Tizenegyedik fejezet

 

~ Tizenegyedik fejezet ~

Néhány perccel később a bárpultnál ültem Woozi társaságában, aki koktélt kevert mindkettőnk részére. Kicsit úgy éreztem, mintha hosszú idő után én lennék az első vendég, aki betér hozzá, és akinek megmutathatja a tudását.

- Leeteuk… tényleg egy játékbabára hiszi azt, hogy a saját gyermeke? – Kérdeztem még mindig hitetlenkedve.

- Igen. Tudom, hogy sokkoló számodra, de semmiképpen sem tudhatja meg az igazat. Az súlyos következményeket vonhat maga után.

- Pontosan miféle következményeket?

- Ha elmondod neki, összetörnéd azt a keveset is, ami megmaradt neki a való életből, ami még életben tartja, és valószínűleg teljesen megőrülne. Akkor esélye se lenne, hogy megnyugodjon a lelke, és itt ragadna a Fogadóban.

- Akkor jól sejtettem, hogy ez történne. De hogyan lehet Leeteuk alkalmazott? Úgy tudtam, hogy aki itt dolgozik, az emlékszik a teljes életére, de Leeteuk szinte semmire sem.

- Jó a meglátásod, gyorsan tanulsz – bólintott egyet elismerősen Woozi. – Leeteuk egy különleges eset. A balesete miatt nem emlékezik rendesen, de… hogy is fogalmazzam meg... Ő olyan, mint egy beteg ember a ti világotokban. Azért, mert valaki sérült, még tud dolgozni. Leeteuk is ilyen.

- Értem, így már világos.

- Visszatérve rá…Ami még a szembesítésnél is fontosabb az az, hogy soha, de soha ne fogd meg azt a babát! Soha nem szabad egy léleknek, egy szellemnek a tulajdonát megfogni!

- Miért?

- Ha hozzáérsz, akkor az a baba elporlad, ez pedig ahhoz vezetne, hogy Leeteuk gonosz szellemmé válik. Ha ez megtörténik, akkor képes lesz a Földre visszatérni, és az embereket kísérteni. Ha viszont utána elkapják, akkor sose lesz esélye a Mennyországba lépni.

- Értem – bólintottam egyet, és szerettem volna feltenni a több ezer kérdésemet a gonosz szellemekkel kapcsolatosan, de sokkal jobban aggódtam jelenleg Leeteuk miatt. - De akkor se normális ez az állapot. Segíteni kell neki valahogyan! Olyan hosszú ideje bolyong már itt…

- Tudom, hogy fájdalmas őt nézni, de nem tehetünk semmit. Magától kell túllépnie a tragédiáján, magától kell felébrednie. Ha még harminc évet kell várni, akkor annyit kell, de nem avatkozhatunk közbe.

- Nem értem, miért nem segíthetünk neki. Miért nem lehet neki legalább egy kis löketet adni, valami útmutatást, ami alapján elindulhatna? Ha már több mint huszonöt éve nem találja a megoldást a Fogadóban, ha itt nem tud békére lelni, akkor még húsz, harminc, száz vagy még több évvel később ez miért sikerülne?

- Nagy valószínűséggel azért, mert van még élő rokona a világban, aki segíteni tud neki.

- De hát azt mondta Leeteuk, hogy nincs neki.

- Igaz, de mint láthattad, nem tiszták az emlékei. Meglehet, hogy van még valakije, aki él, csak elfeledkezett róla.

- Ó… tehát lehet, hogy van még élő családtagja? És ha az illető meghal, akkor segíthet Leeteuknek átjutni a túlvilágra?

- Igen.

- De ki lehet az? A szülei? Vagy él a felesége?

- Nem, a felesége meghalt. Szerintem a kislánya lesz az.

- A kislánya? De miért?

- Neked mit mondott Leeteuk a lányáról?

- Hát… azt, hogy itt született… a feleségétől, aki már szintén legalább huszonöt éve meghalt.

