset, és vetett rám egy fél pillantást.

- Mindjárt megbeszéljük.

Már nyitottam volna a számat, hogy visszaszóljak neki, hogy valamivel vitát indítsak, de végül nem mondtam semmit. Ez már nem a való világ volt, és itt nem én irányítottam. Biztos jó oka volt, hogy elrángatott onnan.

A lift csak ment felfelé és felfelé, megállás nélkül, hosszú perceken keresztül. Kerestem az emelet számát, de valamiért nem volt kiírva, hol járunk.

Amikor végre megálltunk, Taeyang kiszállt, és intett, hogy kövessem. Bizonytalan léptekkel indultam meg utána. Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, de egyik oldalon se voltak ajtók. Talán ez lenne a legfelső emelet?

Minden bizonnyal így volt, ugyanis végül elértük a folyosó végét, és beléptünk az egyetlen ajtón, ami egy irodába vezetett. Taeyang irodájába.

Az iroda tágas volt. Az ajtóval szemben, a szoba túloldalán a hatalmas ablakot, mely faltól falig ért, félig egy sötétbarna függöny takarta el. A fedetlen résen erősen tűzött be a nap, mely elég világosságot biztosított és egyelőre szükségtelen volt lámpát kapcsolni. Nem voltam benne biztos, de mintha az ablakon túl a tengerpartot láttam volna.

Az ablak előtt terült el Taeyang íróasztala, könyvekkel megpakolva, és egy számítógép is helyet foglalt rajta. Furcsa volt arra gondolni, hogy a túlvilágon is van technológia, de már ezen se lepődtem meg annyira.

Az ajtó és az íróasztal között egy üvegből készült kisebb dohányzóasztal és körülötte mindkét oldalon két-két kanapé helyezkedett el. A sötétítőfüggönyhöz hasonlóan ezek is barna színűek voltak, alattuk hozzájuk passzoló krémszínű szőnyeggel.

A falak színe emlékeztetett egy bögre lattéhoz, tejszínhabbal a tetején. Jobb és bal oldalon egyaránt, a fal mentén szorosan polcok sorakoztak, megtömve különböző könyvekkel, mappákkal, iratokkal. Az egyik sarokban egy kisebb pultot pillantottam meg, néhány pohárral és különböző alkoholos italokkal, bár azt már nem tudtam megállapítani, mik lehetnek.

Összességében egész kellemes és barátságos volt az iroda hangulata, és ezen sokat dobott az enyhe fahéjas illat is. Nyugtató volt, ahol az ember szívesen osztaná meg másokkal a problémáit, de közben mégis volt benne egy kis Taeyangos, sötét vonás is, habár nem igazán tudtam egyelőre megfogalmazni, hogy ez pontosan miben nyilvánul meg.

Szerettem volna alaposabban körbenézni, de erre most nem volt időm, hiszen egy fontos beszélgetés várt rám, és reméltem, hogy ezúttal jó pár kérdésemre választ kapok.

Taeyang hellyel kínált, én pedig engedelmesen leültem az egyik kanapéra. Taeyang velem szemben foglalt helyet.

- Az első és legfontosabb, hogy soha semmilyen körülmények között ne említsd meg ezen a világon a teljes neved, de ami még ennél is fontosabb, hogy soha ne mondd ki azt a szót, hogy rémálom. Érted? – tért egyből a lényegre.

- Miért, mi a baj azzal, hogy ré…?

- Mondom, hogy ne! – Vágott közbe, mielőtt kimondhattam volna a szót.

- Jó, rendben, megpróbálom. De mégis miért?

- Mert nagy bajt szít. Ez egy békés világ, itt nincs helye ilyen szónak. Itt mindenki arról álmodik, hogy jobb helyre kerül, ezért nem szeretik az itteniek hallani ezt a szót.

- Rendben, ezt értem, és bocsánat, de… emiatt mégis miért kellett ide elrángatnod? Ezt mondhattad volna odalent is.

Gyanúsan végignéztem Taeyangon, aki kicsit idegesnek tűnt. Valamiért úgy éreztem, sokkal többről van szó, mint csupán a holtak lelki állapotáról. Nem most jöttem le a falvédőről, és pontosan tudtam, ki mikor nem mond el mindent.

- Veszélyes volt.

- Miért?

- Erre majd később válaszolok. De térjünk át rád… Mégis mit keresel itt?

