Tizenharmadik fejezet

 

~ Tizenharmadik fejezet ~

A felvonó helyett ezúttal is a lépcsőt választottam, és lefelé vettem az irányt. Úgy voltam vele, ha egyszer kitudódik az ittlétem, biztosan lesz, amikor el akarnak kapni, és nekem rohannom kell, ezért azt gondoltam, nem árt, ha kondiban tartom magam.

Szinte egy pillanat alatt a tizedik emeleten találtam magam. Megálltam és füleltem. Néma csend volt; még a lentről jövő zajokat se lehetett hallani. Taeyang tényleg nagyon figyelt arra, hogy mindenki igényét, kívánságát megtartsa.

Ezen a szinten a falak fehér színűre voltak mázolva, apró, ezüstös mintákkal, vonalakkal, krikszkrakszokkal tarkítva. Mintha csak egy esküvői ruhát terítettek volna a falakra, vagy mintha az angyalok lakosztálya lett volna. Egy pillanatra végigfutott a fejemben egy kósza gondolat, miszerint az 1004 koreaiul „cheonsa”, ami egyúttal angyalt is jelent. Milyen különös egybeesés.

Halk, nesztelen léptekkel sétáltam a folyosókon; óvatosan érintettem cipőmet a padló márványzatához, hogy véletlenül se csapjak nagy zajt, miközben tekintetemmel a megfelelő szobaszámot kerestem. Végül a folyosó legvégén ráleltem.

Megálltam az ajtó előtt. A szívem olyan hangosan dübörgött a mellkasomban, hogy azt hittem, az egész Fogadó vendégségét felveri és idecsődíti. De végül nem történt semmi, csak a csend kúszott el hangtalanul mellettem.

Igyekeztem a lehető leghalkabban levegőt venni, de még ez is kellemetlennek és sértőnek tűnt a némaságban. Mivel nem volt jobb ötletem, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmet, végül felemeltem a kezemet és bekopogtam. Az öklöm, ahogy a fehérre mázolt ajtóhoz csapódott, olyan volt, mintha a fejem felett dörrent volna az ég, vagy egy puskagolyó süvített volna el mellettem. Zavaró volt és hangos. Nem tudom, hogy csak képzeltem-e, de mintha az egész épület beleremegett volna.

Aztán újra csend lett.

A nyugalom elült, és hófehér fátylával beborította az egész folyosót.

Reméltem, hogy az ajtó ki fog nyílni, de végül Solar nem válaszolt. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Helyette, ahogy Taeyang is sejtette, némi remegést érzékeltem magam körül. Apró rezdüléseket, mint amikor a víz felszíne hullámozni kezd.

Solar nem reagált túl fényesen, és nem örült annak, hogy valaki háborgatni akarja.

A remegés egyre erősebb lett, így jobbnak láttam távozni.

Hátat fordítottam, és gyors léptekkel hagytam el a szobáját. Más megoldást kellett találnom arra, hogy beszélni tudjak vele.

Elindultam lefelé a lépcsőn, amikor Woozit pillantottam meg felfelé rohanni.

- Minden rendben? – Kérdezte, és térdein megtámaszkodva lihegett néhányat.

- Igen. Vagyis azt hiszem, megzavartam Solart – húztam el bűnbánóan a számat.

- Solar? A vendég, aki nem szereti, ha zavarják?

- Igen – bólintottam.

- Ez nem ő volt – mondta sürgetően Woozi. – Abba kellett volna hagynia, amint eljöttél onnan, de ez a zaj egyre erősebb. Hallod?

Hallgatóztam. Valahonnét dübörgést lehetett hallani, mint amikor valaki az ujjaival gyorsan dobol az asztalon, vagy mintha a távolban futóverseny lenne. Mintha sok apró láb egyszerre érintkezne a talajjal.

Aztán kihajoltam a korláton, lepillantottam a földszintre, és megláttam azt, amit nem akartam: több száz dühös lelket felfelé rohanni, egyenesen felénk.

- Woozi… Ez normális dolog itt? – Mutattam lefelé.

Woozi rémülten nézett az irányba. Úgy özönlöttek, mintha csak egy zombiapokalipszis kellős közepébe csöppentem volna. Mivel rajtunk kívül nem volt itt más, egyértelművé vált a dolog: lelepleződtem.

