Tizenhatodik fejezet

 

~ Tizenhatodik fejezet ~

Taeyang bólintott végül, és úgy láttam, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Dolga végeztével felkelt a fotelből, és azt íróasztalához ült.

- Egyelőre ennyi. Még kitalálom, mivel kezdjem a betanításodat, addig viszont, ha megkérhetlek, jó lenne, ha egy ideig visszavonulót fújnál és nem mászkálnál semerre. Tudom, azt mondtam, nem ítéllek szobafogságra és ezt ne is tekintsd annak, ez csak átmeneti, mindössze pár napról lenne szó. Kell egy kis idő, amíg a lelkek megnyugszanak és elfogadják, hogy te is vezető lettél.

- Rendben, nem probléma. Azt hiszem, amúgy is rám fér egy kis pihenés.

Ülve meghajoltam, majd én is felkeltem és távoztam. Ahogy Taeyang kérte, elvonultam és a szobám biztonságos falai közé rejtőztem, annak ellenére, hogy nagyon vágytam arra, hogy megigyak egy pohárka Woozi-féle epres koktélt.

*

Nem tudom pontosan, hány napot töltöttem a szobám fogságában, de egy idő után már kezdett kényelmetlenné válni és nagyon szerettem volna kimozdulni. Ez az idő bőven elég volt arra, hogy rendezzem a gondolataimat és az érzéseimet. Egy tucatszor kisírtam a szemem Solar távozása miatt, elmorzsoltam több ezer könnycseppet a barátaim hiánya miatt, és több százféle gondolatom támadt afelől, mégis hogyan tudnék kijutni innen. De minden szál ugyanoda vezetett: ide. Egyelőre maradnom kellett.

Sok időt töltöttünk az irodájában, napokat, talán heteket. Bemagoltam az összes itt tartózkodó lélek neveit, a hozzájuk tartozó adatokat és fura módon elég volt mindent csak egyszer elolvasnom, már tudtam is arcokat társítani a nevekhez. Valószínűleg ez egy sajátos képessége a Fogadók tulajdonosainak, hiszen mindig képben kell lenniük a jelenlegi vendégeikkel, azokkal, akik jönni fognak és azokkal is, akik már távoztak.

Megtanultam egy csomó új dolgot a Fogadó működéséről, az itteni életről, köztük azt, hogy bár léteznek emberek és természetfeletti lények, nincs külön Fogadó számukra. Illetve létezik, van olyan szálloda, ahol csak természetfeletti lények laknak, de oda csak azok kerülnek, akik már régóta élnek, és nincsenek olyan ismerőseik, akik emberek lennének. Elvégre is, attól még, hogy mondjuk vámpír vagy, meghalhatsz. És mint tudjuk, csak azok képesek átkelni, akik készen állnak rá, és nincs befejezetlen ügyük. Már pedig egy vámpírnak is lehet olyan rokona, barátja, aki ember és meg akarja őt várni, hogy együtt keljenek át a Túlvilágra. Ehhez pedig nem lehet őket szétválasztani.

A betanulásom eléggé elhúzódott. Bár nekem nem tűnt fel, de a való életben egy év eltelt, ami azt jelentette, hogy már hét éve meghaltam. El se tudtam képzelni, mit élhetnek át a barátaim, hogy mennyire hiányozhatok nekik, hogy mennyit változhattak az évek során. Annyira szerettem volna, hogy csak egy rövidke percre is, de láthassam őket. Csak hogy tudjam, még életben vannak, hogy jól megy a soruk és nem keseregnek annyit miattam.

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a Fogadó mellett elterülő kis tó partján szabad perceimben. Jó ideje nem tettem ki a lábam és a lelkeket is elkerültem. Szerencsémre most se volt a közelemben senki, így nyugodtan eltölthettem egy kis időt.

