Nyolcadik fejezet

 

~ Nyolcadik fejezet ~

Nyeltem egy nagyot, ahogy Taeyang a kijelentése után sötét, lesújtó pillantással a szemembe nézett. Lefagytam. A döbbenet a félelemmel vegyülve söpört végig rajtam, szinte éreztem, ahogy jeges ujjait végig húzza karomon, vállamon, egészen a mellkasomig, majd ott körmeit mélyen a húsomba, a szívembe mélyeszti. Hosszú percekig éreztem a fájdalmat a helyén lüktetni.  

El nem tudtam képzelni, hogy mekkora káoszt és felfordulást okozna, ha mindez megtörténne. Lelki szemeim előtt néhány rövid másodpercig filmszerűen lejátszódott, ahogy a lelkek letarolnak egy egész várost, és csak a pusztulás és az üresség marad utánuk. Bele se mertem gondolni, hogy hány szerencsétlen ember halna meg, ráadásul úgy, hogy még csak fogalmuk sincs, hogy mi van készülőben.

Ott, azokban a pillanatokban jöttem rá én is, hogy ez idáig én se tudtam, hogy egyenesen a poklot készültem a világra uszítani. Hogy minden tettemmel, cselekedetemmel csak hozzásegítettem a holtakat ahhoz, hogy elérjék céljukat. Hogy én voltam az, aki ösztönözte őket, aki növelte a haragjukat, aki mondhatni, vezette őket. Pont az ellenkezőjét értem el annak, mint amit szerettem volna.

Az, hogy ez megtörtént, csakis az én hibám volt.

- De… én már meghaltam – szólaltam meg halkan, és mintha homokot ettem volna, olyan száraznak éreztem a torkomat. – Ezt most már nem tudják megtenni. Nem igaz? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Próbáltam a felelősséget elodázni, de tudtam, hogy vállalnom kell a következményeket.

- Meglehet, de attól még ők nem tudják, hogy itt vagy, ahogy azt sem, hogy nincs már meg a képességed.

- Honnan veszed, hogy nincs? – ráncoltam össze homlokom.

- Mert te itt vagy. Nem lehetsz itt, ha nálad van a képességed, ezért nagy valószínűséggel találtál megoldást arra, hogy másnak add.

- Ez igaz. Ideiglenesen.

- Ideiglenesen? Minseo, te halott vagy.

- Igen, de akinek átadtam, az a barátom, és talál rá megoldást, hogy visszatérjek.

- Minseo, meghaltál. Érted? Le akarod csillapítani a holtakat, békét akarsz velük kötni úgy, hogy te azért majd még visszatérhetsz az élők sorába? Saját magadnak mondasz ellent, és ezt nem teheted meg.

- De az a képesség engem kötelez! – erősködtem.

- Nem, Minseo, te eldobtad magadtól azt a képességet. Többé már nem a tiéd. Ha a barátod visszavisz téged az élők közé, nem lesz már képességed. Úgy tudom, se a testvéred, se édesanyád képessége nem létezik többé.

- Biztosan talál rá megoldást. Ha kell, több száz évet is várok itt.

- Nem gondolod, hogy kicsit sokat képzelsz magadról? Úgy értem, miért hiszed azt, hogy te ebből az egészből csak jól jöhetsz ki, hogy neked mindenáron meg kell kapnod azt, amit akarsz? Meg akartál halni, nem? Ezért vagy itt. Akkor miért akarsz visszamenni az élők közé? Ha élni akartál volna, akkor ott kellett volna maradnod, és más megoldást találnod arra, hogy megbékítsd a holtakat.

Taeyang úgy magyarázott, mintha csak egy történelem leckét igyekezett volna érthetően elmesélni, amit én valamiért képtelen voltam megérteni, és elfogadni. Hiába próbáltam vele vitába szállni, nem hagyta magát, nem engedte, hogy egy kicsit is meggyőzzem magam arról, hogy jól cselekedtem, hogy ha csak egy kicsi részt is, de nekem is igazam van.

Taeyang nem hagyta, hogy sajnáltassam magam. Talán túl erőszakosnak tűnt, talán a lelkembe taposott, és nem törődött az érzéseimmel, de valójában pont azért tette, hogy tisztán lássak én is. Segíteni akart, még ha nem is a megfelelő módszert választotta, habár fogalmam sem volt, hogy a jelenlegi helyzetet meg tudta volna-e másként értetni velem.