- Nem, nagyon nem. Futás!

Woozi megragadta a karom, és maga után húzva elkezdett felfelé rohanni. Ijedtemben azt se tudtam, mit csináljak, így csak követtem őt. Ám egy emeletet se tudtunk megtenni, amikor is észrevettük, hogy odafentről egy másik csapat lélek zúdul le.

- Honnan a fenéből tudták meg, hogy itt vagyok?

- Nem tudom, ezt később megbeszéljük, de most el kell bújnod valahová!

- De hová?

Woozi megfogva a vállamat megfordított, és visszaszaladtunk a tizedik emeletre. Eszeveszett erővel kezdte el az ajtók kilincsét rázogatni, hátha valamelyik kinyílik, de egyik sem adta meg magát.

- Be kell menned az egyik szobába, oda nem mehetnek utánad.

- Hogyhogy?

- Mert egy ajtót csak egy személy tud kinyitni. Ha valaki már van bent, akkor az mások számára zárva marad.

Nem kérdezősködtem többet, inkább követtem Woozi példáját, és megpróbáltam én is kinyitni őket. Az ajtók vészesen fogytak, a lelkek pedig egyre közelebb értek. Iszonyatos hangzavar keletkezett, most már biztosan tudtam, hogy ha nem is a teljes épület, de a folyosó rázkódik. Legalábbis a plafonon lévő lámpák úgy lengtek, mintha hatalmas szélvihar közeledne.

Nem akartam megtudni, mi lesz, ha elkapnak. Még nem voltam erre felkészülve. Nem akartam, hogy megkínozzanak, azt meg pláne nem, hogy megöljenek – már amennyire meg tudnak ölni.

Végül az egyik ajtó megadta magát. Szélesre tárult, és hatalmas fényforrás áradt ki. Gondolkodás nélkül vetettem be magam rajta.

- Oda nem mehetsz be! – Kiáltotta Woozi, de már nem tudtam válaszolni neki. Csak a rémült arcát láttam, és ahogy egyik kezével utánam nyúl, az ajtó azonban becsukódott és elzárta előlem a külvilágot.

Fel se fogtam, hogy mit tettem, csak miután megtörtént.

Solar szobájába léptem be.

A kilincset rángattam, hátha ki tudok valahogy jutni, de az ajtót mintha kulcsra zárták volna. Ki kellett nyitnom, hiszen Woozi kint maradt, és aggódtam miatta. Őt mostanra biztosan lerohanták a dühös lelkek, kivéve, ha sikerült valahogyan egy másik szobába bejutnia, de erre aligha volt esély, tekintve, hogy ezen a szobán kívül már csak három lehetséges volt.

További aggodalmat szült, hogy amint becsukódott mögöttem az ajtó, elhalt a kiáltozás, a dübörgés, az a megannyi zaj. Egyszerre csak csend lett, és egy pisszenést se lehetett hallani. Normál esetben most az ajtón kellene dörömbölniük, és minden bizonnyal be is törnék azt, de az égvilágon semmi nem mozdult. Az ajtó stabilan állt. Nem tudtam, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Talán most, hogy nem láttak a lelkek, hogy eltűntem a szemük elől, elmúlt hirtelen az irántam érzett dühük és szétszóródtak, visszamentek a saját helyükre? Vagy Woozinak sikerült valahogyan felülkerekedni a helyzeten, és megnyugtatni őket? Netán Taeyang lépett közbe? Vagy egyszerűen csak hangszigeteltek a falak és az ajtó is, és emiatt nem hallatszódik be semmi? A túlvilág még mindig egy rejtély volt számomra, és még mindig nem voltam tisztában a működésével.

Aztán hirtelen bevillant, hogy Solar szobájában vagyok.

A kezem lehullott a kilincsről, és a lehető leglassabban fordultam meg. Nem tudtam, mi vár rám, hogy Solar hogyan reagál majd a jelenlétemre. Féltem, ugyanakkor izgatott is voltam.

A szoba, ahová beléptem, nem egy szokványos szoba volt. Az ajtó egyik oldalán egy ágy, a másik felén pedig egy szekrény állt, és a falak is fehérre voltak mázolva, mint a folyosón, de a szoba másik fele már az udvarra nyílt, vagy legalábbis egy nyílt térre. Lebontották a falakat, és így egyszerre volt valóságos és álomszerű az egész.

