Tizennyolcadik fejezet

 

~ Tizennyolcadik fejezet ~

 Egy ideig még ücsörögtem, egymagamban, az italomat szürcsölgetve. Jobban éreztem magam, de még mindig meg voltam rémülve. Minden eddigi problémám semmisnek tűnt, és ez az új helyzet teljesen összetört, összezavart. Persze örültem, hogy visszakaptam édesapámat, akit sose ismertem, de ugyanakkor sok minden megrémisztett.

Kezdtem ráébredni, hogy valóban túl naiv voltam és túl sokat képzeltem magamról. Hogy ez a hely talán az én személyes poklom. Azt hittem, hogy a sanyarú sorsom miatt megérdemlek mindent, hogy az kompenzálja minden rossz cselekedetemet, hogy ez feljogosít arra, hogy szabadon mászkáljak a két világ között.

De én is csak egy ember voltam.

Ha nem lett volna képességem, akkor is meghaltam volna. Akkor is halott lennék. Akkor is búcsú nélkül hagytam volna hátra a szeretteimet. Önző voltam, és mindig csak magamra gondoltam. Természetfeletti lényként meg lett volna az esélyem, hogy elköszönjek tőlük, hogy megbízzak bennük és megosszam a terveimet velük, mielőtt önként vetettem magam a halálba. De nem tettem. Piszok nagy mázlim volt, hogy végül jó emberek közé kerültem.

Itt keseregtem, és meg voltam ijedve, hogy nincs visszaút, de amikor lett volna rá esélyem ezt elkerülni, akkor nem tettem semmit. Nagyon rosszul használtam a képességemet. Az egyedüli hibám az volt, hogy képtelen voltam bízni magamban.

Lehúztam végül én is az utolsó kortyot, és elindultam megkeresni Leeteuköt.

Nem akartam több hibát véteni. Nem akartam többé elnyomni az érzéseimet, és terveket eszelgetni. Nem akartam félni és rettegésben élni. Itt voltam és ki akartam élvezni ezt az időt.

Hiszen ki tudja, mennyi időnk van még hátra.
 

*

 

Visszamentem a padhoz, ahol utoljára hagytam Leeteuköt, de már se ő, sem a babakocsi nem volt ott. Nem tudtam, merre lehet, de volt egy olyan érzésem, hogy a legelső találkozásunk helyszínére ment, így hát a tó melletti kis házhoz indultam.

Csakugyan ott volt.

Már messziről megláttam őt. Elmélyülten nézett a messzeségbe, lábát a vízbe lógatva, pont úgy, ahogy én tettem, amikor itt találkoztunk.

Lassú léptekkel közelítettem meg, miközben próbáltam kitalálni, mit is mondjak neki, ha odaértem. De minden egyes lépésnél egyre inkább nehezemre esett gondolkodni, és mire mellé léptem, a fejem teljesen kiürült és nem tudtam egy épkézláb mondatot összeszedni.

Leültem hát mellé, csendesen, és vártam.

- Sajnálom, ha megrémisztettelek – szólalt meg végül hosszas csönd után Leeteuk.

- Nem a te hibád – válaszoltam, és magamat is megleptem, hogy van hangom. – Azt hiszem, mindketten ugyanannyira megijedtünk. Mindketten egy álomból ébredtünk fel.

- Igen, ez igaz. Különösen én… - halkan felkuncogott, és sejtelmesen a babakocsira sandított. – El se hiszem, milyen idiótának tűnhettem. Komolyan, egy játékbaba…

- Nem tűntél annak. Sokkal inkább aggódtam, mi lesz, ha idő előtt rájössz az igazságra. Inkább volt szomorú, és egyben szívmelengető a helyzeted. Még ha csak egy játékbabáról is volt szó, úgy védted és óvtad mindentől, mintha valóban igazi lenne. Sokan csak vágynak olyan törődésre, amit te megadtál egy tárgynak. Bár nem tudom, ettől mennyire érzed jobban magad, sajnos nem vagyok jó mások vigasztalásában – tettem hozzá csendesen.

- Jól csinálod – mosolyodott el végül, még mindig a messzeséget kémlelve. – És ez kedves tőled. Örülök, hogy így gondolod és nem tűntem furcsának.

- Meglepett az elején, ez igaz, de végső soron az a játékbaba én voltam és olyan, mintha rám vigyáztál volna egész végig.

Belül keserédes érzés fogott el ettől a gondolattól. Egyszerre volt szomorú és vigasztaló. Sose találkoztunk, sose láttuk egymást, sose volt lehetőségünk arra, hogy megismerjük a másikat, de mégis, ő a halála után is óvott engem és vigyázott rám. Valahol, legbelül mintha mindig is tudta volna, hogy ott vagyok a világban és szükségem van rá.

Leeteuk végül rám pillantott és hosszan elidőzött arcomon.

- Tudod, hihetetlen, hogy egy órával ezelőttig még azt hittem, hogy a gyerekem nemrég született, és most… most meg itt áll előttem felnőttként, és… egyszerűen nem tudom elhinni, hogy kimaradtam az egész életedből. Annyira sajnálom – sóhajtott fel halkan. Hangja keserűséggel, mégis csodálattal volt tele.

- Ugyan, nem te tehetsz róla – mondtam, majd félve, mégis mosolyogva, bizalommal fordultam felé. – De most itt vagyunk és biztosan rengeteg kérdésed van, szóval nyugodtan kérdezz.

- Az biztos. Az elejétől a végéig tudni szeretnék mindent, de azt hiszem, azzal túlságosan lerohannálak. Egyelőre bőven elég, ha tudom, hogy jól voltál-e. Boldog voltál?

- Nos… szeretném azt mondani, hogy mindig minden rendben volt, de nem tudok hazudni. Miután meghaltatok anyával, nevelő szülőkhöz kerültem, akik nem bántak velem jól. Sőt! Az az időszak nagyon rossz volt számomra. De voltak barátaim, és miután elköltöztem, egészen rendes életem volt. Nem volt egyszerű, de igyekeztem jól lenni. Sokszor voltam magányos és sok mindenen keresztül mentem, de mindig voltak mellettem olyanok, akik támogattak, szerettek és azt hiszem, utólag belegondolva mégsem volt olyan rossz az életem. Akkoriban nagyon szenvedtem, de most, visszatekintve úgy vélem, ha nem is mindig, de összességében boldog voltam.

Nehéz volt kimondanom ezeket a szavakat, mert sose hittem, hogy valamikor meg leszek elégedve az életemmel. De végtére is, az idő minden emléket megszépít, a rossz dolgok a háttérbe szorulnak, a jók pedig felerősödnek.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el. – Annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott veled, hogy nem védhettelek meg, amikor kellett volna, hogy annyi rosszat meg kellett tapasztalnod. Ezt sose fogom tudni megbocsátani magamnak. Mindezek ellenére, hogy te így látod az életedet, én úgy érzem elbuktam apaként. Sose tudom ezt elfelejteni.