Nem örültem annak, hogy ilyen kegyetlenül bánik velem, de valahol, legbelül éreztem, hogy segítő szándékkal teszi. Csak még dacoltam vele.

- De a barátom meghalt volna…

- Akkor meghalt volna. És? Az élet ilyen. Fájdalommal, veszteséggel jár. Hidd el, itt a túlvilágon sokan tudnának ezekről az érzelmekről mesélni. Te döntöttél úgy, hogy megmented a barátod életét, feláldoztad magad. Ez a következménye. Minseo, te itt csak egy halott lélek vagy, képesség nélkül. Ugyanolyan, mint bárki más.

- De…

- Fogadd el. Ez van. És ha már itt tartunk, a barátod is meghalt, és úgy hozták vissza az életbe, nem igaz? Bár ez régen volt, és erre csak nemrég derült fény, valójában te járultál hozzá ahhoz, hogy teljesen ember legyen ismét. Hisz neki adtad a képességedet, és ezáltal életben van. Te magad vittél el innen egy holtat, miközben meg akarod győzni az ittenieket, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt, és ne legyenek feldúltak. Még ha nem is a te hibád volt, de ott van édesanyád is, aki szintén hozzád köthető. És itt vagy te, aki mindezek után ismét élni akar. Ez már három alkalom… Nem gondolod, hogy kicsit nagyra vagy magadtól? Mégis mi jogon döntöd el, hogy ki térhet vissza és ki nem? Ők a te szeretteid, de más nem kérheti ezt? Érted, hogy mit mondok? Elismerem, valóban szép dolog, hogy feláldoztad magad, nem sokan lettek volna képesek rá, de ugyanakkor fogadd el, hogy az élet bizony ilyen, és néha veszteséggel jár. Nem úgy működik sokszor, ahogy mi akarjuk.

- Én… - szerettem volna mondani valamit, de Taeyang ezúttal se hagyott szóhoz jutni. Azt akarta, hogy hallgassam végig.

- Idejöttél, de ezzel a probléma nem oldódott meg. A holtak nem tudják, hogy meghaltál, viszont a képességed a barátodnál van, a barátod pedig nem tudja, hogy mi zajlik a túlvilágon, hogy mennyire feszült itt a helyzet. Ha ő megnyitja az átjárót, akkor előbb vagy utóbb őt fogják megtámadni a holtak és elszabadul a pokol a világodban. Érted, hogy mit mondok? Meghal a barátod, meghalnak a szeretteid és meghal ki tudja még hány százezer, hány millió ember. Akkor mit fogsz tenni?

Taeyang szavai súlyosak voltak, de mintha az agyam képtelen lett volna befogadni őket.

- Akkor mégis mit tanácsolsz, mit tegyek?

- Ha nem akarod, hogy ez megtörténjen, akkor magadra kell vonnod a figyelmet, így viszont te kerülsz bajba. Mielőbb meg kell őket békítened, hogy aztán a lehető leggyorsabban kelj át a túlvilágra.

- Tessék?

- Te döntöd el, melyik lesz. Vagy marad így minden, és előbb-utóbb bekövetkezik ez a szerencsétlenség, főleg akkor, ha tényleg visszatérsz az élők közé, vagy megteszed a tőled telhetőt itt, és a dolgod végeztével lelépsz.

- De nem tehetem. Nem ezt ígértem a barátaimnak. El sem búcsúztam tőlük!

- És? Szerinted hányan haltak meg anélkül, hogy elbúcsúzhattak volna? Minseo, lehet, hogy kiváltságos voltál a képességeddel együtt, de mint mondtam, itt már csak te is egy vagy a sok közül. Ne próbáld meg kiemelni magad, mert ez nem az a világ. Úgyhogy döntsd el, mit szeretnél, és majd gyere vissza, ha már tudod, mit akarsz.

Taeyang felkelt a kanapéról, és átült az íróasztalához. Úgy tűnt, mintha dühös lenne, mintha haragudna, hogy belerondítottam az ő világába, és ettől még rosszabbul éreztem magam. Egy köteg papírt vett maga elé, de nem láttam rajta írást. Talán olyan tintával volt írva, amit csak ő láthatott.

Lassan felkeltem én is a kanapéról, és bizonytalan mozdulatokkal indultam meg a kijárat felé. Éreztem, ahogy tekintete lyukat éget a hátamba.

Taeyang szavai visszahangot vertek a fejemben. Ötletem sem volt, hogy ezek után mit fogok tenni.