Tizennyolcadik fejezet

 

~ Tizennyolcadik fejezet ~

 Egy ideig még ücsörögtem, egymagamban, az italomat szürcsölgetve. Jobban éreztem magam, de még mindig meg voltam rémülve. Minden eddigi problémám semmisnek tűnt, és ez az új helyzet teljesen összetört, összezavart. Persze örültem, hogy visszakaptam édesapámat, akit sose ismertem, de ugyanakkor sok minden megrémisztett.

Kezdtem ráébredni, hogy valóban túl naiv voltam és túl sokat képzeltem magamról. Hogy ez a hely talán az én személyes poklom. Azt hittem, hogy a sanyarú sorsom miatt megérdemlek mindent, hogy az kompenzálja minden rossz cselekedetemet, hogy ez feljogosít arra, hogy szabadon mászkáljak a két világ között.

De én is csak egy ember voltam.

Ha nem lett volna képességem, akkor is meghaltam volna. Akkor is halott lennék. Akkor is búcsú nélkül hagytam volna hátra a szeretteimet. Önző voltam, és mindig csak magamra gondoltam. Természetfeletti lényként meg lett volna az esélyem, hogy elköszönjek tőlük, hogy megbízzak bennük és megosszam a terveimet velük, mielőtt önként vetettem magam a halálba. De nem tettem. Piszok nagy mázlim volt, hogy végül jó emberek közé kerültem.

Itt keseregtem, és meg voltam ijedve, hogy nincs visszaút, de amikor lett volna rá esélyem ezt elkerülni, akkor nem tettem semmit. Nagyon rosszul használtam a képességemet. Az egyedüli hibám az volt, hogy képtelen voltam bízni magamban.

Lehúztam végül én is az utolsó kortyot, és elindultam megkeresni Leeteuköt.

Nem akartam több hibát véteni. Nem akartam többé elnyomni az érzéseimet, és terveket eszelgetni. Nem akartam félni és rettegésben élni. Itt voltam és ki akartam élvezni ezt az időt.

Hiszen ki tudja, mennyi időnk van még hátra.
 

*

 

Visszamentem a padhoz, ahol utoljára hagytam Leeteuköt, de már se ő, sem a babakocsi nem volt ott. Nem tudtam, merre lehet, de volt egy olyan érzésem, hogy a legelső találkozásunk helyszínére ment, így hát a tó melletti kis házhoz indultam.

Csakugyan ott volt.

Már messziről megláttam őt. Elmélyülten nézett a messzeségbe, lábát a vízbe lógatva, pont úgy, ahogy én tettem, amikor itt találkoztunk.

Lassú léptekkel közelítettem meg, miközben próbáltam kitalálni, mit is mondjak neki, ha odaértem. De minden egyes lépésnél egyre inkább nehezemre esett gondolkodni, és mire mellé léptem, a fejem teljesen kiürült és nem tudtam egy épkézláb mondatot összeszedni.

Leültem hát mellé, csendesen, és vártam.

- Sajnálom, ha megrémisztettelek – szólalt meg végül hosszas csönd után Leeteuk.

- Nem a te hibád – válaszoltam, és magamat is megleptem, hogy van hangom. – Azt hiszem, mindketten ugyanannyira megijedtünk. Mindketten egy álomból ébredtünk fel.

- Igen, ez igaz. Különösen én… - halkan felkuncogott, és sejtelmesen a babakocsira sandított. – El se hiszem, milyen idiótának tűnhettem. Komolyan, egy játékbaba…

- Nem tűntél annak. Sokkal inkább aggódtam, mi lesz, ha idő előtt rájössz az igazságra. Inkább volt szomorú, és egyben szívmelengető a helyzeted. Még ha csak egy játékbabáról is volt szó, úgy védted és óvtad mindentől, mintha valóban igazi lenne. Sokan csak vágynak olyan törődésre, amit te megadtál egy tárgynak. Bár nem tudom, ettől mennyire érzed jobban magad, sajnos nem vagyok jó mások vigasztalásában – tettem hozzá csendesen.

