Tizenötödik fejezet

 

 

~ Tizenötödik fejezet ~

Most először éreztem azt, hogy igazán szeretnék lepihenni a szobámban, és nem foglalkozni semmivel. Csak be akartam zárkózni és sírni, amíg el nem nyom az álom, hogy másnap, amikor felkelek, újból addig zokogjak, amíg el nem apadnak a könnycsatornáim.

De tudtam, ha ezt teszem, akkor az is lehet, hogy évekig itt ragadok, mint Solar, ezzel pedig nő az esélye annak, hogy végleg itt maradok és hogy soha többé nem találkozhatok a barátaimmal, a szeretteimmel. Jó lett volna, ha van egy kis időm rendezni magamban a dolgaimat, az érzéseimet, de ugyanakkor féltem, hogy azok túlságosan eluralkodnának rajtam, és magamba zuhannék.

Talán ezért is volt most mellettem Taeyang, és ezért követtem őt egészen az irodájáig. Kezdtem azt érezni, hogy sokkal több időt töltök itt, mint a saját szobámban.

Taeyang átérezte a helyzet súlyosságát, hiszen ahelyett, hogy magamra hagyott volna, igyekezett foglalkozni velem és elterelni a gondolataimat. Megannyi lelket kísért már át a túlvilágra, ezért őt is biztosan meglephette a kiborulásom. Nem tudom, mennyire volt tisztában az életemmel, de ha ismert, akkor azt is tudta, hogy én itt ragadtam. Mert itt csak egy lélek voltam, aki nem tudott átkelni, akinek befejezetlen ügyei vannak. És ez nem csak azt jelentette, hogy ha a holtakat kibékítem, akkor nyugodtan átkelhetek. Nem. Nekem még ott voltak a barátaim, akiktől nem tudtam elbúcsúzni, így meg kellett várnom, míg meghalnak. De mindegyikük természetfeletti lény volt, akik mondhatni halhatatlanok, ez pedig azt jelentette, hogy akár évtizedekig, évszázadokig is itt téblábolhatok.

Nem tudom, Taeyang mennyi ideje volt már a Fogadó tulajdonosa, de azt hiszem, empátiát érzett az irányomba. Régóta itt volt, egyes egyedül és pontosan tudta, hogy ez most velem is megtörténhet.

Leültem a szokásos helyemre a fekete bőrkanapén és vártam, hogy Taeyang elárulja, miért is vagyunk most itt. Noha volt némi sejtésem, de tőle akartam hallani.

- Szóval… - Ült le velem szembe Taeyang.

A szokásos fekete öltönyét viselte, egyedül az ingje volt ezúttal fehér. Talán ünnepélyesebben öltözik, amikor valakit segít átkelni a túlvilágra? Vagy egyszerűen elfogyott az összes fekete ingje? Szerettem volna megkérdezni, hogy ugyanazt a ruhát hordja állandóan, vagy több ezernyi van belőle, de aztán megszakította a gondolatmenetemet, amikor újból megszólalt.

- Úgy néz ki, kitudódott, hogy te vagy a… tudod.

- Igen, értem, de esküszöm, nem én kotyogtam el. Tartottam a számat, egyedül csak Woozi tud róla, másnak sose említettem. Nem az én hibám, fogalmam sincs, honnan… - kezdtem el védekezni, de Taeyang közbevágott.

- Tudom, hogy nem a te hibád – nyugtázta. Mielőtt még kérdésekkel halmoztam volna el, folytatta. – Hallgass először végig, és utána kérdezhetsz.

Bólintottam.

- Az igazság az, hogy számítottam rá, hogy ez előbb vagy utóbb el fog terjedni a lelkek között, függetlenül attól, mennyire vigyázunk. Az idő telik, a te létezésed pedig mostanra már az egész világon elterjedt. Mindenről tudnak. A jóslatról, a vámpírokkal megvívott csatáról, az anyukádról, a halálodról. Mindenről. És mint tudjuk, nem minden természetfeletti lény halhatatlan. Biztosan lesznek közöttük, akik ebbe a Fogadóba kerülnek. Ami azt illeti, már került is ide néhány, akik tudnak rólad. Ha pedig többen is azt állítják, hogy te itt vagy, akkor azt egyre többen el is fogják hinni és rövid időn belül meg is találhatnak.