Nem tudtam, hol van a vége a szoba másik felének. Csak egy hatalmas diófát láttam magam előtt. Lombkoronája élénken zöldellett, egyik ágáról egy hinta lógott le.

Solar azon a hintán ült, háttal nekem.

Hófehér ruhája a port verdeste, ahogy lágyan ringatózott, és hosszú szőke haja vele együtt hullámzott.

A messzeségbe bámult, a sötétségbe, ami nem fekete volt, hanem lilás árnyalatú. Nem egészen értettem, hogyan lehetséges ez. Az egész olyan volt, mintha csak egy filmstúdióban berendezett díszlett lett volna ez a kis szoba. 

- Solar? – Szólítottam meg, és én magam is meglepődtem, mennyire remeg és halk a hangom. Biztos voltam benne, hogy nem hallotta, ezért újból, kicsit hangosabban megpróbálkoztam. – Solar?

Solar összerezzent és abbahagyta a hintázást. Nem fordult hátra. Talán azt hihette, hogy képzelődik.

Azon gondolkodtam, vajon most miért nem dühös? Hiszen engedély nélkül léptek be a szobájába, akkor most miért nem rázkódik a helység? Vagy ez belülről nem érzékelhető? És mégis hogyan jutottam be? Woozi azt mondta, ha már valaki van bent, más számára zárva marad az ajtó, de nekem mégis sikerült kinyitni. Mégis hogyan?

Elhessegettem a kérdéseimet. Már nem számított, hiszen itt voltam. Most Solarra kellett koncentrálnom.

- Én vagyok az, Minseo – mondtam némi szünet után. Tettem előre egy lépést, majd egészen a szoba széléig sétáltam. Aztán óvatosan a földre léptem, és megálltam.

Solar végül felállt, és megfordult. Tekintete homályosnak és tompának látszott.

- Minseo? – Kérdezett vissza, hangja egészen távolinak tűnt. Ki tudja, mikor szólalt meg utoljára.

Összerezzentem, ahogy meghallottam a hangját. Olyan régen volt már… Szinte már el is felejtettem, milyen a hanghordozása, a beszéde, hogy mennyire lágy, selymes és megnyugtató. Sose hittem volna, hogy újra hallani fogom, azt meg pláne nem, hogy személyesen is fogunk még találkozni.
De most mégis itt volt előttem, és nem tudtam elhinni. Hiába beszélgettünk többször is a tükrön keresztül, hiába láttam az arcát halála után is, ez most mégis más volt.

Nem tudtam uralkodni az érzéseimen, és a bennem felgyülemlett fájdalom és gyász egyszerre túlcsordult. Sírni kezdtem. Szemeimből ömlöttek a könnyek és csak zokogtam. Ott álltam alig néhány méterre tőle, őt néztem, aki semmit nem változott az évek alatt, itt volt az a pillanat, amire olyan sokan vágynak, én mégse tudtam megmozdulni. Egész testemben rázkódva sírtam, képtelen voltam elhinni, hogy mindez megtörténik.

Solar, amint zokogásba kezdtem, megtette a köztünk lévő távolságot. Rohanva jött felém, és amikor odaért, a nyakamba ugrott. Erősen szorított magához, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Ő is sírni kezdett.

Nem tudom, mióta állhattunk egymás karjába borulva, percek, talán órák teltek el, akár napok is. Nem akartuk többé elengedni egymást.

Végül Solar kissé eltolt magától, és az arcomat fürkészte.

- Tudtam, hogy meg fogsz találni.

Meg akartam szólalni, de egy hang se jött ki torkomon. Csak álltam, és zokogtam. Solar elmosolyodott, és nedves arcomra tapadt hajtincsemet a fülem mögé tűrte, aztán ismét megölelt.

Egy idő után kezdtem megnyugodni, vagy legalábbis a testem már nem rázkódott annyira. Solar ekkor ismét eltolt magától, hogy engem nézhessen.

- Nem tudom elhinni… - nyögtem ki végül. Annyi mindent akartam mondani és kérdezni, de fogalmam sem volt, mivel kellene kezdenem.

- Tudom – Solar könnyes szemekkel mosolygott, és nem tudtam elhinni, hogyan képes erre. – Nincs sok időnk.