- Jól csinálod – mosolyodott el végül, még mindig a messzeséget kémlelve. – És ez kedves tőled. Örülök, hogy így gondolod és nem tűntem furcsának.

- Meglepett az elején, ez igaz, de végső soron az a játékbaba én voltam és olyan, mintha rám vigyáztál volna egész végig.

Belül keserédes érzés fogott el ettől a gondolattól. Egyszerre volt szomorú és vigasztaló. Sose találkoztunk, sose láttuk egymást, sose volt lehetőségünk arra, hogy megismerjük a másikat, de mégis, ő a halála után is óvott engem és vigyázott rám. Valahol, legbelül mintha mindig is tudta volna, hogy ott vagyok a világban és szükségem van rá.

Leeteuk végül rám pillantott és hosszan elidőzött arcomon.

- Tudod, hihetetlen, hogy egy órával ezelőttig még azt hittem, hogy a gyerekem nemrég született, és most… most meg itt áll előttem felnőttként, és… egyszerűen nem tudom elhinni, hogy kimaradtam az egész életedből. Annyira sajnálom – sóhajtott fel halkan. Hangja keserűséggel, mégis csodálattal volt tele.

- Ugyan, nem te tehetsz róla – mondtam, majd félve, mégis mosolyogva, bizalommal fordultam felé. – De most itt vagyunk és biztosan rengeteg kérdésed van, szóval nyugodtan kérdezz.

- Az biztos. Az elejétől a végéig tudni szeretnék mindent, de azt hiszem, azzal túlságosan lerohannálak. Egyelőre bőven elég, ha tudom, hogy jól voltál-e. Boldog voltál?

- Nos… szeretném azt mondani, hogy mindig minden rendben volt, de nem tudok hazudni. Miután meghaltatok anyával, nevelő szülőkhöz kerültem, akik nem bántak velem jól. Sőt! Az az időszak nagyon rossz volt számomra. De voltak barátaim, és miután elköltöztem, egészen rendes életem volt. Nem volt egyszerű, de igyekeztem jól lenni. Sokszor voltam magányos és sok mindenen keresztül mentem, de mindig voltak mellettem olyanok, akik támogattak, szerettek és azt hiszem, utólag belegondolva mégsem volt olyan rossz az életem. Akkoriban nagyon szenvedtem, de most, visszatekintve úgy vélem, ha nem is mindig, de összességében boldog voltam.

Nehéz volt kimondanom ezeket a szavakat, mert sose hittem, hogy valamikor meg leszek elégedve az életemmel. De végtére is, az idő minden emléket megszépít, a rossz dolgok a háttérbe szorulnak, a jók pedig felerősödnek.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el. – Annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott veled, hogy nem védhettelek meg, amikor kellett volna, hogy annyi rosszat meg kellett tapasztalnod. Ezt sose fogom tudni megbocsátani magamnak. Mindezek ellenére, hogy te így látod az életedet, én úgy érzem elbuktam apaként. Sose tudom ezt elfelejteni.

Leeteuk megállás nélkül bocsánatot kért, és olyan elgyötört arca volt, hogy egészen belesajdult a szívem. Összeszorult a gyomrom, amikor azt mondta, hogy apaként. Akkor, abban a pillanatban fogtam fel igazán, hogy ez a valóság, hogy az édesapám itt van.

- Nem kell magad hibáztatnod. Ami veled, illetve veletek történt, az baleset volt. Nem kerülhettétek el. Én sose nehezteltem rátok emiatt, úgyhogy te se tedd.

- De, elkerülhettük volna, ha óvatosabb vagyok! – Mondta kissé indulatosan, majd nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy milyen képességgel rendelkezel. Tudom, mert édesanyádnak is volt.

- Úgy érted, tudod, hogy én vagyok a…?

- Tudom, igen. – Bólintott. – Mindketten tisztában voltunk ezzel, és igyekeztünk megóvni a rád leső veszedelmektől. Amikor a baleset történt, az is emiatt volt. Hiába próbáltuk titkolni, hogy megszülettél, valahogy mégis kitudódott. Noha a képességed nem volt jelen, de ez egyeseket nem gátolt meg. Sokan figyeltek minket, a nyomunkban jártak, voltak, akik üldöztek is. És egy ilyen üldözés következtében történt a baleset is.