Taeyang tartott egy kisebb szünetet, én pedig elképedve néztem rá.

- Akkor ezért volt az az előbbi… lerohanás.

- Igen.

- És a menekülésemmel csak még inkább megerősítettem őket abban, hogy én vagyok az.

- Így van.

- De nem értem… Honnan tudták, hogy én vagyok? Hol és mikor láthattak meg? Én szinte senkit nem láttam az érkezésem óta.

- Te is csak egy lélek vagy, ha nem akarsz másokat látni, akkor nem fogsz. De attól még ott vannak. És te viszonylag sokat is mászkáltál fel-alá a Fogadóban, bármikor megpillanthattak.

- És… mi lesz most? Szobafogság? El kell különülnöm?

- Nem, semmi ilyesmi – meglepett Taeyang válasza, mert nem erre számítottam, és egyre inkább az az érzésem volt, hogy tartogat még nekem meglepetéseket. – Nem lenne értelme, mert ha ezt tenném, nagyon, nagyon sokáig itt raboskodnál, és ezt nem tehetem meg egy vendéggel. Ráadásul a probléma sem oldódna meg, amit te okoztál.

Meg se kellett kérdeznem, mire gondol, pontosan tudtam, hogy az öngyilkosságomra és arra, hogy idejöttem hőst játszani. Még akkor is, ha eleinte nem tudtam, mit szabadítok erre a világra.

- Akkor… mégis mit kell tennem? – Kérdeztem meg kissé félve.

- Az az igazság, hogy kissé alábecsültelek és én magam is tévedtem. Még ha itt csak egy lélek vagy a sok közül, nem tekinthetek el attól, hogy ki voltál korábban. Most meg már pláne nem, hogy erről a holtak is tudnak. Ez veszélyes rád nézve is, és a többiekre nézve is, az én dolgom pedig az, hogy mindenki békében éljen itt. Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy lehetnél a helyettesem.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira lesokkoltak Taeyang szavai. Egészen eddig úgy kezelt, mintha egy teljesen jelentéktelen lélek lennék, valaki, aki lázadozik, most meg mondhatni majdnem egyenrangúként tekint magával. Nem egy sima alkalmazott, hanem kapásból helyettes. Megtisztelő volt számomra, nem azt mondom, de ugyanakkor gyanússá is vált a dolog.

- Akkor most jöhetnek a kérdéseim? – Préseltem ki magamból nagy nehezen, mire Taeyang csak bólintott és türelmesen várakozott. – Megvédeni akarsz most vagy tálcán kínálsz a többi léleknek? Mert úgy gondolom, azzal, hogy kiemelsz a sorból, sokkal inkább felvállalom magamat és nem hiszem, hogy ezt jó szemmel néznék. Hiszen az ő szemükben bűnös vagyok, mégis jutalmat kaptam. Nem egészen értem a döntésedet.

- Valóban így tűnhet, de úgy gondolom, a legmegfelelőbb, ha nem bujkálsz, hanem vállalod önmagad, azt, amit tettél. Azzal, hogy a helyettesem leszel, azt jelenti, hogy te innen jó ideig nem fogsz szabadulni. Míg ők megkapják azt, amire vágynak, amíg ők békében nyugodhatnak, és a szeretteikkel ismét találkozhatnak, addig téged ez el fog kerülni. Még ha egy szeretted a Fogadóba is kerül, sosem tarthatsz vele, sőt, mi több, végig kell nézned, ahogy ő tovább lép, te viszont maradsz. Úgy gondolom, ez nem kiváltságos dolog.