Már messziről kiszúrtam Leeteuk alakját, amint a babakocsit tologatja. Mielőtt az egyik fa törzse mögé húzódhattam volna, észrevett és mosolyogva integetett felém. Kénytelen voltam visszainteni, miközben felém vette az irányt.

-  Régen láttalak, Minseo. Hogy vagy? – Kérdezte vidáman. – Illetve, ne haragudj, hogy csak így letegezlek, most, hogy már te is vezető lettél… - mondta zavartan, amint eszébe jutott, hogy most már nem csak egy átlagos lélek vagyok.

- Ugyan, semmi gond, nem kell magáznod vagy valami. Kényelmesebb így beszélgetni, szóval nyugodtan tegezz csak – mosolyodtam el én is, és arra gondoltam, mennyire furcsa, hogy itt mindenki betartja a szabályokat és tisztelettel van a másik felé. Bezzeg a való életben…

- Gratulálok az előléptetésedhez – mondta immár szabadabban Leeteuk. – Ezek szerint sokáig itt fogsz maradni?

- Nos, nagyon úgy néz ki – feleltem, de nem tudtam leplezni szomorúságomat.

Ezt Leeteuk is észrevette, és egyből kérdőn nézett rám.

- Nem örülsz neki? Gyere, beszélgessünk! – Intett kezével, hogy üljünk le a tőlünk nem messze lévő padra.

Leültünk. Leeteuk vetett egy pillantást a babakocsiban lévő gyermekére, majd minden figyelmét rám fordította.

- Nos, nem túlzottan, de nincs más választásom.

- Ez érthető. Az ember nem szeret várakozni. Biztosan te is szeretnél már a túlvilágra kerülni a szeretteiddel. Nem rossz ez a hely, de azért mégis. A bizonytalanság nehéz és fárasztó.

- Valóban – bólintottam. Nem akartam kitérni arra, hogy nekem eszem ágában sincs átkelni, így inkább eltereltem a témát. – Neked is van valaki, akire vársz? Aki miatt nem tudsz tovább lépni?

Utólag jöttem rá, hogy talán ezt nem kellett volna megkérdeznem. Leeteuknek nem voltak tiszták az emlékei, és ami volt is, az is folyamatosan változott. Nem tudta, hogy a gyermeke csak egy játékbaba, és hogy az igazi gyereke, és felesége él-e még, vagy már régen átkelt. Ő az a személy volt, aki nagy valószínűséggel sosem fog átkelni.

- Igen – válaszolta végül, legnagyobb meglepetésemre. – A feleségem még életben van. Remélem, hogy sok hosszú évet megél, és hogy nélkülünk is boldog. De nagyon szeretném már újra látni – mesélte mosolyogva.

- Elhiszem – válaszoltam, miközben mellkasomban ismét erősen összehúzódott a szívem. Nagyon szerettem volna nem ebbe az irányba terelni a beszélgetést, mert féltem, hogy valamit elkotyogok neki. Pontosan tudtam, hogy a felesége már régen meghalt, a gyermeke pedig ki tudja, emlékezni fog-e rá, hiszen az apja nélkül nőtt fel.

Szerencsére Leeteuk se akart ezen a vonalon tovább beszélgetni, ezért másfelé terelte a témát.

- Bár már régen találkoztunk, de meg akartam kérdezni, hogy a lábad jól van?

- Ó! – Meglepődtem, hogy erre is emlékszik, hiszen az már nem most volt, ráadásul nekem teljesen kiment a fejemből. Lepillantottam a lábamra, és óvatosan kibújtam az egyik cipőmből. A sebek már teljesen meggyógyultak, és egyáltalán nem is fájtak. – Már igen. Rendben vagyok. – Néztem rá mosolyogva, amin ő is felderült.

