Tizedik fejezet

 

~ Tizedik fejezet ~
 

-   Minseo – fogtam vele kezet, miután felém nyújtotta karját. 

Reméltem, hogy elkerüljük a kínos hallgatást, és hogy nem nekem kell kezdeményezni és fenntartani a beszélgetést, de eléggé úgy festett, hogy ez a kis társalgás nem lesz hosszú életű.

Leeteuk úgy tűnt, nagyon elmerült a gondolataiban. A bemutatkozás után percekig nem szólalt meg. Meg akartam törni a csendet, de ahogy ránéztem, láttam, hogy elmélyülten kémleli a vizet, pont úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt én is.

Nem akartam megzavarni, ezért vettem a bátorságot, és jobban szemügyre vettem. Valahonnét nagyon ismerősek voltak a vonásai, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Elsőre vidámnak tűnt, arca mosolygós és kiegyensúlyozott volt, de jobban megfigyelve borzasztóan magányos és meggyötört lehetett. Arcizmai összeráncolódtak, mintha a múltban járt volna, mintha felidézte volna az emlékeit, de csak fájdalmat és veszteséget talált.

Arra gondoltam, vajon létezik olyan, aki a túlvilágon boldog lehet? Létezik olyan ember, aki, ha meghal, és visszatekint az életére, meg van elégedve mindennel és nyugodtan sétál át a Mennyországba? Úgy véltem, nem túl sokan lehetnek így.

Leeteuk végül nagyot sóhajtott, és elszakította magát a víztükörtől. Rám pillantott, én pedig gyorsan elkaptam róla a tekintetemet.

- Ó… A lábaid! – rökönyödött meg, ahogy az említett testrészekre pillantott. Akkor vettem én is észre, hogy lábaimat már nem a vízbe lógatom, hanem felhúzva őket, átöleltem őket, és így a lábfejemen lévő sérülések tisztán látszódtak.

- El is felejtettem. Csak egy kisebb sérülés, feltörte a cipőm. Majd elmúlik – legyintettem le, de Leeteuk csak megcsóválta a fejét.

Felpattant mellőlem, majd a babakocsihoz sétált, és némi kotorászás után, az egyik táskából előhúzott fertőtlenítőt és ragtapaszt. Ezután visszaült mellém, és anélkül, hogy az engedélyemet kérte volna, az ölébe húzta egyik lábamat, és kezelésbe vette.

- Meglehet, hogy nem tűnik nagynak a sérülés, de ha nem kezeled, el is fertőződhet. Minden sebet ápolni kell, legyen az egy egészen kicsi is. – Leeteuk ujjával finoman elkente a krémet a sebeken, majd ragtapaszt tett rájuk. Felszisszentem, ahogy hozzáért a bőrömhöz, és állkapcsomat összeszorítva bírtam csak elviselni a fájdalmat, ami minden érintés után belenyilallt.

- Látod? Nem túl nagy sérülés, de fájdalom így is társul hozzá. Az emberek nem törődnek azzal, amihez nem jár nagy fájdalom vagy nem nagy sérülés. Ez nagy hiba, gyakran itt romlik el minden. Pedig, ha jobban figyelnénk egymásra, mennyi mindent elkerülhetnénk…

Leeteuk sejtelmesen beszélt, mint aki ezen már átesett, legyen az akár fizikai, vagy lelki sérülés. Elnézve őt összeszorult a szívem, de továbbra se szóltam semmit.

Miután végzett az egyik lábammal, a másikat kezdte ápolni.

- Te is valami ilyesmi miatt vagy itt, nem? – Egy pillanatra rám nézett, majd vissza a lábamra.

- Tessék? – Meglepett kérdése, nem igazán tudtam mire vélni.

- Veled is valami olyasmi történt, hogy nem figyeltél oda magadra, esetleg mások rád, és ez vezetett a halálodhoz. Abból gondolom ezt, hogy idejöttél és itt elmélkedtél. Régóta itt vagyok már, és az évek alatt bárki, aki ehhez a házikóhoz jött, mindig valami ilyen állt a háttérben.

- Nos… Gondolom, aki megbánás nélkül hal meg, az hamar átkel a Mennyországba – állapítottam meg, majd elgondolkodtam. – De igazad van. Valami ilyesmin mentem én is keresztül.