Emésztegetve Taeyang szavait, kezdtem érteni, miért döntött így, de korántsem volt mindez meggyőző számomra. Ettől még azt éreztem, hogy könnyen bántódásom eshet.

- Ráadásul ez számodra munka, dolgozni fogsz, nem lazsálni, ami szintén azt mutatja, hogy a bűneidet próbálod jóvá tenni. Még ha nem is mindenki örülne ennek, szerintem sokkal jobb, mintha közöttük hagynálak.

- Te kinek az oldalán állsz? Mellettem, vagy mellettük?

- Senki oldalán nem állok, csak próbálok igazságos lenni. Tény, hogy úgy tűnhet, hogy téged jobban pártollak, de ez csak azért van így, mert most te vagy az, aki bajba került. Nincs olyan döntés, ami mindenkinek jó lehet. Ha hagyom, hogy közöttük maradj, akkor az egyelő azzal, hogy bármikor darabjaira szedhetnek, és ez veled szemben nem lenne fair, még ha bűnös is vagy. Ők nem dönthetnek a sorsod felett, az az én dolgom. Éppen ezért teszem meg neked ezt az ajánlatot, mert ők így nem bánthatnak, ugyanakkor te sem szabadulhatsz innen ilyen könnyen.

- Azt hiszem, kezdem érteni. De mi a garancia arra, hogy nem fognak bántani? Hogy nem fordulnak a döntésed után ellened? És mégis, hogy lehetséges, hogy képesek lennének bántani? Úgy tudtam, az itt nem lehetséges.

- Ez egy alapvető szabály, hogy a vezetők érinthetetlenek. Ha kárt tesznek bennünk, megszűnik a Fogadó. Nem veszi át senki, és ezzel együtt egyszerűen megszűnnek ők is létezni. Nem lesz esélyük a Mennyországba kerülni és újjászületni. Ami pedig a dühüket érinti… valóban nem volt még ilyenre példa, de minden joguk meg van lázadni, ha úgy érzik, valami olyan történik, ami nem igazságos. De ezen ne aggódj, beszélni fogok velük és meg tudom őket nyugtatni.

Elgondolkoztam, hogy vajon mi lenne a helyes megoldás. Nem akartam, hogy szétszedjenek, és ne legyen lehetőségem ismét találkozni a barátaimmal, ugyanakkor nem túlzottan örültem annak, hogy ki tudja, mennyi ideig itt kell lennem. De az biztos, hogy kevesebb időm marad, ha nem fogadom el az ajánlatot.

- Rendben. Biztos, hogy csak emiatt kérsz meg engem, és nincs semmi hátsó szándékod?

- Mégis milyen hátsó szándékom lenne?

- Nem tudom… mondjuk kihasználsz, hogy aztán te ölj meg, vagy ki tudja.

- Nem ölhetlek meg, hiszen már halott vagy, és mégis mi értelme lenne? De valóban nem csak ez az oka. Többnyire az is, hogy ha nem adok neked valami feladatot, amivel lekötheted magad, akkor ki tudja, mennyi időre elzárkózol, és a problémák még tovább fennmaradnak. Valamint be kell vallanom, egyre több lélek van a Fogadóban, és egyre nehezebben bírok velük foglalkozni. Kell valaki, aki besegít rendezni az ügyeiket, esetleg segít nekik átkelni a túlvilágra.

- Ezt is elfogadom válasznak, de miért nem mást kértél meg erre? Ott van Woozi is, meg biztosan sokan vannak még, akik régebb óta itt vannak, mint én, és előléptetésre várnak. Velük mi lesz?

- Te voltál a legalkalmasabb jelölt. Kedvellek téged, és úgy gondolom, helyt állnál. Olyan valakit kerestem, aki nem adja meg magát egykönnyen és a legvégsőkig képes harcolni. Ami pedig a többi alkalmazottat érinti, nem hinném, hogy bárki is szeretne előléptetést. Nagy feladat vezetni egy Fogadót, és mint mondtam, ez hosszú, nagyon hosszú évekre szól.

