Tizenkettedik fejezet

~ Tizenkettedik fejezet ~

Fogalmam sem volt, hogyan jutottam fel a legfelső emeletre, hiszen azt mondta Taeyang, hogy én nem tudom őt megtalálni, csak ő engem. Talán maradt egy kevés képesség az ereimben, vagy egyszerűen csak mázlim volt, de ott álltam az iroda ajtaja előtt, és hangosan kopogtam. Taeyang csakhamar ajtót nyitott, és meglepetten nézett rám.

- Hát te? – Valószínűleg váratlanul érte, hogy fel tudtam keresni, bár engem különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés.

- Beszélnünk kell! – A nélkül, hogy beinvitált volna, beléptem az irodába, és helyet foglaltam az egyik kanapén. Taeyang becsukta az ajtót mögöttem, majd megigazította öltönyét, és leült velem szemben.

- Meg kell keresnem itt valakit. Heeyeonnak hívják az illetőt.

- Oké… - Taeyang vett egy mély levegőt, majd kifújta és rám nézett. – Nem adhatok ki semmilyen információt neked. Az sértené az itt lévők jogait, még ha ez elsőre furcsának is tűnik. Másfelől te csak egy lélek vagy itt, akinek pláne nincs joga ahhoz, hogy másokat zaklasson.

- Nem akarok senkit zaklatni, csak meg akarom találni. Ő egy nagyon jó barátnőm. - Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, mert nagyon lobbanékony tudtam lenni, amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna, és tisztában voltam azzal, hogy Taeyangot nem lesz egyszerű rávenni, hogy információt adjon ki.

- Én ezt megértem, de attól még nem adhatok ki semmit róla. A Fogadónak is vannak szabályai, csak úgy, mint a való életben minden munkahelyen. Ahogy ott, úgy itt se árulhatok el semmit egy idegennek.

- De én nem vagyok idegen.

- De, az vagy. Még csak bizonyítani se tudod, hogy valóban ismered-e. És miért is akarsz vele találkozni? Bajban van? Ha így lenne, akkor ő maga keresett volna meg engem, hogy segítsek. De ezen a világon, ahol békesség uralkodik, senkit nem érhet bántódás. Ha pedig azért akarsz találkozni vele, mert nagyon hiányzik neked, nos…

- Ugyan már, Taeyang! Hagyjuk ezt a formalitást és hogy én ugyanolyan vagyok, mint mindenki más. Tudod, hogy ki vagyok, vagy hogy ki voltam, és ez sok mindent megváltoztat! – Csattantam fel, amin mindketten meglepődtünk. Megpróbáltam visszább venni a hangerőmet, és úgy folytattam. - Heeyeon is biztosan örülne nekem. Ki tudja, lehet én kellek neki ahhoz, hogy átkeljen a túlvilágra. Akkor meg miért ne segíthetnék?

- Mert nem vagy alkalmazott, csak…

- Akkor tegyél alkalmazottá! Úgyis emlékszem az életemre, és itt szándékozok maradni egy ideig. És biztosan jól fog jönni a segítség, ha egyre több lesz a lélek a Fogadóban. Ezzel nem szállhatsz vitába.

- Rendben, ebben igazad van. De mégis honnan tudod, hogy ez a barátnőd itt van? Akár már át is kelhetett a Mennyországba.

- Nem, biztosan itt van. Ő az, akivel először kapcsolatba tudtam lépni, és ő miatta tudom, hogy a holtak fel vannak háborodva. Mondhatni azzal, hogy vele beszélgetni kezdtem, azáltal teljesedett ki a képességem is.

- Te kapcsolatba tudtál lépni egy itteni lélekkel? Miért nem ezzel kezdted?

Taeyang felkelt és az íróasztalához lépett. Ezen információ hallatán úgy tűnt, mintha teljesen kicserélték volna, és egyből kész volt segíteni nekem.

- Nem gondoltam, hogy ez változtatna bármin is – forgattam meg szemeimet.

- Ha valaki kapcsolatba lép a kinti világgal, akkor az eléggé fontos lehet. Ilyen még nem fordult elő sose. Ettől függetlenül tartom magam ahhoz, amit mondtam és soha nem adok ki neked senkiről semmiféle információt. Csak most teszek kivételt – nézett rám szigorú pillantással, miközben leült az íróasztalához.

- Oké, megértettem – sóhajtottam most én egy nagyot.

- Mit mondtál, hogy hívják? És körülbelül mikor került ide?

- Heeyeon. És… körülbelül tizenkét éve lehet itt.