Leeteuk megállás nélkül bocsánatot kért, és olyan elgyötört arca volt, hogy egészen belesajdult a szívem. Összeszorult a gyomrom, amikor azt mondta, hogy apaként. Akkor, abban a pillanatban fogtam fel igazán, hogy ez a valóság, hogy az édesapám itt van.

- Nem kell magad hibáztatnod. Ami veled, illetve veletek történt, az baleset volt. Nem kerülhettétek el. Én sose nehezteltem rátok emiatt, úgyhogy te se tedd.

- De, elkerülhettük volna, ha óvatosabb vagyok! – Mondta kissé indulatosan, majd nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy milyen képességgel rendelkezel. Tudom, mert édesanyádnak is volt.

- Úgy érted, tudod, hogy én vagyok a…?

- Tudom, igen. – Bólintott. – Mindketten tisztában voltunk ezzel, és igyekeztünk megóvni a rád leső veszedelmektől. Amikor a baleset történt, az is emiatt volt. Hiába próbáltuk titkolni, hogy megszülettél, valahogy mégis kitudódott. Noha a képességed nem volt jelen, de ez egyeseket nem gátolt meg. Sokan figyeltek minket, a nyomunkban jártak, voltak, akik üldöztek is. És egy ilyen üldözés következtében történt a baleset is.

- Akkor végtére is ez nem baleset volt, hanem… gyilkosság?

- Meglehet. Ez persze nem változtat semmin, de mégis úgy érzem, felelős vagyok ezért. Jobban kellett volna figyelni.

- Ne mondj ilyeneket. Ha jobban figyeltél volna, akkor is megtörtént volna. Vámpírok üldöztek titeket, méghozzá egészen ősi vámpírok. Esélyetek sem volt ellenük.

- Honnan tudod, hogy azok voltak? Ugye nem…?

- De. Ők vettek magukhoz és neveltek fel.

- Uramisten, Minseo, úgy sajnálom.

- Ne kérj még egyszer bocsánatot, erről még mindig nem te tehetsz. Minden okkal történik, ezt már megtanultam az életem során. Ha nem haltok meg, és ti neveltek fel, akkor lehet felnőtt koromban kapnak el. Akkor talán nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy szembe szálljak velük. Sok nehézségen mentem keresztül, de mindegyik erősebbé tett. Ha ezeket nem tapasztalom meg, ki tudja, lehet a gyengeségem miatt a saját képességem győzött volna le. Ezeken már nem lehet változtatni, és kár rágódni ezen.

Leeteuk csak szélesen elmosolyodott, és kezét felemelve végigsimított a hajamon.

- El se hiszem, hogy nélkülünk is ilyen jó emberré váltál. Édesanyádra hasonlítasz.

- Igen – viszonoztam a mosolyát. – Ugye tudod, hogy ő… már átkelt a túlvilágra?

- Tudom. Ő volt az a vendég, aki egyszer sem mozdult ki a szobájából hosszú ideig. Én voltam az egyetlen, akit beengedett, hogy rendbe tegye a szobáját. Én ugyan nem emlékeztem rá, de ő pontosan tudta, ki vagyok. Vagy legalábbis így utólag visszagondolva a nézésére, tudott rólam.

- És… nem keserít el a tudat, hogy többé nem láthatod? Hogy rá vártál egészen eddig, de végül sosem láthatod?

- Egy kicsit elkeserít, ez igaz. De enyhít a fájdalmamon, hogy még ha nem is volt tudomásom róla, de együtt éltünk hosszú ideig. És amúgy is, az, hogy te most itt vagy, hogy a lányomat láthatom, ez minden sebet begyógyít.

Elmosolyodtam. Boldogsággal töltött el, hogy minden rossz ellenére Leeteuk, vagyis az apám jól van.

Hosszas percekig csak ültünk egymás mellett, néha a másikra pillantottunk. Mindkettőnk számára szokatlan volt a helyzet, és nehezen tudtuk megemészteni.

Végül Leeteuk váratlanul felém fordult, és azt kérdezte:

- Megölelhetlek?

Nagyot nyeltem, és nem tudtam, mit válaszolhatnék. Attól féltem, ha megölelném, eltűnne és ismét magamra maradnék. Még ha voltak is barátaim, ha szeretve is voltam, attól még magányos voltam. Hiányzott a szülői szeretet, a család melegsége, ami biztonságot ad. Féltem, és még mindig nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az idegen férfi az apám, de nem akartam menekülni.

Végül egy aprót bólintottam.

Leeteuk közelebb csusszant, kitárta karjait és szorosan magához ölelt.

- Úgy hiányoztál, kislányom – mondta, miközben ritmusosan simogatta a hátamat.

Kicsordultak a könnyeim. Többé nem éreztem magam magányosnak. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a hiányzó részem visszatalált. Hogy az üresség, ami oly régóta bennem volt, most kezdett csökkenni.

- Nekem is hiányoztál, apu – mondtam remegő hangon.

Egész életemben csak egy szerető családra vágytam. Ölelő, biztonságot nyújtó karokra. Szülői támogatásra. Bizalomra. Korlátlan szeretetre.

És ezt most végre megkaptam.

Tizenhetedik fejezet

~ Tizenhetedik fejezet ~

Könnycseppek sokasága szaporázott végig arcomon, és pillanatok alatt elhomályosították a látásomat. Akaratlanul is a nyakamhoz kaptam, és a ruhámon keresztül a markomba szorítottam a nyakláncomat.

Leeteuk észrevette, hogy sírok, és teljesen értetlenül, ijedten nézett rám. Zsebkendőkkel halmozott el, miközben nyugtató szavakkal próbált vigasztalni, és sűrűn kért elnézést, mintha megbántott volna. De képtelen voltam megnyugodni.

Hirtelen minden értelmet nyert.

Mintha csak egy kirakós lett volna, a darabok hirtelenjében összeálltak előttem.

Sosem gondoltam arra, hogy mi történhetett apukámmal. Sose kerestem őt, sose tettem fel a kérdést, hogy vajon mi lehet vele, egyszerűen… meg voltam győződve arról, hogy meghalt. És bár valóban így volt, sose gondoltam az ellenkezőjére, sose kérdőjeleztem meg, hogy mi van, ha mégis él. Mindig csak édesanyámra gondoltam és csak vele foglalkoztam, pedig, ha őt is olyan erővel keresem, akkor lehet, hogy már korábban megtalálom. Persze, nem tudhattam, hogy a Fogadóban van, hiszen a létezéséről se tudtam egészen addig, amíg ide nem jöttem, de mégis… még azután se kerestem őt, hogy idejöttem. Meg kellett volna kérdőjeleznem a hitemet, de én szinte teljesen lemondtam róla.

A szüleim autóbalesetben haltak meg, amikor mindössze néhány hónapos voltam. Leeteuk azóta itt van, és arra vár, hogy a felesége visszatérjen. De valójában nem rá várt, hiszen édesanyám már átkelt a túlvilágra. Ő rám várt. A lányára.