- Értem. Nem hiszem, hogy én pont ilyen személy vagyok, de örülök, hogy így látod.

- Szóval… rajtad áll, hogyan döntesz. Mit gondolsz?

- Nos… tegyük fel, hogy elvállalom ezt a pozíciót. Tegyük fel, hogy jól végzem a dolgom, megbékélnek a holtak, mindenki megkapja, amire vágyik, minden visszaáll a régi kerékvágásba, és én is megbűnhődőm a bűneimet. Mi van, ha egy idő után azt mondom, hogy fel akarok mondani, nem akarom többé ezt csinálni, és vissza akarok térni az élők sorába?

Taeyang várt jó néhány másodpercet, mire megszólalt.

- Nézd, Minseo. Mondtam már, és tudom, hogy még sokszor el kell ezt mondanom, de nem mehetsz vissza. Meghaltál, érted? Neked innen már csak egyfelé vezet az út, a Mennyországba. Nincs olyan, hogy vissza. Még ha találsz is megoldást, ha visszamennél, minden, amit itt tettél, semmissé válna. Mit gondolsz, mi történne itt azután? Ugyanaz, ami most van. Kezdődne minden előröl. És mi lenne a te világodban? Lenne, aki melletted állna? Lenne, aki elfogadja, hogy megint ott vagy, miután egyszer gyáván megfutamodtál?

- De miért hiszi mindenki, hogy elmenekültem? Nem menekültem el, csak tettem a dolgomat. Mégis hogyan oldottam volna meg itt a problémákat, ha nem halok meg?

- Igazad van. Nem voltál gyáva. Bátor tett volt, hogy képes voltál erre, mert való igaz, hogy sokan nem lettek volna képesek meghalni. Te megtetted. De ugyanakkor azt is el kell fogadnod, hogy ezzel a te feladatod véget ért. Még ha te is voltál az, aki a legnagyobb hatalommal bírt, már nincs így. Már nem te vagy az, már nem veheted vissza. Az a képesség már nem a tiéd, nincs jogod visszakérni. A jóslat meghirdette az eljöveteledet, de a haláloddal le is zárult az a korszak.  

- És mi van, ha akinél most a képességem van, az úgy dönt, hogy nekem adja vissza? Ha egy nap úgy dönt, nincs rá szüksége, és továbbadná, méghozzá nekem? – Tettem fel kérdéseimet, amivel úgy tűnt, hogy sikerült megfognom Taeyangot. - Ami pedig a jóslatot illeti, az csak az eljövetelemet jósolta meg, de nem volt benne, hogy az a halálommal le is zárul. A befejezésről nem mondtak semmit, így mi bizonyítja, hogy nekem végem, hogy az én korszakom befejeződött?

Taeyang nem mondott semmit, csak némán nézett rám és egy nagyot sóhajtott. Nem voltak válaszai és nekem ez bőven elég volt. Taeyangnak is igazat adtam, mert nem beszélt hülyeségeket, ugyanakkor nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez a sorsom, hogy a halál után véget ért az életem.

Hatalmas képességgel áldottak meg, olyannal, amiből csak egy létezik a világon és el kellene hinnem, hogy ezt egy csettintésre el tudják venni tőlem, hogy úgy dobálódzhatnak vele mások, mint egy labdával? Ez olyan nevetséges és elképzelhetetlen volt számomra. Ha ez így lenne, akkor mégse lehet olyan hatalmas és elsöprő képesség. Ez még mindig az én korszakom volt, és azért adhattam át másnak az energiámat, hogy meg tudjam védeni. Még mindig én irányítottam a világban, csak a helyszín volt más.

Nem volt semmi sem kőbe vésve, bármi lehetséges volt és nekem csak ez számított, mert ez azt jelentette, hogy nincs minden veszve.

Mielőtt Taeyang azonban bármit is válaszolhatott volna, visszatértem az előző beszélgetésünkhöz.

- Vállalom. Leszek a helyettesed.