- Megpróbálom megkeresni, de ez sokáig fog tartani.

- Nem baj, én megvárom. Időm, mint a tenger.

Taeyang megforgatta szemeit, én pedig kényelmesen hátra dőltem a kanapén, és körbe futtattam tekintetem az irodán. Az utolsó látogatásom óta semmit nem változott, nem mintha kellett volna.

Ezután figyeltem, ahogy Taeyang egy halom papír közé veti magát, és elkezdi lapozgatni őket. Nem is tudom, mi volt a meglepőbb: az, hogy annak ellenére, hogy modern világban éltünk, itt még nem volt számítógép, se semmilyen technológiai eszköz vagy az lepett volna meg, ha éppenséggel itt is lett volna. Mindenesetre úgy tűnt, Taeyang jól elboldogul, és pontosan tudja, mit hol keressen.

Hosszas várakozás után végül felállt az asztaltól, és néhány papír társaságában leült mellém a kanapéra.

- Találtam pár személyt, aki akkoriban halt meg, de nem volt senki, akinek Heeyeon lett volna a neve.  Ettől függetlenül nézd át őket, hátha mégis ismerős lesz valamelyikük.

Taeyang átnyújtotta a lapokat, én pedig elkezdtem áttekinteni őket. Úgy néztek ki, mint az önéletrajzok, csak itt nem a munkahelyek és a tapasztalataink sorakoztak egymás alatt, hanem minden, ami minket jellemzett és ami az életünkben történt velünk: a lakhelyünk, a családtagok, rokonok nevei, a születésünk és a halálunk időpontja, helyszíne.

- Egyébként Heeyeon nem itt Koreában halt meg. Az számít? Nem lehetséges, hogy emiatt másik Fogadóban van?

- Mivel te itt vagy Koreában, nagy valószínűséggel neki is itt kell lennie. Kétlem, hogy a több ezer kilométeres távolság mellett sikerült volna kapcsolatba lépnetek. Az igaz, hogy általában abba a Fogadóba kerülsz, amelyik országban meghalsz, de vannak kivételes esetek is. Például lehet, hogy a szüleid, közeli hozzátartozóid külföldön haltak meg, ezért az illető is odamegy. Vagy lehet valaki mindig is elvágyott egy országba, ezért halála után odakerül. Az is meglehet, hogy aki egész életét egy másik országban töltötte, mint jelen esetben a barátnőd, de a gyökerei itt vannak, vagyis valójában koreai származású, akkor is idekerülhet. Persze előfordul az is, hogy valaki a nagy bolyongás következtében teljesen máshová keveredik, de ez nagyon ritka.

- Tehát a legnagyobb esélye az az, hogy itt van.

- Igen. Sokat nyom a latba, hogy miattad jött ide.

- Az hogyan lehetséges? Heeyeon azelőtt meghalt, hogy én idejöttem volna. Mégis honnan tudhatta volna, hogy ez a nap be fog következni és hogy én Koreában leszek?

- Pontosan úgy, ahogy a te eljöveteledet is megjósolták. Te se tudtad egészen 18 éves korodig, hogy mekkora képesség lakozik benned, még csak a természetfeletti világ létezéséről se tudtál. Mégis, ez már évekkel a születésed előtt elrendeltetett. Talán ő is hasonlóképpen járt.

- Azt akarod mondani, hogy talán azért halt meg, hogy a jövőben, vagyis most nekem segítsen? Hogy talán a balesete nem is baleset volt, hanem szándékos?

Egy pillanatra lefagytam, ahogy arra gondoltam, a barátnőm talán miattam halt meg. A fájdalom végigcikázott a testemen, és óriási bűntudatom támadt. Éreztem, ha most egyedül lennék, biztosan elsírnám magam.

- Erre nem tudok válaszolni. Talán igen, talán nem. Talán, ha nem ő hal meg, akkor egy másik ismerősöddel történik meg. A természetfeletti világ kiszámíthatatlan és nagy része ismeretlen. Senki nem tudja, legközelebb mi fog történni. – Taeyang tartott egy kisebb szünetet, majd elgyötört arcom láttán, mintha csak egy pszichológus lenne, folytatta: - Tudom, hogy szeretnél valami megnyugtatót hallani, hogy nem hiábavaló volt a halála, hogy nem azért jött a világra, hogy neked segítsen, hogy téged maga elé helyezzen. De sajnos nem tudom ezt mondani. Nem tudom, hogy ki találja ki ezeket, de azzal egyetértek, hogy ha így volt, akkor az az illető egy idióta és kitalálhatott volna valami kellemesebb megoldást.