Elmerültem egy pillanatra a gondolataimban, és hiába tudtam már sokkal több mindent erről a világról, még most is meglepett, hogy eltűnt a sebem. Persze ez rendben volt, hiszen azóta eltelt egy év, még ha ez itt csak pár hétnek tűnt. De nem emlékeztem arra, hogy mikor vettem le a kötést. Sőt, arra se, hogy mikor cseréltem ruhát vagy hogy mikor ettem utoljára. Bár tudtam, hogy ezek itt jelentéktelen dolgoknak számítanak, mégis hirtelen hiányérzetet keltett bennem.

Felsóhajtottam, majd Leeteukre néztem, aki úgy tűnt, szintén elmerengett. Nem láttam túl gyakran, sőt, mondhatni ez volt a második alkalom, hogy rendesen találkoztunk, de olyan jó embernek tartottam. A saját életére egyáltalán nem emlékszik, de arra igen, hogy velem mi történt. Sajnáltam, hogy egy ilyen ember, mint ő, aki tele van kedvességgel és önzetlen szeretettel, ilyen fiatalon meghalt.

- Mondd csak Leeteuk… - törtem meg a csendet, mire érdeklődve fordult felém. A szemei most is mosolyogtak, és ez kicsit Woozira emlékeztetett. Olyan volt, mintha Leeteuk Woozi felnőtt változata lenne. – Ha lenne egyetlen egy kívánságod, ami mindenképpen valóra válna, mi lenne az? Te mit szeretnél olyan nagyon?

- Nos… nagyon szeretnék már átkelni a Mennyországba és együtt lenni a családommal, de valójában van ennél egy nagyobb kívánságom is – válaszolta némi gondolkodás után. – Bár jó lenne végre lepihenni, de el tudnám viselni ezt az állapotot még jó darabig. Akár tíz, húsz, száz évig, vagy még tovább. Néha azt érzem, hogy az emlékeim folyamatosan elhalványodnak az itt töltött idők miatt, de ezzel sem lenne gond, ha cserébe tudnám, hogy a családom boldog. Hogy a feleségem és a gyerekem is jól van, nyugalomban élnek, nem szenvednek semmiben hiányt. Ha nincsenek jól, valami útmutatást adni, erőt, hogy folytassák és ne legyenek szomorúak. Ha csak egy pillantást vethetnék rájuk…. Bármit megadnék ezért. Azt hiszem, ezt kívánnám.

Csak bólogatni tudtam Leeteuk szavain, ahogy ízlelgettem őket. Valami ilyesmit kívánnék én is. Abban a pillanatban azt éreztem, bár meg tudnám ezt adni neki, mert ha valaki, akkor ő biztosan megérdemli. Akkor talán sikerülne átkelnie és nem itt őrlődne. Mert ahogy ő mondta, és ahogy Taeyangtól is tudom, akik hosszú ideig tartózkodnak a Fogadóban, egy idő után elveszítik az összes emléküket. Ha ez megtörténik, sose nyugodhatnak békében, itt fognak kóborolni, üres elmével, érzelmek nélkül, elveszetten, céltalanul. Ha nem kelnek át, egyszerűen csak megszűnnek létezni. És ezt nem akartam. Ezt senkinek se akartam.

- Te mit kívánnál? – Kérdezett vissza.

- Ugyanezt. Ugyanezt kívánnám.

- Azt hiszem, sokan vannak hasonló cipőben. Végtére is ez az, ami igazán számít az életben. Hiába minden befejezetlen ügy, hiába minden veszekedés és szitkozódás, hiába van, hogy bántjuk a másikat, a legvégén az számít, hogy akit szeretünk, arról tudjuk, hogy rendben van. Ez bőven elég megnyugvást ad mindenki számára.

Egyetértettem Leeteukkel. Csak ez tartotta bennem a lelket, csak ez adott nekem energiát ahhoz, hogy folytatni tudjam, és ne adjam fel, és megoldást találjak a problémámra. Tudtam, hogy jól megvannak a többiek. Még ha nem is szépen hagytam hátra őket, még ha búcsú nélkül is fordítottam hátat, tudtam, hogy jól vannak nélkülem is. De én azért haltam meg, mert meg akartam halni. Viszont akik itt ragadtak, akik még nem voltak képesek átkelni, azok többnyire olyan lelkek voltak, akiket hirtelen ért utol a halál. Így pedig aligha tudtak volna tovább lépni.