- Hogy érted?

Szavai a szívemig fúródtak, mintha csak egy rózsatövis sértette volna fel tenyeremet. Nem akartam ezt hallani. Romba dőlt minden illúzióm, miszerint rengeteget időt tölthetünk együtt és bepótolhatjuk az elmúlt éveket. De úgy tűnt, erre aligha lesz lehetőségünk.

- Én beteljesítettem a feladatomat. Ideje távoznom.

- Máris? De hiszen… és mégis milyen feladatodat?

- Azért voltam itt, hogy megtalálj, hogy eljuss ide.

- Nem egészen értem. Úgy mondod ezt, mintha…

- Pontosan úgy van. Azért születtem, hogy melletted legyek, meghaljak és végül elhozzalak ide. Ha nem vagyok, sose teszed ezt magaddal, sose jut eszedbe, hogy a Fogadóba gyere, hogy feláldozd magad.

- Akkor te… már akkor is tudtad, hogy meg fogsz halni, amikor én még csak a természetfeletti világ létezéséről se tudtam?

- Igen. Mindenkinek meg van írva a sorsa. Nekem ez volt. Neked is meg van a magad szerepe.

- Te tudtad, mi lesz velem, hogy milyen képességem lesz, és mégse szóltál róla? És eszedbe se jutott, hogy a saját halálodat megakadályozd?

- Nem tehettem. Ez volt a sorsom, nem én választottam. Teljesen mindegy, mit csinálok, a végeredmény ugyanaz. Mindenképpen meghaltam volna.

- De én ezt nem értem… Miért ne élhetném úgy az életemet, ahogy én akarom? Ez igazságtalanság. Sose kérdezték meg tőlem, én milyen életet akarok.

- Nézd, Minseo, tudom, hogy ezt nehéz megérteni, de ez a világ működése. Idővel meg fogod érteni, hogy ez ellen nem lázadhatsz. Valaki kap egy plusz képességet, valaki nem. Senkit nem kérdeznek meg arról, meg akar-e születni, hogy milyen családba akar érkezni. Ha így lenne, mindenki gazdag lenne, boldog, sikeres és a világ egyhangú lenne, nem lenne értelme. Pont ez a lényege az egésznek, hogy mit kezdesz azzal, amit kapsz, hogy mit hozol ki belőle. Tudom, hogy nagy teher nyomja a válladat, de attól még élhetsz úgy, ahogy akarsz. Nem azért nem sikerült megtalálnod az arany középutat a képességed és az emberséged között, mert mindenképpen választanod kell, hanem azért, mert te magad nem találtad még meg, mi az, ami boldoggá tesz, mi az, amitől teljessé válsz. Ha ez megvan, akkor a képességed mellett megélheted önmagadat is. Saját magadat kell megismerned. Ha ez megvan, akkor boldog lehetsz.

Nem tudtam eldönteni, hogy dühös legyek, csalódott, vagy esetleg szomorú. Az érzéseim percről percre váltakoztak. Az igazságot hallani Solar szájából, amit sose akartam elfogadni, teljesen lesújtott. Elfogadni, hogy mennyi áldozattal járt az én létezésem, egyszerűen lehetetlennek tűnt. És borzasztóan fájdalmas volt ez az egész. Nem csak maga az igazság, hanem az is, hogy mindezt Solar sose osztotta meg velem. Vajon, ha elárulta volna, másként alakult volna a sorsom?

De mindez nem számított most. A barátnőm volt és az iránta érzett szeretetem sokkal erősebb volt mindennél. Képtelen voltam haragudni rá, utálni ezért, így csak ennyit kérdeztem:

- Te boldog vagy? Boldog voltál, amikor éltél?

- Hiszen láthatod – mutatott körbe Solar. – Még a halálom után is csak a legszebb emlékeink maradtak meg.

Körbepillantottam. Csak akkor vettem észre, hogy a szobája, az a fa, ahol hintázott, az az a hely, ahol akkoriban, gyerekkorunkban rengeteg időt töltöttünk együtt. Mindig itt találkoztunk, mindig ennél a diófánál öntöttük ki a szívünket a másiknak, és ez volt az a hely, ahol utoljára találkoztunk a halála előtt.

Solar itt maradt, mert ez volt az, ami összekötött minket, mert ez volt az, ami igazán számított neki.