Ahogy a gondolataim, az események a helyükre kerültek, úgy egyre biztosabb voltam abban, hogy nem tévedek. A játékbabát mindig Minninek becézte, és a ruháján is a Seomin név állt, ami igazából az én nevemet takarja, csak mivel sérültek az emlékei, megcserélte a két szótagot. A Seomin valójában Minseo. Hogy nem vettem eddig ezt észre?

Leeteuk ugyanakkor halt meg, mint édesanyám, ugyanolyan körülmények között, itt van a játékbabája a nevemmel, és most a nyaklánc is. Nem lehet ez mind csupán a véletlen műve.

Leeteuk… biztosan az édesapám.

- Mi a baj, Minseo? Valami rosszat mondtam?

Leeteuk úgy aggódott értem, mintha… a lánya lennék. Talán emiatt éreztem magam mellette biztonságban? Mert volt egy láthatatlan kötelék közöttünk? Valami, amit mi nem láttunk, nem érzékeltünk, de a köztünk lévő kapcsolat érezte a közelséget?

Nem tudtam szóhoz jutni. Csak zokogtam, és úgy éreztem, az életem új értelmet nyer.

Remegő kezekkel vettem le a nyakamból a láncot, majd a kezébe adtam. Nem tudtam, mit mondhatnék, de abban a pillanatban úgy véltem, joga van tudni az igazságot.

Hiszen én voltam az, akire várt. Én voltam az, aki segíthetett rajta.

Leeteuk meglepődve fogta egyik kezében a saját nyakláncát, a másikban pedig, amit tőlem kapott. Ujjai között forgatta őket, és a hátoldalukon lévő dátumot vizsgálta. Nekem nem mondott semmit, de úgy tűnt, Leeteuknak igen.

Teljesen ledermedt, és szinte éreztem a felismerést, ami belőle áradt. Szinte láttam, ahogy lesújt rá az igazság kardja, ahogy belevág elméjébe, ahogy felvágja az összes dobozkát, amikbe a tudta nélkül eltemette az emlékeit. Láttam, ahogy ezek az emlékek kiözönlenek, ahogy megtámadják a testét, ahogy darabokra akarják szedni őt.

Leeteuk a fejéhez kapott, és görcsösen rángatózva a padról földre esett. Rövid, elfojtott kiáltások hagyták el ajkait, ahogy a kirakós darabjai a helyükre kerültek, ahogy zavarodott elméje megtisztul. Arcára volt írva a fájdalom, ahogy tudatosult benne a saját halála, a felesége halála, és az, hogy volt egy kislánya, akivel fogalma sincs, hogy él-e vagy sem.

- Leeteuk…

Csak ennyit bírtam szólni, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Letérdeltem mellé, de nem tudtam, hogyan tudnék segíteni. Csak néztem, ahogy szenved, és próbáltam feldolgozni, hogy ő az apám.

Végül egy mindent elsöprő, mélyről jövő ordítás szakadt ki a torkából, egészen a lelke, a szíve legapróbb zugából. Hosszan vert visszhangot a hűvös éjszakai égbolt alatt. Egy pillanatra tudatosult bennem, hogy ittlétem alatt még sosem láttam, hogy beesteledett volna – de ez a kósza gondolat gyorsan eltűnt, miután Leeteuk megragadta a karomat és kétségbeesetten kapaszkodott belém.

- Te… te vagy? Te lennél Seo… vagyis Minseo? Te vagy a lányom?

Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Hirtelen minden zavarossá vált.

Itt volt előttem az édesapám, akin egy cseppet sem látszott, hogy idősödött volna. Ő itt volt immár huszonhat éve, pontosan annyi ideje, amennyi idős most én lennék a való életben. Szinte lehetetlen volt elfogadnom, hogy majdnem egyidősek vagyunk. És ez valahogy megrémisztett.

Mintha valahol a tudatom legmélyén csak most fogtam volna fel, hogy talán sosem fogok újra élni.

Nem válaszoltam. Csak felpattantam és futásnak eredtem, otthagyva a földön fetrengő Leeteuköt.
 

*

 

Ahogy beléptem a Fogadóba, az ajtó nagy csattanással bezárult utánam. Szemeimet törölgetve rohantam a szobám magányába, de még a lépcső alján nekiütköztem valakinek.

- Minden oké?  - Taeyang úgy nézett rám, mintha most látna először sírni, vagy mintha én lennék az első ember, akit sírni lát.

- Én… én csak… - próbáltam megfogalmazni a gondolataimat, de még most is minden zavaros volt.

Utáltam, hogy sírok, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis tinédzser. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor Koreába költöztem és iskolába kezdtem járni. Akkoriban sírtam minden miatt, akkoriban volt, hogy néha a legapróbb dolgokon is kiborultam.

Aztán megkaptam a képességemet, és onnantól kezdve csak ritkán engedtem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek.

És most egyszerre megint kitört belőlem minden elfojtott érzelem.

Csak egy megtört lélek voltam, mint mindenki más. Csak egy tinédzser voltam, aki túl sok súlyt cipelt már hosszú ideje és akinek túl hamar kellett felnőnie. Csak egy lány voltam, akinek annyira nagyon hiányoztak a szülei.

Akkor jöttem rá, hogy ez vagyok én. Egy lány, aki a múltban ragadt. Valaki, aki túl sokáig akart erős lenni. Valaki, aki hőst akart játszani, aki keménynek akarta mutatni magát, mert azt hitte, ettől lesz felnőtt, ettől lesz erős. De akkor eszméltem rá, hogy nincs olyan, hogy valaki egész életében magabiztos, törhetetlen. Még a legerősebbek is elgyengülnek néhanapján, és ez nem szégyen, ez nem valami, amit el kell rejteni.

A gyengeség és az erősség kéz a kézben jár, és mindegyik oldalunkat meg kell mutatni, fel kell fedni. Az érzelmeinket időben kell megélni, mert később súlyos következményei lehetnek.

Részben ezért voltam most ott, ahol.

És ezért volt az, hogy ezúttal nem akartam abbahagyni a sírást.

- Gyere, igyunk egyet, hogy megnyugodj, és mindent megbeszélünk.

Taeyang kedvesen megsimogatta a hátamat, és a már ismerős bár felé vettük az irányt. Ezúttal azonban nem a pulthoz ültünk, hanem egy félreeső sarokba. Woozi, megpillantva minket, kérdezés nélkül elkészített két koktélt, majd kihozta nekünk, és elhagyta a helyszínt. Nem néztem rá, mert nem akartam, hogy így lásson, és arra gondoltam, Woozi olyan, mintha az öcsém lenne. Taeyang pedig a bátyó szerepét töltötte be az életemben, Solar pedig mintha csak az anyám lett volna. És Leeteuk… nos, ő pedig valóban az édesapám volt.

Még inkább sírni kezdtem a gondolattól, hogy akikkel itt jóban voltam, azok mostanra már a családommá váltak. Anélkül, hogy észrevettem volna. Ettől óvtam magam, nem akartam senkihez kötődni, de akarva-akaratlanul, igen rövid időn belül mégis megtörtént. Nem tettek semmit, egyszerűen csak… ott voltak mellettem. Mindig, amikor szükségem volt valamire, akárcsak egy epres koktélra, ami ezúttal már előttem ontotta magából édeskés illatát.

