Tizennegyedik fejezet

 

 

~ Tizennegyedik fejezet ~

Solar itt maradt, mert ez volt az, ami összekötött minket, mert ez volt az, ami igazán számított neki.

És ez a hely volt az, ami nekem is fontos volt.

- Nem tudom, mit tegyek most, Solar… - sóhajtottam végül és egy újabb könnycsepp gördült le arcomon. – A halálod óta annyi minden történt. Egyszerűen nem tudom, mi folyik körülöttem. Néha azt érzem, az egész életem csak egy álom, amiből nem tudok felébredni, hogy minden, ami történik, az csak egy film, amit nézek és amit bármikor kikapcsolhatok. De, amikor a dolgok nehézzé válnak, amikor nem bírom tovább, akkor nem tudom megállítani a filmet, hiába nyomkodom a távirányítón a gombokat, nem reagálnak rá. Mégis mit kéne tennem?

- Tudom, hogy nehéz, de nem adhatok választ. Neked kell rájönnöd, mi a célod, mit akarsz tenni, még ha úgy érzed, ez pokolian kimerítő és fárasztó is.

- Tudom. És nem is kérem, hogy adj választ. Egyszerűen csak szeretném, ha mellettem maradnál. Ha láthatnálak és bármikor beszélhetnék veled. Nincs már senkim. Otthagytam a barátaimat a való életben, elmenekültem előlük, és most itt vagyok ebben a Fogadóban, ahol senkit nem ismerek, és nem tudom, hogyan tovább. Én… azt érzem, hogy ott maradtam a múltban. Abban az időben, mielőtt meghaltál. Amikor megtudtam, hogy nem vagy többé… nem tudtam elfogadni, még most se akarom elhinni. Azután, hogy eltűntél mellőlem, az események felgyorsultak és még több rossz történt velem. A nevelő szüleim… - elcsuklott a hangom, amikor eszembe jutott a múltam és a bántalmazásaik. A gondolataim hirtelen más irányba terelődtek. – Te tudtál róla? Tudtad, kik ők?

- Tudtam. Nem tagadhatom, de valamennyire tisztában voltam azzal, hogy kik ők, és hogy amiket mesélsz, az csak fele annak, ami veled történik. De bármennyire is szerettelek volna kimenteni téged onnan, nem tehettem. Egyrészt, mert nem bújhattál volna el előlük sose, még ha a világ másik felére is mész. Az volt a sorsod, hogy te végezz velük, ehhez pedig ott kellett maradnod velük. Másrészt én csak egy ember voltam, nem volt hatalmam, hogy bármit is tegyek ellenük. Így ehelyett megpróbáltam több időt veled lenni, hogy támogassalak és ne érezd magad egyedül. Sajnálom.

Solar arca eltorzult a fájdalomtól és bűntudattól. Nem hibáztattam, de csak most értettem meg igazán, hogy mennyire nehéz lehetett neki is látnia a szenvedésemet. Nem tehetett semmit, el kellett viselnie, mert ha bármire is nemet mond, valószínűleg ő is meghal és valaki mást küldenek a helyére. Dróton rángatták, akár csak egy marionettbábut.

- Nem, semmi baj. Megértelek. Nem volt választásod. Azt tetted, amit tenned kellett, ami a legjobb volt számomra. Nem tudom, mi lett volna, ha te nem vagy mellettem - halványan elmosolyodtam, és Solar ismét megölelt.

- Meg fogod oldani a dolgokat. Mindig megoldottad. Erősebb vagy, mint hinnéd. Annyit tudok tanácsolni, hogy egyszerre csak egy dologgal törődj, és az most a Fogadóban lévő holtak helyzete. Ne foglalkozz a barátaiddal, ők jól vannak. És ne aggódj azon, mi lesz, ha itt maradsz, erre később is visszatérhetsz. Ne merítsd ki magad és ne akarj mindent egyszerre megoldani. Csak szép sorjában, oké?

Aprót bólintottam válaszul, majd Solar kedvesen rám mosolygott.

