Tizenhetedik fejezet

~ Tizenhetedik fejezet ~

Könnycseppek sokasága szaporázott végig arcomon, és pillanatok alatt elhomályosították a látásomat. Akaratlanul is a nyakamhoz kaptam, és a ruhámon keresztül a markomba szorítottam a nyakláncomat.

Leeteuk észrevette, hogy sírok, és teljesen értetlenül, ijedten nézett rám. Zsebkendőkkel halmozott el, miközben nyugtató szavakkal próbált vigasztalni, és sűrűn kért elnézést, mintha megbántott volna. De képtelen voltam megnyugodni.

Hirtelen minden értelmet nyert.

Mintha csak egy kirakós lett volna, a darabok hirtelenjében összeálltak előttem.

Sosem gondoltam arra, hogy mi történhetett apukámmal. Sose kerestem őt, sose tettem fel a kérdést, hogy vajon mi lehet vele, egyszerűen… meg voltam győződve arról, hogy meghalt. És bár valóban így volt, sose gondoltam az ellenkezőjére, sose kérdőjeleztem meg, hogy mi van, ha mégis él. Mindig csak édesanyámra gondoltam és csak vele foglalkoztam, pedig, ha őt is olyan erővel keresem, akkor lehet, hogy már korábban megtalálom. Persze, nem tudhattam, hogy a Fogadóban van, hiszen a létezéséről se tudtam egészen addig, amíg ide nem jöttem, de mégis… még azután se kerestem őt, hogy idejöttem. Meg kellett volna kérdőjeleznem a hitemet, de én szinte teljesen lemondtam róla.

A szüleim autóbalesetben haltak meg, amikor mindössze néhány hónapos voltam. Leeteuk azóta itt van, és arra vár, hogy a felesége visszatérjen. De valójában nem rá várt, hiszen édesanyám már átkelt a túlvilágra. Ő rám várt. A lányára.

Ahogy a gondolataim, az események a helyükre kerültek, úgy egyre biztosabb voltam abban, hogy nem tévedek. A játékbabát mindig Minninek becézte, és a ruháján is a Seomin név állt, ami igazából az én nevemet takarja, csak mivel sérültek az emlékei, megcserélte a két szótagot. A Seomin valójában Minseo. Hogy nem vettem eddig ezt észre?

Leeteuk ugyanakkor halt meg, mint édesanyám, ugyanolyan körülmények között, itt van a játékbabája a nevemmel, és most a nyaklánc is. Nem lehet ez mind csupán a véletlen műve.

Leeteuk… biztosan az édesapám.

- Mi a baj, Minseo? Valami rosszat mondtam?

Leeteuk úgy aggódott értem, mintha… a lánya lennék. Talán emiatt éreztem magam mellette biztonságban? Mert volt egy láthatatlan kötelék közöttünk? Valami, amit mi nem láttunk, nem érzékeltünk, de a köztünk lévő kapcsolat érezte a közelséget?

Nem tudtam szóhoz jutni. Csak zokogtam, és úgy éreztem, az életem új értelmet nyer.

Remegő kezekkel vettem le a nyakamból a láncot, majd a kezébe adtam. Nem tudtam, mit mondhatnék, de abban a pillanatban úgy véltem, joga van tudni az igazságot.

Hiszen én voltam az, akire várt. Én voltam az, aki segíthetett rajta.

Leeteuk meglepődve fogta egyik kezében a saját nyakláncát, a másikban pedig, amit tőlem kapott. Ujjai között forgatta őket, és a hátoldalukon lévő dátumot vizsgálta. Nekem nem mondott semmit, de úgy tűnt, Leeteuknak igen.

Teljesen ledermedt, és szinte éreztem a felismerést, ami belőle áradt. Szinte láttam, ahogy lesújt rá az igazság kardja, ahogy belevág elméjébe, ahogy felvágja az összes dobozkát, amikbe a tudta nélkül eltemette az emlékeit. Láttam, ahogy ezek az emlékek kiözönlenek, ahogy megtámadják a testét, ahogy darabokra akarják szedni őt.

Leeteuk a fejéhez kapott, és görcsösen rángatózva a padról földre esett. Rövid, elfojtott kiáltások hagyták el ajkait, ahogy a kirakós darabjai a helyükre kerültek, ahogy zavarodott elméje megtisztul. Arcára volt írva a fájdalom, ahogy tudatosult benne a saját halála, a felesége halála, és az, hogy volt egy kislánya, akivel fogalma sincs, hogy él-e vagy sem.