- Te most Istenre gondolsz?

- Nem hiszek Istenben. Legalábbis abban nem, amiben az emberek. De az biztos, hogy van feljebb való hatalom is. Valaki vagy valakik, akik irányítják a világot. De persze az is lehet, hogy tévedek, és ez az egész a természet rendje. Nem tudom. Ki tudja?

- Na, igen, ki tudja? – Súgtam halkan magam elé, és egy újabbat lapoztam. A kedvem még mindig nem lett jobb, de már nem akartam elsírni magam. Hiszen ami történt, megtörtént és már nem tudtam rajta változtatni. Csak abban reménykedtem, hogy Heeyeonnal sikerül találkoznom, és egyszer leélheti a teljes életét.

Most Taeyang volt az, aki ült és türelmesen várakozott, és azt nézte, ahogy beletemetkezem a papírokba. Már kezdtem volna feladni, amikor az egyik képen ismerős arcot pillantottam meg.
Heeyeon volt az.

- Ő az! Ő a barátnőm! – Lelkesültem fel, és Taeyang kezébe adtam a papírt.

- Solar? – Olvasta fel a nevet.

- Igen. Bár nem egészen értem, miért ez lett a neve.

- Előfordulhat, hogy elfelejtette a valódi nevét és mivel ez a név jelentéssel bír számára, ezért hívatja így magát.

- Solar volt a beceneve. Amikor tinédzser korunkban arról beszélgettünk, mi lenne a színpadi nevünk, ha egy koreai popbandában debütálnánk, akkor ő ezt a nevet választotta. Biztosan innen maradt meg neki.

Elmosolyodtam, ahogy felidéztem ezeket a kedves emlékeket. Valamiért megnyugtatott a tudat, hogy annak ellenére, hogy nem élt sokat, legalább boldog volt.

- Valószínűleg emiatt volt így – bólintott Taeyang, és egy pillanatra mintha együttérzést véltem volna felfedezni szemeiben.

- Melyik szobában van Heeyeon?

- Solar. Itt csak Solar. Solarnak kell hívnod, különben összezavarhatod vele – magyarázta Taeyang, amire csak bólintottam. - Az 1004-esben van.

Már indultam is volna, hogy azonnal odamegyek, de Taeyang megállított.

- Nem törhetsz rá csak úgy.

- Miért? Mármint nyilván nem akartam csak úgy besétálni, gondoltam, előtte bekopogok.

- Solar egy különleges eset. Amióta megérkezett, bezárkózott a szobájába, és soha nem adta a jelét annak, hogy ki akarna jönni. Érzékeny a zajokra.

- Ez mit jelent?

- Mindig, ha valaki elsétál a szobája előtt, akkor éktelen haragra gerjed, és kisebb földrengés rázza meg a folyosót. Nem engedünk vendéget arrafelé, és amennyire csak lehet, elkerüljük. Úgyhogy nem tanácsolom, hogy odamenj, különben te vállalod a következményeket.

- Akkor mégis mit kéne tennem? Hagyjam ennyiben?

- Ő egy lélek, az ő érdekeit kell nézni. Nem zavarhatod meg, mert nem akar maga körül senkit se látni. Én azt tanácsolnám, hagyd őt. De téged ismerve, úgyse fogadsz szót nekem.

Taeyang felállt, összeszedte a papírokat, majd az íróasztalához sétált, és visszarakta őket a helyükre. Meglepődve néztem rá, nem igazán tudtam mire vélni a mondandóját. Ő volt a főnök, a tulajdonos, ha megszegem a parancsát, bármikor bezárhat az egyik szobába, vagy bármi más. Úgy tűnt, mintha direkt hagyta volna, hogy azt csináljak, amit akarok. Mert ha azt veszem, végülis engedélyt adott arra, hogy megkeressem Heeyeont, vagyis Solart.

- Köszi, Taeyang – mondtam végül, és elhagytam az irodát.

Taeyang nem jött utánam, és ez bebizonyította az igazamat.

Habár én is csak egy lélek voltam, de ő maga mondta azt is, hogy mindig egy lélek érdekeit kell nézni. Tehát, ha akart volna, se állíthatott volna meg.

De vajon mi van akkor, ha két olyan lélek találkozik, ahol az egyik fél akar a másikkal találkozni, és szüksége van erre a találkozóra, de a másik nem enged közel magához senkit? Melyik léleknek az érdeke számít ilyenkor?

Solar eddig mindenkit elüldözött maga mellől, de vajon én kivétel leszek?