- Hű. Ez elég merész – pillantott elképedve rám Woozi, majd tovább keverte a koktélokat. – Nekem az mondta, hogy együtt halt meg a lányával egy balesetben. De volt, hogy olyannal állt elő, hogy nem is az ő lánya, hanem csak hozzá került, hogy valaki másé, hogy adoptálta és sok más furcsa történetet is hallottam már tőle. Leeteuk emlékei teljesen összekuszálódtak, és fogalma sincs, mi történt a lányával. Talán azért nem, mert a lánya még nem halt meg.

- De akkor miért jelent meg nála egy játékbaba képében?

- Valószínűleg azért, mert olyan nagyon szerette. Talán a lánya volt a mindene, csak ő volt neki, ő volt a legfontosabb számára. Mivel balesetben meghalt, magára hagyta a világon, és a bűntudata miatt nem tudja elengedni őt.

- Tehát meg kell várni, amíg meghal a való életben a lánya?

- Igen.

- De honnan fogja tudni a kislány, hogy ki az édesapja? Hiszen mindkét szülőjét elveszítette, valószínűleg árvaházban vagy nevelőszülőknél nevelkedett. Így aligha maradt róla emléke.

- Előfordulhat, hogy így történt. Ebben az esetben Leeteuk talán nagyon, nagyon hosszú évekig itt fog még bolyongani. De szeretném hinni, hogy végül valamelyik családtagja vette magához. Nagyszülők, esetleg testvérek. Ha így történt, akkor képekről láthatta őt, és halála után találkozni tudnak majd.

- Nagyon remélem, hogy így lesz. Ez olyan szörnyű… Sose hittem volna, hogy ennyire fájdalmas lehet a túlvilág is. Mindig azt hittem, hogy aki meghal, bármennyire is volt szörnyű a sorsa, egyből békére lel. De ezek szerint mégsem. Borzalmas.

Libabőrös lettem már pusztán a gondolattól is. Leeteuk sorsát megismerve úgy éreztem, az én életem ehhez képest gyönyörű volt, és hogy az én problémáim nem is voltak olyan nagyok. És hány meg hány olyan ember lehet, aki még ennél többet is szenvedett…

- Tessék, ezt idd meg, ettől jobban leszel – nyújtotta át a koktélomat Woozi, majd megkerülve a pultot, ő is mellém ült.

Megráztam a fejemet, és próbáltam nem Leeteukre gondolni. Jelenleg esélyem sem volt arra, hogy valamilyen módon segítsek neki.

Tekintetem Woozira tévedt és eszembe jutott, hogy nem olyan régen faképnél hagytam, amikor is felfedtem előtte, ki vagyok valójában. Nagyot nyeltem, és megköszörültem a torkomat.

- Woozi… Szeretnék elnézést kérni a korábbiakért. Szépen itt hagytalak anélkül, hogy bármit is elmagyarázhattam volna.

- Semmi baj, ne kérj elnézést – mosolyodott el vidáman Woozi. – Bevallom, eléggé rám hoztad a frászt, mert sokat pletykálnak rólad. De Taeyang elmondott néhány dolgot veled kapcsolatban, és azt hiszem, nem kell félnem tőled. Továbbá, amiket meséltél magadról, nem úgy tűnt, mintha ártani akarnál bárkinek is. Úgy gondolom, jó szándékkal jöttél ide, hiszen saját magadat is feláldoztad, és erre aligha lett volna képes bárki. Még ha vétkeztél is, nem az én hibám ítélkezni feletted. Bocsánat, hogy ezt mondom és nem akarlak megsérteni vele, de jelenleg te is csak egy halott lélek vagy, és ugye sokan azért vannak itt, hogy a befejezetlen ügyeiknek véget vessenek. Végtére is, te is ezért vagy itt, nem?