Arra gondoltam, vajon alakulhatott volna másként is az életem? Ha szólok a barátaimnak arról, hogy min megyek keresztül, tudtak volna segíteni? Ha elmondom, hogy kezdtem megőrülni és kezdett irányíthatatlanná válni a képességem, hogy úgy éreztem túl sok a teher és megfulladok tőlük, tudtak volna megoldást találni? Végső soron én voltam az, aki megölte magát, aki a halálba hajszolta magát azzal, hogy nem beszélt a problémáiról? Vagy a barátaim is közrejátszottak abban azzal, hogy nem figyeltek oda eléggé, hogy nem törődtek velem eléggé? Létezik, hogy nem látták rajtam a fájdalmamat, létezik, hogy abból, amin keresztülmentem, nem vettek észre semmit?

Ha már az elején szólok a sérülésemről, ami a lelkemen keletkezett, meg lehetett volna állítani? Ha akkor beszélek velük és kezeljük a sebet, talán most életben lennék?

- És veled mi a helyzet? Te pontosan mióta vagy itt? – Tereltem el magamról a témát.

- Én már jó ideje, körülbelül huszonöt-harminc éve, vagy valahogy így. Mármint a ti időtökhöz számítva – válaszolta némi gondolkodás után.

- Olyan régóta? De hisz miért? Úgy értem, biztos megvan az okod, de… mégis miért? – Úgy éreztem, feltétlenül tudnom kell, mi lehet az oka annak, hogy már ennyi ideje itt van. Talán vár valakire?

Leeteuk nem szólt addig, amíg be nem fejezte a másik lábam ápolását. Ezután felállt, és mindent visszapakolt a babakocsiba, rápillantott az alvó csecsemőre, majd visszaült mellém.

- Képtelen vagyok átkelni. Még meg kell várnom, amíg a gyermekem felnő.

- A gyereked…? – Pillantottam a babakocsi irányába. – Ő vagy valaki más…?

- Igen, rá gondoltam. A való életben már nincs senkim – mosolyodott el fájdalmasan. – Ő még csak nemrégen született és szeretném, ha egy kicsit élne. Rendes élete már nem lehet, úgy értem, a való életben, de itt, ebben az átmeneti állapotban még lehet boldog és szerezhet emlékeket.

- Értem – halványan bólintottam.

Nem egészen értettem a helyzetet. Lehetséges, hogy a túlvilágon a holtaknak gyereke szülessen? Ez nekem olyan abszurd volt, de nem mertem rákérdezni.

- Ha szabad kérdeznem, mi történt? Hogyan haltál meg?

- Autóbalesetben. De többre sajnos nem emlékszem. Arra, hogy milyen évszak volt, hogy volt-e valaki velem, hogy ki okozta a balesetet… Nem tudom. De ez már nem számít, hiszen, ha tudnám, a helyzetem nem változna. Attól még halott maradnék.

Leeteuk megeresztett egy újabb keserédes mosolyt, és úgy tűnt, megint elveszett az emlékei között. Azt hiszem, valamelyest megértettem, hogy miért nem kelt még át. Hirtelen halt meg, és nem tudott senkitől elbúcsúzni. Ki tudja, kiket hagyott hátra. Nem mellesleg még az emlékei is törlődtek, vagy talán végleg elvesztek, és emiatt még nehezebben talál békére.

- És a feleséged? Rá emlékszel? Vagy valaki másra?

- Volt egy gyönyörű feleségem. Még most is emlékszem az arcára – mosolyodott el ezúttal boldogan, ahogy felidézte emlékeit. – De sajnos nem sokkal előttem meghalt.

- Sajnálom – húztam el a számat. – Ő hogyan halt meg?

- Mint sok mindenre, erre sem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy milyen életet éltem, hogy milyenek voltak a szüleim, voltak-e testvéreim. Az életből csak a feleségem arcát és az autóbalesetet hoztam magammal, minden más egyszerűen törlődött.

- Ez annyira tragikus és szörnyű. Nem is tudom, mit mondhatnék – motyogtam alig hallhatóan, kicsit zavarodottan. Sose voltam jó mások vigasztalásában, egy lélek vigasztalásában meg pláne nem.

- Nem kell semmit mondanod. Bízom benne, hogy boldog életem volt, és akinek csak tudtam, szeretet adtam. Ha egyszer újjászületek, akkor is ugyanilyen életet szeretnék élni. Nem bántam meg semmit, vagy legalábbis remélem, hogy nem volt mit megbánnom.