- Itt az ideje mennem.

- Máris? Még egy napot se kaphatunk? – Rémültem meg.

- Sajnos nem. Ez volt az alku része. Már így is többet voltunk együtt, mint eredetileg lehetett volna.

- Értem – bólintottam, miközben gombóc keletkezett a torkomban - Elkísérhetlek?

- Természetesen.

Solar megfogta a kezem, majd kinyitotta az ajtót. Taeyang már ott várt ránk.

Meglepődve néztem rá, de Solar mintha már tudta volna, hogy itt van.

- Hol vannak a lelkek? Nem lesz belőle probléma, ha meglátnak? – Kérdeztem ijedten, és félve pillantottam a folyosó irányába, ahol nemrégiben még őrjöngve rohantak utánam. El is felejtettem, mi történt percekkel, vagy már órákkal ezelőtt.

- Már nincs gond, elhárítottam ezt a problémát. Egy időre legalábbis – mondta komoran Taeyang, miközben rám nézett, és tudtam, hogy emiatt később még beszélni fogunk. Ezután Solarra nézett, és arca egészen barátságossá vált. – Mehetünk?

- Igen.

Taeyang elindult előre, Solarral pedig kézen fogva sétáltunk utána. Nem szóltunk semmit, de minden egyes lépésnél a szívem erőteljesebben dobogott, én pedig egyre erősebben szorítottam a kezét.

Fogalmam sem volt, hová megyünk vagy hogy ez az átkeléses dolog hogyan is zajlik pontosan, de egyre inkább féltem tőle, mert nem akartan elbúcsúzni Solartól. Ugyanakkor mérges is voltam, amiért nem volt beleszólásom semmibe, és meg se próbálhattam visszatartani őt. Ismét elöntött az érzés, hogy mennyire hiányzik a képességem, és belül, a lelkem legmélyén, valahol, ahonnét az energiám mindig kibontakozott, ahonnét a forróság elindult, most csak kongó ürességet és lüktető hiányt éreztem.

Az út egészen rövid volt. Pillanatok alatt elfogytak a lépcsők alólunk és kilépve az egyik ajtón egy macskakövekkel borított utcára értünk, melynek két oldalán cseresznyefák sorakoztak. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint nekem a Fogadó felé vezető út, csak valahogy ez sokkal szomorkásabbnak tűnt. Talán azért, mert itt volt a búcsú ideje.

A fák olyan magasra nyúltak, hogy nem engedték behatolni a napfényt, és a szellő is hideg ujjaival simított végig arcomon.

Megálltunk, majd Taeyang ismét Solarra nézett.

- Remélem, kényelmesen érezte magát az itt töltött idő alatt.

- Elégedett voltam mindennel, és különösen köszönöm, hogy senki nem zavart meg.

- Hát akkor, jó utat kívánok.

Taeyang meghajolt Solar előtt, és Solar is így tett, majd Taeyang távolabb sétált, otthagyva kettőnket. Nem igazán értettem az előző beszélgetésüket, de valószínűleg ez olyan volt, amit csak egy tulajdonos és egy vendég tudhat.

Solar rám nézett és sokadszorra megölelt, majd elmosolyodott. Egyáltalán nem félt, és nem tűnt szomorúnak, velem ellentétben.

- Biztosan muszáj menned? Nem maradhatnál még egy kis ideig? – Kérdeztem remegő hangon, könnyeimtől fuldokolva.

- Sajnos muszáj mennem. Régóta vagyok már itt, és csak Taeyangnak köszönhetjük, hogy találkozhattunk személyesen is. Ne aggódj miattam, én jól vagyok. És találkozunk még. Ha nem a Mennyországban, akkor egy következő életben biztosan.

- Így lesz, sose rázhatsz le magadról. Egyszer még énekesekké kell válnunk. Megígérted - mosolyodtam el két sírás között. Solar elnevette magát, és még szorosabban magához ölelt.