A tudat, hogy családként tekintettem rájuk, egyszerre megrémisztett, és megnyugtatott. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy még ebben az ismeretlen világban is van kire támaszkodnom, ugyanakkor megijesztett a tudat, hogy mi lesz, ha egyszer valóban elhagyom ezt a helyet. Hogyan tudnék elszakadni tőlük? Hiszen egyszer már hátat fordítottam a családomnak, képes lennék még egyszer rá?

Belekortyoltam az italba, remélve, ettől majd jobban érzem magam.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, és amikor már úgy éreztem, képes vagyok a beszédre, megszólaltam.

- Te tudtál róla? – Szegeztem az első kérdésemet Taeyangnak. Nem volt vádló, nem éreztem irányába rosszindulatot, egyszerűen csak érdekelt.

- Tudtam. Persze, hogy tudtam – felelte, és hangja valahogy nyugtatóan hatott rám. Kezdtem érteni, miért is olyan nagyszerű vezető. – De nem mondhattam el. Neked kellett rájönnöd.

- De megmutattad róla az információkat. Ott nem volt említés erről…

- Az csak egy részlet volt belőle. Az eredetit nem mutathattam meg neked. Csak egy hamisítványt láttál.

- Vagy úgy.

- Nézd, tudom, hogy nem egyszerű és megértem, ha emiatt neheztelsz rám. De sokszor említettem már, hogy te csak itt egy lélek vagy.

- Emiatt hajtogattad ezt állandóan?

- Meghaltál, Minseo, és tudod, hogy aki itt marad, annak mindig van valami dolga, amit meg kell tennie, mielőtt átkel. Neked ez volt a feladatot.

- De… nem lehet. Vagyis… én önként jöttem ide. Solar miatt, és a holtak miatt.

- Ezt csak te hitted. Tudod, hogy a halál kiszámíthatatlan. És mint mondtam, te csak egy halott lélek vagy. Olyan vagy, mint bárki más. Lehet, hogy a te elméd is megzavarodott, vagy legalábbis volt valami, amiről megfeledkeztél.

- Nem egészen értem, mit akarsz ezzel mondani.

- Azt, hogy ha nem lett volna Solar, ha nem kerültél volna összetűzésbe a holtakkal, akkor is meghaltál volna. Mindegy, hogy mit terveztél, a halálod így is, úgy is bekövetkezett volna. Ott, abban a pillanatban, amikor meghaltál, az akkor is megtörtént volna, ha nem vagy természetfeletti. Mindegy, hol lettél volna, mindegy mit csinálsz, mindegy, kiket ismersz: abban a percben valahogyan, de mindenképp meghaltál volna.

- Ó… - ennyit tudtam mondani. – A halálom előre meg volt írva? Ha nem követek el hibákat, ha nem öletem meg magam… akkor is meghalok? Ez… - nem fejeztem be a mondatomat, csak megráztam a fejemet.

- Így lett volna. Édesapád itt volt, és miatta előbb-utóbb itt kötöttél volna ki. Ez nem csak róla szólt, hanem rólad is, kettőtökről. Az idő gyorsan telik, az emlékek is gyorsan fakulnak, és ez volt az egyetlen hely, ahol találkozhattatok.

- Azt hiszem, kezdem érteni, miért mondogattad állandóan, hogy én is csak egy lélek vagyok, és hogy nincs innen visszaút. Hát ezért. De ezek szerint… ezután át kell kelnem a Mennyországba?

- Nem, ez minden bizonnyal nem fog megtörténni. Vétkeztél, és a bűneidet még jóvá kell tenned. Nagy szerencséd van, hogy nem a pokolba kerültél, hanem ide.

- De… akkor mégis mit tegyek? Most hogyan tovább? Teljesen össze vagyok zavarodva.

- Én a helyedben minden időt édesapáddal töltenék. Tudod, az idő véges dolog, és hamar elillan. Tudom, hogy ismeretlen érzés, de ő most van itt.

Taeyang egy lendülettel lehúzta a poharában lévő alkoholos italt, majd felkelt az asztaltól, és elsétált. A pohár alján lévő jégkockák sokáig visszhangot vertek a falak között.

Tizenhatodik fejezet

 

~ Tizenhatodik fejezet ~

Taeyang bólintott végül, és úgy láttam, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Dolga végeztével felkelt a fotelből, és azt íróasztalához ült.

- Egyelőre ennyi. Még kitalálom, mivel kezdjem a betanításodat, addig viszont, ha megkérhetlek, jó lenne, ha egy ideig visszavonulót fújnál és nem mászkálnál semerre. Tudom, azt mondtam, nem ítéllek szobafogságra és ezt ne is tekintsd annak, ez csak átmeneti, mindössze pár napról lenne szó. Kell egy kis idő, amíg a lelkek megnyugszanak és elfogadják, hogy te is vezető lettél.

- Rendben, nem probléma. Azt hiszem, amúgy is rám fér egy kis pihenés.

Ülve meghajoltam, majd én is felkeltem és távoztam. Ahogy Taeyang kérte, elvonultam és a szobám biztonságos falai közé rejtőztem, annak ellenére, hogy nagyon vágytam arra, hogy megigyak egy pohárka Woozi-féle epres koktélt.

*

Nem tudom pontosan, hány napot töltöttem a szobám fogságában, de egy idő után már kezdett kényelmetlenné válni és nagyon szerettem volna kimozdulni. Ez az idő bőven elég volt arra, hogy rendezzem a gondolataimat és az érzéseimet. Egy tucatszor kisírtam a szemem Solar távozása miatt, elmorzsoltam több ezer könnycseppet a barátaim hiánya miatt, és több százféle gondolatom támadt afelől, mégis hogyan tudnék kijutni innen. De minden szál ugyanoda vezetett: ide. Egyelőre maradnom kellett.

Sok időt töltöttünk az irodájában, napokat, talán heteket. Bemagoltam az összes itt tartózkodó lélek neveit, a hozzájuk tartozó adatokat és fura módon elég volt mindent csak egyszer elolvasnom, már tudtam is arcokat társítani a nevekhez. Valószínűleg ez egy sajátos képessége a Fogadók tulajdonosainak, hiszen mindig képben kell lenniük a jelenlegi vendégeikkel, azokkal, akik jönni fognak és azokkal is, akik már távoztak.

Megtanultam egy csomó új dolgot a Fogadó működéséről, az itteni életről, köztük azt, hogy bár léteznek emberek és természetfeletti lények, nincs külön Fogadó számukra. Illetve létezik, van olyan szálloda, ahol csak természetfeletti lények laknak, de oda csak azok kerülnek, akik már régóta élnek, és nincsenek olyan ismerőseik, akik emberek lennének. Elvégre is, attól még, hogy mondjuk vámpír vagy, meghalhatsz. És mint tudjuk, csak azok képesek átkelni, akik készen állnak rá, és nincs befejezetlen ügyük. Már pedig egy vámpírnak is lehet olyan rokona, barátja, aki ember és meg akarja őt várni, hogy együtt keljenek át a Túlvilágra. Ehhez pedig nem lehet őket szétválasztani.