- Én is remélem, hogy így volt. Egyébként… A feleségeddel nem találkoztál a Fogadóban?

- Sajnos nem. Sok idő volt, mire ide eljutottam, így valószínűleg addigra ő már átkelt a Mennyországba. Szeretnék már utána menni, és újra látni, de amíg itt van a gyermekünk, nem tehetem meg.

Ismét a babakocsi irányába fordult, én viszont Leeteuk arcát néztem. Nem sok mindenre emlékezett az előző életéből, és úgy véltem, a megmaradt emlékei se voltak tiszták. Azt mondta, a felesége átkelt a túlvilágra, de mégis úgy hitte, a közös gyerekük van a babakocsiban, ez pedig aligha volt lehetséges. Aggódtam miatta, de nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta.

- Szeretnéd megnézni a gyerekemet? – Fordult felém.

Aprót bólintottam. Leeteuk felállt, és a babakocsihoz sétált. Én is nagy nehezen feltápászkodtam, és sántikálva mellé léptem.

Kivette a csecsemőt a kocsiból, és olyan óvatosan fogta karjaiban, mintha egy több száz éves törékeny porcelán lenne.

Az eddigi sejtéseim pedig most már végleg beigazolódtak, miszerint a Leeteukkel történt autóbaleset kárt okozhatott az agyában, és ennek következtében teljesen össze volt zavarodva. A kezében lévő csecsemő ugyanis nem egy igazi, hús-vér ember volt, hanem egy ruhába bújtatott játékbaba.

- Ő itt Minnie, a kislányom. Ugye, milyen gyönyörű?

Ledöbbentem, és megrökönyödve néztem hol a babára, hol Leeteukre. Úgy éreztem egy pillanatra, mintha megfagyott volna körülöttem a levegő, és szerettem volna eltűnni ebből a helyzetből. Nem akartam én lenni, aki szembesíti a valósággal Leeteuköt, és még annyira se akartam ott lenni, amikor lelkileg összetörik.

Így hát erőt véve magamon megeresztettem egy mosolyt én is.

- De, nagyon szép kislány.

Míg Leeteuk arcát vizslattam, ahogy a játékbabáért lelkesedett, addig azon gondolkoztam, hogy a lehető leghamarabb szólnom kell erről valakinek, ha lehet, akkor Taeyangnak, hogy sürgősen segítsen ezen a szegény srácon. Már több, mint huszonöt éve van itt, és több, mint huszonöt éve él abban a tévhitben, hogy a gyereke él, hogy fel fog nőni, és akkor átléphetnek a Mennyországba. Ha eddig nem sikerült neki saját magától, akkor némi segítség csak elkélne neki, nem?

- Szeretnéd megfogni? – Szakította meg gondolatmenetem Leeteuk hangja.

- Tessék?

- Minniet. Szeretnéd megfogni?

- Hogy? Én? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - húztam el a számat, és kissé hátrébb léptem.

- Na, ugyan már. Sokan félnek egy kisbabától, de nem olyan nehéz tartani őket, mint hinnéd. Gyere, segítek, nem fogod leejteni, ne aggódj! – Leeteuk kedvesen bíztatott, de én továbbra is csak ráztam a fejem. Attól féltem, ha megfogom a babát, akkor Leeteuk számára is játékbabává válik, ráadásul a szívem szakadt volna meg, és valószínűleg sírva is fakadok, ha részt kell vennem ebben a tragikus történetben.

Szerencsémre a lehető legjobbkor megérkezett a segítségem Woozi személyében. Láttam rajta, hogy az ő szemei is elkerekednek, és ha nem lép közbe, akkor eldurvulhat a helyzet.

- Minseo, hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek – mondta szélesen mosolyogva. – Szia, Leeteuk. Ne haragudj, hogy megzavarom a beszélgetéseteket, de Minseonak lassan vissza kell térnie a szobájába.

- Ó, igaz is, már este van. Menjetek csak nyugodtan.

Leeteuk biccentett a fejével felénk, és úgy tűnt, mintha nem is emlékezne az előző beszélgetésünkre, majd óvatosan visszahelyezte a babát a kocsiba. Woozi megragadta a karom, és maga után húzva elhagytuk a helyszínt. Mielőtt beléptünk volna a Fogadóba, még láttam, ahogy Leeteuk a babakocsit tolva elindul az egyik úton, ezután becsukódott mögöttem az ajtó.