Elmosolyodtam Woozi szavain, és megnyugtatott, hogy nem utál. A titkom biztonságban volt nála. Nem kellett aggódnom, hogy elkotyogja másnak, hiszen egyrészt ő nem ilyen volt, másfelől pedig, ha kitudódik, hogy én, mint rémálom itt vagyok, akkor valóban nagy felfordulás keletkezne. Ezt meg egyelőre senki nem akarta. És tekintve, hogy én is csak egy lélek voltam, nem avatkozhatott bele a dolgomba. Azzal felrúgta volna a Fogadó szabályzatát.

Egy ideig csendben ücsörögtünk a koktéljainkat iszogatva, a gondolatainkba elmerülve. Jó érzéssel töltött el, és arra gondoltam, a való életben szinte sose volt olyan alkalom, hogy elmentem volna egy bárba vagy egy sarki kocsmába a barátaimmal iszogatni, csupán csak azért, mert jól esik. Ezekben a percekben sajnáltam, hogy nem szántam több időt ilyen értékes percekre, bár nem mintha rajtam múlt volna.

- Egyébként miért mondtad Leeteuknek, hogy ideje visszatérnem a szobámba? – törtem meg végül a csendet, elhessegetve minden gondolatomat.

- Ha valaki megpihen a Fogadóban, időnként vissza kell térnie a saját szobájába. Olyan ez, mint amikor munka után hazaér az ember, és elmegy aludni. A szellemeknek is szükségük van arra, hogy a testük pihenjen és feltöltődjön. Néha egyes lelkek elfeledkeznek erről, főként azok, akik nincsenek itt olyan régóta.

- Á, világos. Akkor lassan nekem is el kell vonulnom?

- Ha úgy érzed. Neked csak azért mondtam, hogy el tudjalak hozni onnan. Kellett valami indok.

- Ez mondjuk érthető – bólintottam halványan, és nagyot kortyoltam a koktélomból. – Jut eszembe, ha már itt tartunk. Kérdezhetek valamit?

- Persze, akár kettőt is – mosolyodott el szélesen Woozi.

- Szerinted mit akarnak a holtak?

- Ezt hogy érted?

- Hát… Tegyük fel, hogy lenne egy lehetőséged itt a túlvilágon, hogy kívánj valamit. Afféle utolsó kívánság, amit biztosan teljesítenének, mindenféle következmény nélkül. Szerinted a holtak mit szeretnének? Te például mit kívánnál?

- Nos… Nem is tudom – gondolkozott el Woozi. Ujjai között forgatta az üres poharat, amíg eljátszadozott a gondolattal. – Én személy szerint bosszút állnék azokon, akik megöltek, hiszen elvégre is azért lettem öngyilkos, mert nem engedték meg, hogy éljek. Bár én vetettem véget a saját életemnek, de úgy gondolom, hogy bárki, aki egy kicsivel is közelebb taszított ehhez a döntésemhez, az gyilkos volt. Bárki, aki megakadályozott önmagam megvalósításában, az egy kicsit hozzájárult a halálomhoz. Én bosszút állnék rajtuk. Megérdemelnék.

- Végül is ez érthető a részedről.

- Igen. Sok olyan lélekkel találkoztam már, akik dühösek és bosszúra szomjaznak. Akik öngyilkosságot követtek el, hasonlóképpen gondolkoznak, mint én. Vannak, akiket tényleg megöltek, de nagyon sokakat bántottak is. Szerintem a legtöbb lélek ezt kívánná.

- Még ha ez nem is szép dolog, azt hiszem, megértem őket. Főleg egy gyilkosság esetében… Vagy amikor mindenféle bűntudat nélkül bántanak valakit. Bosszút állni és rosszat tenni azzal, aki egy kicsit sem sajnálja a velünk történteket… teljesen érthető. Szembe nézni a félelmeinkkel, a fájdalmainkkal, az elkövetőkkel, tudni a miérteket… mind nem számít, de végső soron azt hiszem, sokan tényleg revansot akarnak venni.