A betanulásom eléggé elhúzódott. Bár nekem nem tűnt fel, de a való életben egy év eltelt, ami azt jelentette, hogy már hét éve meghaltam. El se tudtam képzelni, mit élhetnek át a barátaim, hogy mennyire hiányozhatok nekik, hogy mennyit változhattak az évek során. Annyira szerettem volna, hogy csak egy rövidke percre is, de láthassam őket. Csak hogy tudjam, még életben vannak, hogy jól megy a soruk és nem keseregnek annyit miattam.

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a Fogadó mellett elterülő kis tó partján szabad perceimben. Jó ideje nem tettem ki a lábam és a lelkeket is elkerültem. Szerencsémre most se volt a közelemben senki, így nyugodtan eltölthettem egy kis időt.

Már messziről kiszúrtam Leeteuk alakját, amint a babakocsit tologatja. Mielőtt az egyik fa törzse mögé húzódhattam volna, észrevett és mosolyogva integetett felém. Kénytelen voltam visszainteni, miközben felém vette az irányt.

-  Régen láttalak, Minseo. Hogy vagy? – Kérdezte vidáman. – Illetve, ne haragudj, hogy csak így letegezlek, most, hogy már te is vezető lettél… - mondta zavartan, amint eszébe jutott, hogy most már nem csak egy átlagos lélek vagyok.

- Ugyan, semmi gond, nem kell magáznod vagy valami. Kényelmesebb így beszélgetni, szóval nyugodtan tegezz csak – mosolyodtam el én is, és arra gondoltam, mennyire furcsa, hogy itt mindenki betartja a szabályokat és tisztelettel van a másik felé. Bezzeg a való életben…

- Gratulálok az előléptetésedhez – mondta immár szabadabban Leeteuk. – Ezek szerint sokáig itt fogsz maradni?

- Nos, nagyon úgy néz ki – feleltem, de nem tudtam leplezni szomorúságomat.

Ezt Leeteuk is észrevette, és egyből kérdőn nézett rám.

- Nem örülsz neki? Gyere, beszélgessünk! – Intett kezével, hogy üljünk le a tőlünk nem messze lévő padra.

Leültünk. Leeteuk vetett egy pillantást a babakocsiban lévő gyermekére, majd minden figyelmét rám fordította.

- Nos, nem túlzottan, de nincs más választásom.

- Ez érthető. Az ember nem szeret várakozni. Biztosan te is szeretnél már a túlvilágra kerülni a szeretteiddel. Nem rossz ez a hely, de azért mégis. A bizonytalanság nehéz és fárasztó.

- Valóban – bólintottam. Nem akartam kitérni arra, hogy nekem eszem ágában sincs átkelni, így inkább eltereltem a témát. – Neked is van valaki, akire vársz? Aki miatt nem tudsz tovább lépni?

Utólag jöttem rá, hogy talán ezt nem kellett volna megkérdeznem. Leeteuknek nem voltak tiszták az emlékei, és ami volt is, az is folyamatosan változott. Nem tudta, hogy a gyermeke csak egy játékbaba, és hogy az igazi gyereke, és felesége él-e még, vagy már régen átkelt. Ő az a személy volt, aki nagy valószínűséggel sosem fog átkelni.

- Igen – válaszolta végül, legnagyobb meglepetésemre. – A feleségem még életben van. Remélem, hogy sok hosszú évet megél, és hogy nélkülünk is boldog. De nagyon szeretném már újra látni – mesélte mosolyogva.

- Elhiszem – válaszoltam, miközben mellkasomban ismét erősen összehúzódott a szívem. Nagyon szerettem volna nem ebbe az irányba terelni a beszélgetést, mert féltem, hogy valamit elkotyogok neki. Pontosan tudtam, hogy a felesége már régen meghalt, a gyermeke pedig ki tudja, emlékezni fog-e rá, hiszen az apja nélkül nőtt fel.

Szerencsére Leeteuk se akart ezen a vonalon tovább beszélgetni, ezért másfelé terelte a témát.

- Bár már régen találkoztunk, de meg akartam kérdezni, hogy a lábad jól van?

- Ó! – Meglepődtem, hogy erre is emlékszik, hiszen az már nem most volt, ráadásul nekem teljesen kiment a fejemből. Lepillantottam a lábamra, és óvatosan kibújtam az egyik cipőmből. A sebek már teljesen meggyógyultak, és egyáltalán nem is fájtak. – Már igen. Rendben vagyok. – Néztem rá mosolyogva, amin ő is felderült.

Elmerültem egy pillanatra a gondolataimban, és hiába tudtam már sokkal több mindent erről a világról, még most is meglepett, hogy eltűnt a sebem. Persze ez rendben volt, hiszen azóta eltelt egy év, még ha ez itt csak pár hétnek tűnt. De nem emlékeztem arra, hogy mikor vettem le a kötést. Sőt, arra se, hogy mikor cseréltem ruhát vagy hogy mikor ettem utoljára. Bár tudtam, hogy ezek itt jelentéktelen dolgoknak számítanak, mégis hirtelen hiányérzetet keltett bennem.

Felsóhajtottam, majd Leeteukre néztem, aki úgy tűnt, szintén elmerengett. Nem láttam túl gyakran, sőt, mondhatni ez volt a második alkalom, hogy rendesen találkoztunk, de olyan jó embernek tartottam. A saját életére egyáltalán nem emlékszik, de arra igen, hogy velem mi történt. Sajnáltam, hogy egy ilyen ember, mint ő, aki tele van kedvességgel és önzetlen szeretettel, ilyen fiatalon meghalt.

- Mondd csak Leeteuk… - törtem meg a csendet, mire érdeklődve fordult felém. A szemei most is mosolyogtak, és ez kicsit Woozira emlékeztetett. Olyan volt, mintha Leeteuk Woozi felnőtt változata lenne. – Ha lenne egyetlen egy kívánságod, ami mindenképpen valóra válna, mi lenne az? Te mit szeretnél olyan nagyon?

- Nos… nagyon szeretnék már átkelni a Mennyországba és együtt lenni a családommal, de valójában van ennél egy nagyobb kívánságom is – válaszolta némi gondolkodás után. – Bár jó lenne végre lepihenni, de el tudnám viselni ezt az állapotot még jó darabig. Akár tíz, húsz, száz évig, vagy még tovább. Néha azt érzem, hogy az emlékeim folyamatosan elhalványodnak az itt töltött idők miatt, de ezzel sem lenne gond, ha cserébe tudnám, hogy a családom boldog. Hogy a feleségem és a gyerekem is jól van, nyugalomban élnek, nem szenvednek semmiben hiányt. Ha nincsenek jól, valami útmutatást adni, erőt, hogy folytassák és ne legyenek szomorúak. Ha csak egy pillantást vethetnék rájuk…. Bármit megadnék ezért. Azt hiszem, ezt kívánnám.