- Leeteuk…

Csak ennyit bírtam szólni, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Letérdeltem mellé, de nem tudtam, hogyan tudnék segíteni. Csak néztem, ahogy szenved, és próbáltam feldolgozni, hogy ő az apám.

Végül egy mindent elsöprő, mélyről jövő ordítás szakadt ki a torkából, egészen a lelke, a szíve legapróbb zugából. Hosszan vert visszhangot a hűvös éjszakai égbolt alatt. Egy pillanatra tudatosult bennem, hogy ittlétem alatt még sosem láttam, hogy beesteledett volna – de ez a kósza gondolat gyorsan eltűnt, miután Leeteuk megragadta a karomat és kétségbeesetten kapaszkodott belém.

- Te… te vagy? Te lennél Seo… vagyis Minseo? Te vagy a lányom?

Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Hirtelen minden zavarossá vált.

Itt volt előttem az édesapám, akin egy cseppet sem látszott, hogy idősödött volna. Ő itt volt immár huszonhat éve, pontosan annyi ideje, amennyi idős most én lennék a való életben. Szinte lehetetlen volt elfogadnom, hogy majdnem egyidősek vagyunk. És ez valahogy megrémisztett.

Mintha valahol a tudatom legmélyén csak most fogtam volna fel, hogy talán sosem fogok újra élni.

Nem válaszoltam. Csak felpattantam és futásnak eredtem, otthagyva a földön fetrengő Leeteuköt.
 

*

 

Ahogy beléptem a Fogadóba, az ajtó nagy csattanással bezárult utánam. Szemeimet törölgetve rohantam a szobám magányába, de még a lépcső alján nekiütköztem valakinek.

- Minden oké?  - Taeyang úgy nézett rám, mintha most látna először sírni, vagy mintha én lennék az első ember, akit sírni lát.

- Én… én csak… - próbáltam megfogalmazni a gondolataimat, de még most is minden zavaros volt.

Utáltam, hogy sírok, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis tinédzser. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor Koreába költöztem és iskolába kezdtem járni. Akkoriban sírtam minden miatt, akkoriban volt, hogy néha a legapróbb dolgokon is kiborultam.

Aztán megkaptam a képességemet, és onnantól kezdve csak ritkán engedtem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek.

És most egyszerre megint kitört belőlem minden elfojtott érzelem.

Csak egy megtört lélek voltam, mint mindenki más. Csak egy tinédzser voltam, aki túl sok súlyt cipelt már hosszú ideje és akinek túl hamar kellett felnőnie. Csak egy lány voltam, akinek annyira nagyon hiányoztak a szülei.

Akkor jöttem rá, hogy ez vagyok én. Egy lány, aki a múltban ragadt. Valaki, aki túl sokáig akart erős lenni. Valaki, aki hőst akart játszani, aki keménynek akarta mutatni magát, mert azt hitte, ettől lesz felnőtt, ettől lesz erős. De akkor eszméltem rá, hogy nincs olyan, hogy valaki egész életében magabiztos, törhetetlen. Még a legerősebbek is elgyengülnek néhanapján, és ez nem szégyen, ez nem valami, amit el kell rejteni.

A gyengeség és az erősség kéz a kézben jár, és mindegyik oldalunkat meg kell mutatni, fel kell fedni. Az érzelmeinket időben kell megélni, mert később súlyos következményei lehetnek.

Részben ezért voltam most ott, ahol.

És ezért volt az, hogy ezúttal nem akartam abbahagyni a sírást.

- Gyere, igyunk egyet, hogy megnyugodj, és mindent megbeszélünk.

Taeyang kedvesen megsimogatta a hátamat, és a már ismerős bár felé vettük az irányt. Ezúttal azonban nem a pulthoz ültünk, hanem egy félreeső sarokba. Woozi, megpillantva minket, kérdezés nélkül elkészített két koktélt, majd kihozta nekünk, és elhagyta a helyszínt. Nem néztem rá, mert nem akartam, hogy így lásson, és arra gondoltam, Woozi olyan, mintha az öcsém lenne. Taeyang pedig a bátyó szerepét töltötte be az életemben, Solar pedig mintha csak az anyám lett volna. És Leeteuk… nos, ő pedig valóban az édesapám volt.