- Nem egészen értem a kérdést.

- Jobb lesz, ha mindketten őszinték leszünk egymáshoz, nem gondolod? Ez az én világom, és sok mindent megtehetek. Tudom, hogy ki vagy, tudom, hogy te vagy… nos, tudod, te.

- A rémmm…? Igen, tudom, mire gondolsz. Valóban én vagyok. De ezt honnan tudod? És mégis mióta?

- A kezdetektől fogva. Mindig is tudtam, hogy ki vagy, csak éppen nem árultam el. Elvégre is itt csak egy halott vagy, nem tudhattam, mire emlékszel, és mire nem. De most már tudom, hogy minden emléked tiszta, és hogy maradni akarsz. Miért? Mégis miért vagy itt?

- Mert meghaltam, mint láthatod.

- Ezt eddig is tudtam, de hogyan?

- Megöltek, vagyis megölettem magam.

- Tehát nem tudtad elviselni a képességed súlyát.

- Ez csak részben van így. Azért jöttem ide, mert meg kell keresnem valakit és meg kell békítenem a holtakat. Kapcsolatba tudok velük lépni, de amióta édesanyám visszatért az élők közé, azóta nincs meg ez a kapcsolat, és úgy tudom, haragszanak rám és lázadoznak. Így hát idejöttem, hogy beszéljek velük.

- Hát, ez elég bátor lépésre vall. Nem gondoltam volna, hogy képes lennél meghalni értük.

Taeyang elismerően nézett rám. Úgy éreztem, mintha az idegessége enyhült volna, mintha pozitívan csalódott volna bennem. Talán neki is volt előítélete az irányomba?

- Belőlük nyerem az energiám egy részét, az ő segítségükkel tudom fenntartani az egyensúlyt a világban. Még szép, hogy megtettem.

- Ez szép és jó, de kihasználtad ezt az előnyödet, és az édesanyádat életre keltetted. Úgy gondolom, ezek után nem igazán vagy méltó ehhez a képességhez.

- Az nem én voltam. Nem én vittem vissza a világra.

- Meglehet, de hagytad, hogy megtörténjen.

- Erre nem tudok mit mondani. Tudod, hány embert keltettek már életre? Biztos, hogy sokan próbálkoztak már és hidd el, még sokan fognak is. Nem értem, hogy akkor miért engem büntetsz.

- Mert ezért küldtek téged a világra. Hogy ez ne forduljon elő többet. Egyesek megoldást találtak arra, hogy hogyan hozhassak vissza embereket, és te is tudod, hogy ez akkor lehetséges, ha még több embert megölsz. Amióta te a világon vagy, nem szabadna, hogy ez megtörténjen.

- Már megbocsáss, de mégis mi jogon hibáztatsz engem? – emeltem fel egy kicsit a hangomat. - Honnan kellett volna ezt tudnom? Senki nem mondta, miért kaptam ezt a képességet, és hogyan működik, mit kell vele csinálnom, senki nem adott hozzá egy nyomorult használati útmutatót. Akkor meg miből kellett volna rájönnöm? Saját magam kellett kitapasztalnom és megbarátkoznom vele, és hidd el, nem volt olyan egyszerű. Hosszú időbe telt, és a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy teljesen kiismertem. Amióta tudok róla, azon fáradozom, hogy embereket védjek és mentsek meg, megpróbáltam a tőlem telhető legtöbbet megtenni, de sajnálom, hogy másfél év alatt nem jutottam tovább. Nehéz ám a nullából várat építeni főleg úgy, hogy képzettségem sincs hozzá, és senkitől nem tudok segítséget, tanácsot kérni. Sajnálom, hogy valaki felélesztette az édesanyámat, és sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni, de azóta már meghalt. Vége. Mindezek után valahogy tőlem mégse kérdezte meg senki, hogy mégis milyen érzés volt kétszer is elveszíteni az édesanyámat…

Hangom elcsuklott, és erősen koncentrálnom kellett, hogy ne sírjam el magam. Nagyon feszített belülről, de tartottam magam.

Taeyang nem válaszolt, csak végignézett rajtam. Talán rájött, hogy túl elhamarkodottan ítélkezett, és ő se gondolta végig, mi történhetett pontosan. Úgy éreztem, hogy a túlvilágra nem jut el minden információ, és itt is terjenghetnek pletykák.