Csak bólogatni tudtam Leeteuk szavain, ahogy ízlelgettem őket. Valami ilyesmit kívánnék én is. Abban a pillanatban azt éreztem, bár meg tudnám ezt adni neki, mert ha valaki, akkor ő biztosan megérdemli. Akkor talán sikerülne átkelnie és nem itt őrlődne. Mert ahogy ő mondta, és ahogy Taeyangtól is tudom, akik hosszú ideig tartózkodnak a Fogadóban, egy idő után elveszítik az összes emléküket. Ha ez megtörténik, sose nyugodhatnak békében, itt fognak kóborolni, üres elmével, érzelmek nélkül, elveszetten, céltalanul. Ha nem kelnek át, egyszerűen csak megszűnnek létezni. És ezt nem akartam. Ezt senkinek se akartam.

- Te mit kívánnál? – Kérdezett vissza.

- Ugyanezt. Ugyanezt kívánnám.

- Azt hiszem, sokan vannak hasonló cipőben. Végtére is ez az, ami igazán számít az életben. Hiába minden befejezetlen ügy, hiába minden veszekedés és szitkozódás, hiába van, hogy bántjuk a másikat, a legvégén az számít, hogy akit szeretünk, arról tudjuk, hogy rendben van. Ez bőven elég megnyugvást ad mindenki számára.

Egyetértettem Leeteukkel. Csak ez tartotta bennem a lelket, csak ez adott nekem energiát ahhoz, hogy folytatni tudjam, és ne adjam fel, és megoldást találjak a problémámra. Tudtam, hogy jól megvannak a többiek. Még ha nem is szépen hagytam hátra őket, még ha búcsú nélkül is fordítottam hátat, tudtam, hogy jól vannak nélkülem is. De én azért haltam meg, mert meg akartam halni. Viszont akik itt ragadtak, akik még nem voltak képesek átkelni, azok többnyire olyan lelkek voltak, akiket hirtelen ért utol a halál. Így pedig aligha tudtak volna tovább lépni.

- De sajnos nem létezik csodatevő tündér, ezért csak várni tudok – folytatta végül Leeteuk. - Várni, hogy még azelőtt egymásra találunk a feleségemmel, hogy elveszíteném az emlékeimet és nem ismerném fel többé.

Úgy éreztem, Leeteuk mellett könnyen elkalandoznak a gondolataim. Ami megdöbbentő volt számomra, hogy bár veszélyes volt a Fogadó területén sétálnom, mellette biztonságban éreztem magam. Nem féltem attól, hogy megláthatnak, hogy amíg elmerülök a gondolataim között, addig valaki megpróbál bántani – még ha elvileg ez itt nem volt lehetséges. Tudtam, ha ez így lenne, Leeteuk jóval előbb észrevenné, vagy ha arra kerülne a sok, akár még magát is feláldozná.

Arra gondoltam, hogy hiába értem meg Leeteuköt és úgy általánosságban az emberek problémáit, ez még is oly kevésnek bizonyult. Ha meg is hallgatom őket egyesével, ha végig hallgatom minden problémájukat, ha elmondhatnák nekem, mivel sértettem meg őket, még az is kevés lenne. De mégis mit tudnék nekik adni ezen felül?

Megráztam a fejem, mielőtt még megint Leeteuk lett volna az, aki visszazökkent. Nem akartam, hogy rossz néven vegye, amiért nem figyelek rá és az érzéseire, még akkor is, ha számomra ez kényelmes volt. Taeyang mellett lehetetlen volt kikapcsolódni, mert ha azt érzékelte, hogy a figyelmem egy kicsit is alábbhagyott, már ott volt, hogy valami újjal rukkoljon elő és még több mindent sózzon rám. Woozi pedig szintén ilyen volt, csak ő a kedvesebbik fajtából; állandóan szóval tartott, folyton fecsegett és vicceket mesélt. Egyedül Leeteuk volt az, aki nem volt hiperaktív, és a nyugodtsága rám is átragadt.

- Nem félsz attól, hogy a feleséged nem fog rád találni? Hogy esetleg nem fog felismerni? - Kérdeztem.

- Nem. Meg fog találni. Tudom.

- Miből gondolod, hogy így lesz?

- Ezért. – A nyakában egy ezüst lánc lógott, melynek a medál része a pólója alá bújt. Most előhúzta és felém mutatta. – Egy ugyanilyen nyakláncot adtam neki, az első évfordulónkon. Azóta mindig hordta, és megfogadtuk, bármi is történjen, ez majd elvezet egymáshoz.

A levegő belém fagyott, és szinte biztos voltam abban, hogy a szívem is kihagyott egy ütemet. A nyakláncot néztem, és sírni tudtam volna. Nem azért, mert kicsi volt az esélye, hogy ez az ékszer képes elvezetni hozzá, hiszen bárkinek lehet ilyen nyaklánca, arról nem beszélve, hogy bármikor elhagyhatta. Sőt, ha megélte az idős kort, könnyen lehet, hogy teljesen elfeledkezett erről a nyakláncról. Csodaszép dolog lett volna, de nem ez volt az, ami akaratlanul is sírásra késztetett.

Hanem az, hogy az én nyakamban is egy ugyanolyan medál lógott.

A rózsás nyaklánc, amit anyukámtól örököltem, amit ő hagyott hátra nekem.

Egyetlen egy gondolat ékelődött az elmémbe, ami folyamatosan egymás után játszódott le, mint egy beakadt lemez: lehetséges, hogy Leeteuk az édesapám?

Tizenötödik fejezet

 

 

~ Tizenötödik fejezet ~

Most először éreztem azt, hogy igazán szeretnék lepihenni a szobámban, és nem foglalkozni semmivel. Csak be akartam zárkózni és sírni, amíg el nem nyom az álom, hogy másnap, amikor felkelek, újból addig zokogjak, amíg el nem apadnak a könnycsatornáim.

De tudtam, ha ezt teszem, akkor az is lehet, hogy évekig itt ragadok, mint Solar, ezzel pedig nő az esélye annak, hogy végleg itt maradok és hogy soha többé nem találkozhatok a barátaimmal, a szeretteimmel. Jó lett volna, ha van egy kis időm rendezni magamban a dolgaimat, az érzéseimet, de ugyanakkor féltem, hogy azok túlságosan eluralkodnának rajtam, és magamba zuhannék.

Talán ezért is volt most mellettem Taeyang, és ezért követtem őt egészen az irodájáig. Kezdtem azt érezni, hogy sokkal több időt töltök itt, mint a saját szobámban.

Taeyang átérezte a helyzet súlyosságát, hiszen ahelyett, hogy magamra hagyott volna, igyekezett foglalkozni velem és elterelni a gondolataimat. Megannyi lelket kísért már át a túlvilágra, ezért őt is biztosan meglephette a kiborulásom. Nem tudom, mennyire volt tisztában az életemmel, de ha ismert, akkor azt is tudta, hogy én itt ragadtam. Mert itt csak egy lélek voltam, aki nem tudott átkelni, akinek befejezetlen ügyei vannak. És ez nem csak azt jelentette, hogy ha a holtakat kibékítem, akkor nyugodtan átkelhetek. Nem. Nekem még ott voltak a barátaim, akiktől nem tudtam elbúcsúzni, így meg kellett várnom, míg meghalnak. De mindegyikük természetfeletti lény volt, akik mondhatni halhatatlanok, ez pedig azt jelentette, hogy akár évtizedekig, évszázadokig is itt téblábolhatok.