- De sajnos nem létezik csodatevő tündér, ezért csak várni tudok – folytatta végül Leeteuk. - Várni, hogy még azelőtt egymásra találunk a feleségemmel, hogy elveszíteném az emlékeimet és nem ismerném fel többé.

Úgy éreztem, Leeteuk mellett könnyen elkalandoznak a gondolataim. Ami megdöbbentő volt számomra, hogy bár veszélyes volt a Fogadó területén sétálnom, mellette biztonságban éreztem magam. Nem féltem attól, hogy megláthatnak, hogy amíg elmerülök a gondolataim között, addig valaki megpróbál bántani – még ha elvileg ez itt nem volt lehetséges. Tudtam, ha ez így lenne, Leeteuk jóval előbb észrevenné, vagy ha arra kerülne a sok, akár még magát is feláldozná.

Arra gondoltam, hogy hiába értem meg Leeteuköt és úgy általánosságban az emberek problémáit, ez még is oly kevésnek bizonyult. Ha meg is hallgatom őket egyesével, ha végig hallgatom minden problémájukat, ha elmondhatnák nekem, mivel sértettem meg őket, még az is kevés lenne. De mégis mit tudnék nekik adni ezen felül?

Megráztam a fejem, mielőtt még megint Leeteuk lett volna az, aki visszazökkent. Nem akartam, hogy rossz néven vegye, amiért nem figyelek rá és az érzéseire, még akkor is, ha számomra ez kényelmes volt. Taeyang mellett lehetetlen volt kikapcsolódni, mert ha azt érzékelte, hogy a figyelmem egy kicsit is alábbhagyott, már ott volt, hogy valami újjal rukkoljon elő és még több mindent sózzon rám. Woozi pedig szintén ilyen volt, csak ő a kedvesebbik fajtából; állandóan szóval tartott, folyton fecsegett és vicceket mesélt. Egyedül Leeteuk volt az, aki nem volt hiperaktív, és a nyugodtsága rám is átragadt.

- Nem félsz attól, hogy a feleséged nem fog rád találni? Hogy esetleg nem fog felismerni? - Kérdeztem.

- Nem. Meg fog találni. Tudom.

- Miből gondolod, hogy így lesz?

- Ezért. – A nyakában egy ezüst lánc lógott, melynek a medál része a pólója alá bújt. Most előhúzta és felém mutatta. – Egy ugyanilyen nyakláncot adtam neki, az első évfordulónkon. Azóta mindig hordta, és megfogadtuk, bármi is történjen, ez majd elvezet egymáshoz.

A levegő belém fagyott, és szinte biztos voltam abban, hogy a szívem is kihagyott egy ütemet. A nyakláncot néztem, és sírni tudtam volna. Nem azért, mert kicsi volt az esélye, hogy ez az ékszer képes elvezetni hozzá, hiszen bárkinek lehet ilyen nyaklánca, arról nem beszélve, hogy bármikor elhagyhatta. Sőt, ha megélte az idős kort, könnyen lehet, hogy teljesen elfeledkezett erről a nyakláncról. Csodaszép dolog lett volna, de nem ez volt az, ami akaratlanul is sírásra késztetett.

Hanem az, hogy az én nyakamban is egy ugyanolyan medál lógott.

A rózsás nyaklánc, amit anyukámtól örököltem, amit ő hagyott hátra nekem.

Egyetlen egy gondolat ékelődött az elmémbe, ami folyamatosan egymás után játszódott le, mint egy beakadt lemez: lehetséges, hogy Leeteuk az édesapám?