- És ha már ott tartunk, hogy engem hibáztatsz te is, meg úgy elég sokan, akkor talán én is megtehetem, hogy téged hibáztatlak – folytattam, miután Taeyang nem válaszolt, és én is visszanyeltem a könnyeimet. - Mert az egy dolog, hogy én hibáztam és hagytam, hogy ez megtörténjen, de te vajon miért nem akadályoztad meg? Miért hagytad, hogy valakit elvigyenek innen?

- Mert én nem tehetek semmit ez ellen. Mégis mit kellett volna tennem?

- Talán minden holtat átsegíthetnél a túlvilágra. Úgy tudom, a Mennyországból nem tudnak visszahozni senkit.

- Nem kényszeríthetek egy holtat sem arra, hogy átkeljen, ha nem készült fel rá. Az édesanyád pedig egyáltalán nem volt hajlandó elmenni innen.

- Ezt hogy érted?

- Amióta idekerült, úgy jó huszonöt-huszonhat évvel ezelőtt, bezárkózott a szobájába, és azóta ki sem jött onnan. Be kellett volna kopognom és megkérnem, hogy talán hagyja el a szobáját és menjen végre el? Ezt nem tehetem.

Csak akkor jöttem rá, hogy édesanyám mindvégig itt volt. Hogy ő sohasem volt képes átkelni, és itt ragadt, ezen a világon. Elveszítette a családját, magára hagyta a gyermekét, és ő bezárkózott a saját fájdalmával. Vagy talán… nem is azért volt itt eddig, mert nem tudott átkelni, hanem mert nem is akart? Talán várt? Talán tudta, hogy el fog jönni az a nap, amikor visszatérhet az élők közé? Vagy én gondolom ezt túl?

Megráztam a fejem, és nagyot sóhajtottam. Bármi is volt, már nem számított. Édesanyám ismét meghalt, és…

- Mi lett édesanyámmal? Visszatért? Itt van még?

- Nem, már nincs. Miután ismét idekerült, önként kelt át a túlvilágra.

- Értem.

- Nem is tehetett volna mást. Ilyenre nem sűrűn volt még példa, de egy lélek nem maradhat itt kétszer. Másodszor már muszáj átkelnie a saját érdekében. És a többi lélek sem viselné jól a jelenlétét.

Elszomorított a tudat, hogy többé nem találkozhatok édesanyámmal. Noha számítottam rá, mégis rosszul érintett. Mindössze néhány perc különbséggel utána távoztam én is az élők sorából. Csak míg ő tudta, pontosan hová kell mennie és merre, addig én hat éven át bolyongtam a Fogadóhoz vezető utat keresve.

Ha nincs az a hat év… akkor vajon találkoztunk volna? Lehetséges lett volna, hogy vele együtt menjek a Fogadóba?

Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni, mert túlságosan fájt.

- Tehát nincs itt. Értem. De akkor miért haragszik még mindenki? Mi ellen lázadnak? És mégis hol? Mert őszintén, egyiküket se látom dühöngeni.

- Ez kicsit bonyolult. A holtak alapjáraton békés teremtmények. Ez a lázadozás inkább abban nyilvánul meg, hogy nem hajlandóak átkelni a Mennyországba.

- Nem egészen értem. Ez miért olyan nagy probléma? Mert gondolom az. Úgy tudtam, a Fogadó végtelen mennyiségű lélek befogadására képes.

- Ez igaz, de te képtelen lennél rá.

- Pontosabban?

- Te tudsz velük kapcsolatba lépni, nem igaz? Mit gondolsz, mi történne, ha mondjuk a megszokott ezer fő helyett tízezerrel találnád szembe magad? Vagy húszezerrel? Százezerrel? Mi történne, ha hosszú idő után használnád a képességed, és megnyitnád az energiádat, amivel magadhoz szólítod őket? Mi lenne, ha egyszerre százezer bosszúra éhes és dühös lélek rohanna le téged? Nem bírnád megállítani őket.

- Azt akarod mondani, hogy a holtaknak az a célja, hogy megöljenek engem?

- Az is. De van ennél rosszabb is. Mit gondolsz, mi történne, ha lerohannának és megölnének?

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

- Nyitva hagynád az átjárót a két világ között, és a holtak beözönlenének a te világodba.