Nem tudom, Taeyang mennyi ideje volt már a Fogadó tulajdonosa, de azt hiszem, empátiát érzett az irányomba. Régóta itt volt, egyes egyedül és pontosan tudta, hogy ez most velem is megtörténhet.

Leültem a szokásos helyemre a fekete bőrkanapén és vártam, hogy Taeyang elárulja, miért is vagyunk most itt. Noha volt némi sejtésem, de tőle akartam hallani.

- Szóval… - Ült le velem szembe Taeyang.

A szokásos fekete öltönyét viselte, egyedül az ingje volt ezúttal fehér. Talán ünnepélyesebben öltözik, amikor valakit segít átkelni a túlvilágra? Vagy egyszerűen elfogyott az összes fekete ingje? Szerettem volna megkérdezni, hogy ugyanazt a ruhát hordja állandóan, vagy több ezernyi van belőle, de aztán megszakította a gondolatmenetemet, amikor újból megszólalt.

- Úgy néz ki, kitudódott, hogy te vagy a… tudod.

- Igen, értem, de esküszöm, nem én kotyogtam el. Tartottam a számat, egyedül csak Woozi tud róla, másnak sose említettem. Nem az én hibám, fogalmam sincs, honnan… - kezdtem el védekezni, de Taeyang közbevágott.

- Tudom, hogy nem a te hibád – nyugtázta. Mielőtt még kérdésekkel halmoztam volna el, folytatta. – Hallgass először végig, és utána kérdezhetsz.

Bólintottam.

- Az igazság az, hogy számítottam rá, hogy ez előbb vagy utóbb el fog terjedni a lelkek között, függetlenül attól, mennyire vigyázunk. Az idő telik, a te létezésed pedig mostanra már az egész világon elterjedt. Mindenről tudnak. A jóslatról, a vámpírokkal megvívott csatáról, az anyukádról, a halálodról. Mindenről. És mint tudjuk, nem minden természetfeletti lény halhatatlan. Biztosan lesznek közöttük, akik ebbe a Fogadóba kerülnek. Ami azt illeti, már került is ide néhány, akik tudnak rólad. Ha pedig többen is azt állítják, hogy te itt vagy, akkor azt egyre többen el is fogják hinni és rövid időn belül meg is találhatnak.

Taeyang tartott egy kisebb szünetet, én pedig elképedve néztem rá.

- Akkor ezért volt az az előbbi… lerohanás.

- Igen.

- És a menekülésemmel csak még inkább megerősítettem őket abban, hogy én vagyok az.

- Így van.

- De nem értem… Honnan tudták, hogy én vagyok? Hol és mikor láthattak meg? Én szinte senkit nem láttam az érkezésem óta.

- Te is csak egy lélek vagy, ha nem akarsz másokat látni, akkor nem fogsz. De attól még ott vannak. És te viszonylag sokat is mászkáltál fel-alá a Fogadóban, bármikor megpillanthattak.

- És… mi lesz most? Szobafogság? El kell különülnöm?

- Nem, semmi ilyesmi – meglepett Taeyang válasza, mert nem erre számítottam, és egyre inkább az az érzésem volt, hogy tartogat még nekem meglepetéseket. – Nem lenne értelme, mert ha ezt tenném, nagyon, nagyon sokáig itt raboskodnál, és ezt nem tehetem meg egy vendéggel. Ráadásul a probléma sem oldódna meg, amit te okoztál.

Meg se kellett kérdeznem, mire gondol, pontosan tudtam, hogy az öngyilkosságomra és arra, hogy idejöttem hőst játszani. Még akkor is, ha eleinte nem tudtam, mit szabadítok erre a világra.

- Akkor… mégis mit kell tennem? – Kérdeztem meg kissé félve.

- Az az igazság, hogy kissé alábecsültelek és én magam is tévedtem. Még ha itt csak egy lélek vagy a sok közül, nem tekinthetek el attól, hogy ki voltál korábban. Most meg már pláne nem, hogy erről a holtak is tudnak. Ez veszélyes rád nézve is, és a többiekre nézve is, az én dolgom pedig az, hogy mindenki békében éljen itt. Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy lehetnél a helyettesem.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira lesokkoltak Taeyang szavai. Egészen eddig úgy kezelt, mintha egy teljesen jelentéktelen lélek lennék, valaki, aki lázadozik, most meg mondhatni majdnem egyenrangúként tekint magával. Nem egy sima alkalmazott, hanem kapásból helyettes. Megtisztelő volt számomra, nem azt mondom, de ugyanakkor gyanússá is vált a dolog.

- Akkor most jöhetnek a kérdéseim? – Préseltem ki magamból nagy nehezen, mire Taeyang csak bólintott és türelmesen várakozott. – Megvédeni akarsz most vagy tálcán kínálsz a többi léleknek? Mert úgy gondolom, azzal, hogy kiemelsz a sorból, sokkal inkább felvállalom magamat és nem hiszem, hogy ezt jó szemmel néznék. Hiszen az ő szemükben bűnös vagyok, mégis jutalmat kaptam. Nem egészen értem a döntésedet.

- Valóban így tűnhet, de úgy gondolom, a legmegfelelőbb, ha nem bujkálsz, hanem vállalod önmagad, azt, amit tettél. Azzal, hogy a helyettesem leszel, azt jelenti, hogy te innen jó ideig nem fogsz szabadulni. Míg ők megkapják azt, amire vágynak, amíg ők békében nyugodhatnak, és a szeretteikkel ismét találkozhatnak, addig téged ez el fog kerülni. Még ha egy szeretted a Fogadóba is kerül, sosem tarthatsz vele, sőt, mi több, végig kell nézned, ahogy ő tovább lép, te viszont maradsz. Úgy gondolom, ez nem kiváltságos dolog.

Emésztegetve Taeyang szavait, kezdtem érteni, miért döntött így, de korántsem volt mindez meggyőző számomra. Ettől még azt éreztem, hogy könnyen bántódásom eshet.

- Ráadásul ez számodra munka, dolgozni fogsz, nem lazsálni, ami szintén azt mutatja, hogy a bűneidet próbálod jóvá tenni. Még ha nem is mindenki örülne ennek, szerintem sokkal jobb, mintha közöttük hagynálak.

- Te kinek az oldalán állsz? Mellettem, vagy mellettük?