Még inkább sírni kezdtem a gondolattól, hogy akikkel itt jóban voltam, azok mostanra már a családommá váltak. Anélkül, hogy észrevettem volna. Ettől óvtam magam, nem akartam senkihez kötődni, de akarva-akaratlanul, igen rövid időn belül mégis megtörtént. Nem tettek semmit, egyszerűen csak… ott voltak mellettem. Mindig, amikor szükségem volt valamire, akárcsak egy epres koktélra, ami ezúttal már előttem ontotta magából édeskés illatát.

A tudat, hogy családként tekintettem rájuk, egyszerre megrémisztett, és megnyugtatott. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy még ebben az ismeretlen világban is van kire támaszkodnom, ugyanakkor megijesztett a tudat, hogy mi lesz, ha egyszer valóban elhagyom ezt a helyet. Hogyan tudnék elszakadni tőlük? Hiszen egyszer már hátat fordítottam a családomnak, képes lennék még egyszer rá?

Belekortyoltam az italba, remélve, ettől majd jobban érzem magam.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, és amikor már úgy éreztem, képes vagyok a beszédre, megszólaltam.

- Te tudtál róla? – Szegeztem az első kérdésemet Taeyangnak. Nem volt vádló, nem éreztem irányába rosszindulatot, egyszerűen csak érdekelt.

- Tudtam. Persze, hogy tudtam – felelte, és hangja valahogy nyugtatóan hatott rám. Kezdtem érteni, miért is olyan nagyszerű vezető. – De nem mondhattam el. Neked kellett rájönnöd.

- De megmutattad róla az információkat. Ott nem volt említés erről…

- Az csak egy részlet volt belőle. Az eredetit nem mutathattam meg neked. Csak egy hamisítványt láttál.

- Vagy úgy.

- Nézd, tudom, hogy nem egyszerű és megértem, ha emiatt neheztelsz rám. De sokszor említettem már, hogy te csak itt egy lélek vagy.

- Emiatt hajtogattad ezt állandóan?

- Meghaltál, Minseo, és tudod, hogy aki itt marad, annak mindig van valami dolga, amit meg kell tennie, mielőtt átkel. Neked ez volt a feladatot.

- De… nem lehet. Vagyis… én önként jöttem ide. Solar miatt, és a holtak miatt.

- Ezt csak te hitted. Tudod, hogy a halál kiszámíthatatlan. És mint mondtam, te csak egy halott lélek vagy. Olyan vagy, mint bárki más. Lehet, hogy a te elméd is megzavarodott, vagy legalábbis volt valami, amiről megfeledkeztél.

- Nem egészen értem, mit akarsz ezzel mondani.

- Azt, hogy ha nem lett volna Solar, ha nem kerültél volna összetűzésbe a holtakkal, akkor is meghaltál volna. Mindegy, hogy mit terveztél, a halálod így is, úgy is bekövetkezett volna. Ott, abban a pillanatban, amikor meghaltál, az akkor is megtörtént volna, ha nem vagy természetfeletti. Mindegy, hol lettél volna, mindegy mit csinálsz, mindegy, kiket ismersz: abban a percben valahogyan, de mindenképp meghaltál volna.

- Ó… - ennyit tudtam mondani. – A halálom előre meg volt írva? Ha nem követek el hibákat, ha nem öletem meg magam… akkor is meghalok? Ez… - nem fejeztem be a mondatomat, csak megráztam a fejemet.

- Így lett volna. Édesapád itt volt, és miatta előbb-utóbb itt kötöttél volna ki. Ez nem csak róla szólt, hanem rólad is, kettőtökről. Az idő gyorsan telik, az emlékek is gyorsan fakulnak, és ez volt az egyetlen hely, ahol találkozhattatok.

- Azt hiszem, kezdem érteni, miért mondogattad állandóan, hogy én is csak egy lélek vagyok, és hogy nincs innen visszaút. Hát ezért. De ezek szerint… ezután át kell kelnem a Mennyországba?

- Nem, ez minden bizonnyal nem fog megtörténni. Vétkeztél, és a bűneidet még jóvá kell tenned. Nagy szerencséd van, hogy nem a pokolba kerültél, hanem ide.

- De… akkor mégis mit tegyek? Most hogyan tovább? Teljesen össze vagyok zavarodva.

- Én a helyedben minden időt édesapáddal töltenék. Tudod, az idő véges dolog, és hamar elillan. Tudom, hogy ismeretlen érzés, de ő most van itt.

Taeyang egy lendülettel lehúzta a poharában lévő alkoholos italt, majd felkelt az asztaltól, és elsétált. A pohár alján lévő jégkockák sokáig visszhangot vertek a falak között.