Szerettem volna hinni ebben az ígéretben, úgy kapaszkodtam belé, mint Solarba. Mert csak ez maradt számunkra, ez a keserédes gondolat. Hinnem kellett benne, mert ez volt az, ami életben tartott.

- Betartom az ígéretemet, ettől ne félj – adott egy puszit az arcomra, és még egyszer, utoljára megszorított. – Légy nagyon boldog, Minseo és ne gondolj túl sokat rám. Ne sírj és ne szomorkodj, csak találd meg azt, ami boldoggá tesz. Minden rendben lesz.

Halványan bólintottam egyet, majd Solar elengedett. Utána akartam nyúlni, de nem tudtam mozdulni, mintha láthatatlan kezek tartottak volna vissza. Csak álltam és néztem, ahogy Solar mosolyogva integet, miközben egyre távolabb sétál. Utána akartam futni, annyira szerettem volna vele együtt elhagyni ezt a világot, és nem törődni semmivel, de nem tudtam.

Solar alakja lassan köddé vált, és csak a mosolygó arcát, és ölelésének szorítását hagyta maga után.

Térdre rogytam és üvöltöttem a fájdalomtól. Még akkor se sírtam ilyen hangosan és elveszve, amikor édesanyámat elveszítettem. Úgy éreztem, azokban a percekben minden miatt sírtam. Még ha tudtam is, hogy végre boldog lehet, nekem akkor is nagyon fájt. Solar volt az a személy az életemben, aki a legtöbb időt töltötte velem, aki anyám helyett sokszor anyám volt. Ő volt az egyetlen, akitől egész gyerekkoromban szeretetet kaptam, és aki sok mindenre megtanított. Az ő elvesztése volt a legnagyobb fájdalmam.

Csak most dolgoztam fel, csak most ért el a gyász, csak most voltam képes elengedni őt. Évek óta vártam a találkozásunkra, de most, hogy ez bekövetkezett, tudtam, hogy többé már nem fog megtörténni. Csak egyszer történik velünk ilyesfajta csoda az életünkben. Még ha nagyon hosszú évek, évszázadok múlva fogunk csak találkozni, jelenleg ez sem nyugtatott meg.

Csak sírni szerettem volna, hogy könnyebb legyen.

Taeyang mellém lépett, és kezét vállamra tette. Éreztem, ahogy kicsit megszorítja, jelezve, hogy ő mellettem áll.

Minél inkább zokogtam, az idő annál szelesebb lett. Végül az eső is eleredt.

- Még sosem történt olyan, hogy egy átkelés valaki számára ekkora fájdalommal járna. Ezen az úton még sosem esett az eső, és még sosem láttam, hogy valaki ennyire sírna.

Taeyang szavai nem nyugtattak meg, de felkeltették az érdeklődésemet. Lassan felálltam a földről, és megpróbáltam úrrá lenni az érzéseimen. Miután úgy éreztem, meg tudok szólalni, felé fordultam.

- Ezt meg hogy érted?

- A befejezés mindig boldog szokott lenni. Amikor a családtagok, ismerősök egymásra találnak, és együtt kelnek át, az mindig örömteli. Még sosem tapasztaltam olyat, hogy valaki itt hagyta a másikat és az ennyire megviselte. De úgy néz ki, változnak az idők.

- És ezt hogy érted? – Néztem rá továbbra is értetlenkedve.

- Sok dolgunk lesz még.

Taeyang figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, sóhajtott egyet, majd hátat fordított és elindult.

Én továbbra is értetlenül álltam ott. Ezer meg egy kérdésem lett volna, de nem bírtam megmozdulni. Nem akartam elmenni, mert titkon abban reménykedtem, hogy Solar még visszajön.

De már sosem térhetett vissza.

El kellett engednem.

- Jössz?

Taeyang hangja visszarángatott a valóságba. Ígéretet tettem Solarnak és ahhoz, hogy minél előbb találkozhassunk, cselekednem is kellett. Nagyot sóhajtottam és végül elengedtem a fájdalmamat.

Megfordultam és Taeyang után indultam.