- Igen, így van. Tudom, hogy értelmetlen és kiábrándító, de néha én is azt kívánom, bár megtehetném ugyanazt, amit velem tettek. Csakhogy átérezzék, amit én. A szemükbe nézni, ahogy ők néztek a szemembe, vagy tudomást sem venni róluk, ahogy őket se érdekelte, amikor én könyörögtem. Jó érzés lenne. Vagy legalábbis bízom abban, hogy ez kielégítő lenne számomra és a lelkem megkönnyebbülne.

Egyetértően bólogattam. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen ez magától értetődő volt. A bosszú nem megoldás, de sokan mégis ezt kívánnák. De talán nem is azt remélik, hogy kárt okozhatnak a bántalmazóikban, talán nem is azt akarják elérni, hogy ők maguk is árthassanak és fájdalmat okozhassanak, hiszen sokan talán nem is lennének képesek bántani másokat, még azokat se, akik miatt ők maguk szenvedtek. Talán végső soron arra vágynak, hogy bocsánatot kérjenek tőlük. Talán azt hiszik, ha bosszút állnak, akkor fognak csak letérdelni eléjük és könyörögve, sírva bocsánatért esedezni, pont úgy, ahogy ők könyörögtek, hogy engedjék őket szabadon, hogy ne érjenek hozzájuk. Úgy vélhették, a bosszú majd elhozza a megbocsátást, és nem gondoltak arra, hogy mi van, ha mégsem így alakul.

Miután megittam a koktélomat, elköszöntem Woozitól, és visszamentem a szobámba. Bedőltem a paplanok közé, de nem jött álom a szememre, és még csak azt se éreztem, hogy az agyam ki akarna kapcsolni.

Leeteukre gondoltam, aztán meg Woozira, majd a saját életem is eszembe jutott. Az, miként haltam meg, és hogy mennyire közel jártam a megőrüléshez. Ki tudja, mi lett volna, ha elveszítem az uralmat magam felett és vérengzésbe kezdek. Talán ártatlanokat ölök meg, talán a szeretteimet is bántom… Olyanná váltam volna, akin az emberek bosszút akarnak állni. Bár jóformán most is rengeteg halott gyűlölt, hiszen hagytam, hogy édesanyám visszatérjen az élők sorába. Az nem számított, hogy utána vissza is került, de élhetett. Egy rövid ideig, de élhetett, és ezt nem nézték jó szemmel.

Fogalmam sem volt, mihez kezdjek most. Még mindig bennem volt a gondolat, hogy hogyan tudnék ennyi szellemet megbékíteni, és közben azt éreztem, hogy Leeteuknek is segíteni szeretnék. De nem tehettem. Vagyis fogalmam sem volt, hogy megtehetem-e. Hiszen azért jöttem ide, hogy békét teremtsek, de ebbe vajon belefér az is, ha másoknak segítek? Ez vajon nem fog maradásra késztetni? Ez nem olyan, hogy ha túl sokat vagyok itt, akkor sosem térhetek vissza? Vagy ez is a képességem része lenne? Rémálom vagyok, aki egyensúlyt tart fent a két világ között, tehát nem csak az élőknek segíthetek, hanem a holtaknak is. De jelenleg mégsem voltam rémálom, és fogalmam sem volt, hogy így mibe avatkozhatok bele, és mibe nem.

Átfordultam a másik oldalamra. A fejem borzasztóan fájt a gondolatok tömkelegétől és arra gondoltam, bár segítene valaki rendezni őket.

Ekkor villant be Heeyeon arca.

Vele léptem kapcsolatba mindig, ő volt az első és egyetlen szellem, aki beszélt hozzám és aki rengeteg mindenben segített, még a halála után is. Eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy nagy káosz van itt és nem léphetünk kapcsolatba többé.

Heeyeon itt volt.

A fejembe vettem, hogy meg kell őt találnom. Tudnom kell, jól van-e és segítenie kell.

Felpattantam az ágyról, majd kirohantam a szobából. Egészen Taeyang irodájáig futottam. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, hol tartózkodik.