- Akkor végtére is ez nem baleset volt, hanem… gyilkosság?

- Meglehet. Ez persze nem változtat semmin, de mégis úgy érzem, felelős vagyok ezért. Jobban kellett volna figyelni.

- Ne mondj ilyeneket. Ha jobban figyeltél volna, akkor is megtörtént volna. Vámpírok üldöztek titeket, méghozzá egészen ősi vámpírok. Esélyetek sem volt ellenük.

- Honnan tudod, hogy azok voltak? Ugye nem…?

- De. Ők vettek magukhoz és neveltek fel.

- Uramisten, Minseo, úgy sajnálom.

- Ne kérj még egyszer bocsánatot, erről még mindig nem te tehetsz. Minden okkal történik, ezt már megtanultam az életem során. Ha nem haltok meg, és ti neveltek fel, akkor lehet felnőtt koromban kapnak el. Akkor talán nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy szembe szálljak velük. Sok nehézségen mentem keresztül, de mindegyik erősebbé tett. Ha ezeket nem tapasztalom meg, ki tudja, lehet a gyengeségem miatt a saját képességem győzött volna le. Ezeken már nem lehet változtatni, és kár rágódni ezen.

Leeteuk csak szélesen elmosolyodott, és kezét felemelve végigsimított a hajamon.

- El se hiszem, hogy nélkülünk is ilyen jó emberré váltál. Édesanyádra hasonlítasz.

- Igen – viszonoztam a mosolyát. – Ugye tudod, hogy ő… már átkelt a túlvilágra?

- Tudom. Ő volt az a vendég, aki egyszer sem mozdult ki a szobájából hosszú ideig. Én voltam az egyetlen, akit beengedett, hogy rendbe tegye a szobáját. Én ugyan nem emlékeztem rá, de ő pontosan tudta, ki vagyok. Vagy legalábbis így utólag visszagondolva a nézésére, tudott rólam.

- És… nem keserít el a tudat, hogy többé nem láthatod? Hogy rá vártál egészen eddig, de végül sosem láthatod?

- Egy kicsit elkeserít, ez igaz. De enyhít a fájdalmamon, hogy még ha nem is volt tudomásom róla, de együtt éltünk hosszú ideig. És amúgy is, az, hogy te most itt vagy, hogy a lányomat láthatom, ez minden sebet begyógyít.

Elmosolyodtam. Boldogsággal töltött el, hogy minden rossz ellenére Leeteuk, vagyis az apám jól van.

Hosszas percekig csak ültünk egymás mellett, néha a másikra pillantottunk. Mindkettőnk számára szokatlan volt a helyzet, és nehezen tudtuk megemészteni.

Végül Leeteuk váratlanul felém fordult, és azt kérdezte:

- Megölelhetlek?

Nagyot nyeltem, és nem tudtam, mit válaszolhatnék. Attól féltem, ha megölelném, eltűnne és ismét magamra maradnék. Még ha voltak is barátaim, ha szeretve is voltam, attól még magányos voltam. Hiányzott a szülői szeretet, a család melegsége, ami biztonságot ad. Féltem, és még mindig nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az idegen férfi az apám, de nem akartam menekülni.

Végül egy aprót bólintottam.

Leeteuk közelebb csusszant, kitárta karjait és szorosan magához ölelt.

- Úgy hiányoztál, kislányom – mondta, miközben ritmusosan simogatta a hátamat.

Kicsordultak a könnyeim. Többé nem éreztem magam magányosnak. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a hiányzó részem visszatalált. Hogy az üresség, ami oly régóta bennem volt, most kezdett csökkenni.

- Nekem is hiányoztál, apu – mondtam remegő hangon.

Egész életemben csak egy szerető családra vágytam. Ölelő, biztonságot nyújtó karokra. Szülői támogatásra. Bizalomra. Korlátlan szeretetre.

És ezt most végre megkaptam.