- Senki oldalán nem állok, csak próbálok igazságos lenni. Tény, hogy úgy tűnhet, hogy téged jobban pártollak, de ez csak azért van így, mert most te vagy az, aki bajba került. Nincs olyan döntés, ami mindenkinek jó lehet. Ha hagyom, hogy közöttük maradj, akkor az egyelő azzal, hogy bármikor darabjaira szedhetnek, és ez veled szemben nem lenne fair, még ha bűnös is vagy. Ők nem dönthetnek a sorsod felett, az az én dolgom. Éppen ezért teszem meg neked ezt az ajánlatot, mert ők így nem bánthatnak, ugyanakkor te sem szabadulhatsz innen ilyen könnyen.

- Azt hiszem, kezdem érteni. De mi a garancia arra, hogy nem fognak bántani? Hogy nem fordulnak a döntésed után ellened? És mégis, hogy lehetséges, hogy képesek lennének bántani? Úgy tudtam, az itt nem lehetséges.

- Ez egy alapvető szabály, hogy a vezetők érinthetetlenek. Ha kárt tesznek bennünk, megszűnik a Fogadó. Nem veszi át senki, és ezzel együtt egyszerűen megszűnnek ők is létezni. Nem lesz esélyük a Mennyországba kerülni és újjászületni. Ami pedig a dühüket érinti… valóban nem volt még ilyenre példa, de minden joguk meg van lázadni, ha úgy érzik, valami olyan történik, ami nem igazságos. De ezen ne aggódj, beszélni fogok velük és meg tudom őket nyugtatni.

Elgondolkoztam, hogy vajon mi lenne a helyes megoldás. Nem akartam, hogy szétszedjenek, és ne legyen lehetőségem ismét találkozni a barátaimmal, ugyanakkor nem túlzottan örültem annak, hogy ki tudja, mennyi ideig itt kell lennem. De az biztos, hogy kevesebb időm marad, ha nem fogadom el az ajánlatot.

- Rendben. Biztos, hogy csak emiatt kérsz meg engem, és nincs semmi hátsó szándékod?

- Mégis milyen hátsó szándékom lenne?

- Nem tudom… mondjuk kihasználsz, hogy aztán te ölj meg, vagy ki tudja.

- Nem ölhetlek meg, hiszen már halott vagy, és mégis mi értelme lenne? De valóban nem csak ez az oka. Többnyire az is, hogy ha nem adok neked valami feladatot, amivel lekötheted magad, akkor ki tudja, mennyi időre elzárkózol, és a problémák még tovább fennmaradnak. Valamint be kell vallanom, egyre több lélek van a Fogadóban, és egyre nehezebben bírok velük foglalkozni. Kell valaki, aki besegít rendezni az ügyeiket, esetleg segít nekik átkelni a túlvilágra.

- Ezt is elfogadom válasznak, de miért nem mást kértél meg erre? Ott van Woozi is, meg biztosan sokan vannak még, akik régebb óta itt vannak, mint én, és előléptetésre várnak. Velük mi lesz?

- Te voltál a legalkalmasabb jelölt. Kedvellek téged, és úgy gondolom, helyt állnál. Olyan valakit kerestem, aki nem adja meg magát egykönnyen és a legvégsőkig képes harcolni. Ami pedig a többi alkalmazottat érinti, nem hinném, hogy bárki is szeretne előléptetést. Nagy feladat vezetni egy Fogadót, és mint mondtam, ez hosszú, nagyon hosszú évekre szól.

- Értem. Nem hiszem, hogy én pont ilyen személy vagyok, de örülök, hogy így látod.

- Szóval… rajtad áll, hogyan döntesz. Mit gondolsz?

- Nos… tegyük fel, hogy elvállalom ezt a pozíciót. Tegyük fel, hogy jól végzem a dolgom, megbékélnek a holtak, mindenki megkapja, amire vágyik, minden visszaáll a régi kerékvágásba, és én is megbűnhődőm a bűneimet. Mi van, ha egy idő után azt mondom, hogy fel akarok mondani, nem akarom többé ezt csinálni, és vissza akarok térni az élők sorába?

Taeyang várt jó néhány másodpercet, mire megszólalt.

- Nézd, Minseo. Mondtam már, és tudom, hogy még sokszor el kell ezt mondanom, de nem mehetsz vissza. Meghaltál, érted? Neked innen már csak egyfelé vezet az út, a Mennyországba. Nincs olyan, hogy vissza. Még ha találsz is megoldást, ha visszamennél, minden, amit itt tettél, semmissé válna. Mit gondolsz, mi történne itt azután? Ugyanaz, ami most van. Kezdődne minden előröl. És mi lenne a te világodban? Lenne, aki melletted állna? Lenne, aki elfogadja, hogy megint ott vagy, miután egyszer gyáván megfutamodtál?

- De miért hiszi mindenki, hogy elmenekültem? Nem menekültem el, csak tettem a dolgomat. Mégis hogyan oldottam volna meg itt a problémákat, ha nem halok meg?

- Igazad van. Nem voltál gyáva. Bátor tett volt, hogy képes voltál erre, mert való igaz, hogy sokan nem lettek volna képesek meghalni. Te megtetted. De ugyanakkor azt is el kell fogadnod, hogy ezzel a te feladatod véget ért. Még ha te is voltál az, aki a legnagyobb hatalommal bírt, már nincs így. Már nem te vagy az, már nem veheted vissza. Az a képesség már nem a tiéd, nincs jogod visszakérni. A jóslat meghirdette az eljöveteledet, de a haláloddal le is zárult az a korszak.  

- És mi van, ha akinél most a képességem van, az úgy dönt, hogy nekem adja vissza? Ha egy nap úgy dönt, nincs rá szüksége, és továbbadná, méghozzá nekem? – Tettem fel kérdéseimet, amivel úgy tűnt, hogy sikerült megfognom Taeyangot. - Ami pedig a jóslatot illeti, az csak az eljövetelemet jósolta meg, de nem volt benne, hogy az a halálommal le is zárul. A befejezésről nem mondtak semmit, így mi bizonyítja, hogy nekem végem, hogy az én korszakom befejeződött?

Taeyang nem mondott semmit, csak némán nézett rám és egy nagyot sóhajtott. Nem voltak válaszai és nekem ez bőven elég volt. Taeyangnak is igazat adtam, mert nem beszélt hülyeségeket, ugyanakkor nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez a sorsom, hogy a halál után véget ért az életem.

Hatalmas képességgel áldottak meg, olyannal, amiből csak egy létezik a világon és el kellene hinnem, hogy ezt egy csettintésre el tudják venni tőlem, hogy úgy dobálódzhatnak vele mások, mint egy labdával? Ez olyan nevetséges és elképzelhetetlen volt számomra. Ha ez így lenne, akkor mégse lehet olyan hatalmas és elsöprő képesség. Ez még mindig az én korszakom volt, és azért adhattam át másnak az energiámat, hogy meg tudjam védeni. Még mindig én irányítottam a világban, csak a helyszín volt más.

Nem volt semmi sem kőbe vésve, bármi lehetséges volt és nekem csak ez számított, mert ez azt jelentette, hogy nincs minden veszve.

Mielőtt Taeyang azonban bármit is válaszolhatott volna, visszatértem az előző beszélgetésünkhöz.

- Vállalom. Leszek a helyettesed.