Hatodik fejezet

  

~ Hatodik fejezet ~

Az italunk elfogyott, így Woozi mindkettőnknek csinált egy újabbat. Visszaült mellém, és csak ezután folytattuk a beszélgetést.

- Tehát végső soron azért maradtál itt, hogy önmagaddal is tudj foglalkozni, ugye? – kérdeztem.

- Igen, jól gondolod.

- És mikor tervezel tovább állni? Ne értsd félre, nem azt akarom, hogy elmenj, mert örülök, hogy itt vagy. Csak érdekel, hogyan vélekedsz erről.

- Nem értettem félre, nyugi. – Woozi ismételten felnevetett, miközben legyintett egyet kezével. – Egyébként nem tudom még. Majd, ha megunom, és úgy érzem, sikerült lezárnom magamban a dolgokat, akkor majd én is szeretnék lepihenni. Azt mindenképpen meg akarom várni, amíg a menedzserem meghal, és én találkozhatok vele. Legalábbis remélem, hogy így lesz. De egyelőre nem sűrűn rágódok ezen, nem szoktam ilyenekre gondolni. Most jó itt.

- Kicsit bizarr ezt hallani a túlvilágon, de megértelek. Ha hiszed, ha nem, valamelyest egy kicsit hasonlít az életünk.

- Úgy gondolod? – vonta fel szemöldökét, arcára kiült a csodálkozás. – Szeretnél mesélni magadról? Én szívesen meghallgatlak.

- Ez kedves tőled – mosolyodtam el, és ittam egy kortyot az italomból.

Furcsa volt, hogy még mindig nem éreztem az alkohol hatását, mert általában hamar a fejembe szokott szállni. Úgy néz ki, egy halott nem tud lerészegedni.

Beharaptam alsó ajkamat, amíg egy rövid időre elgondolkoztam, mégis mit tudnék mesélni magamról. Még sose tettek fel nekem ilyen kérdést, ezért a fejemben sem álltak össze a válaszok.

- Nos… Hozzád hasonlóan nekem se volt egyszerű gyerekkorom – kezdtem bele végül. - A szüleimet elég korán elveszítettem, kisbaba voltam még, ezért sosem találkoztam velük és emlékeim sincsenek róluk. Nevelőszülők neveltek fel, akik pedig sokat bántottak, mind fizikálisan, mind pedig lelkileg. Sokáig nem értettem, hogy miért, de nem is nagyon foglalkozatott a dolog. Csak el akartam menni tőlük, úgyhogy folyton tanultam és tanultam. A biológiai anyukám magyar volt, apukám pedig koreai, ezért mindig is érdeklődtem a koreai kultúra iránt és emiatt voltam képes hamar megtanulni a nyelvet. Örültem ennek, hiszen minél messzebb akartam kerülni a nevelő szüleimtől, és hát Korea és a hazám az mondhatni a világ két különböző pontja.

Mivel sokat bántottak, ezért nem sok embert engedtem közel magamhoz, összesen két barátnőm volt. Természetesen az életem ezen a téren se volt szuper, hiszen az egyikőjük még tinédzser koromban meghalt. Azt a fájdalmat a mai napig cipelem – sóhajtottam fel halkan, ahogy eszembe jutott barátnőm, Heeyeon emléke.

Ő volt az, akivel kapcsolatba tudtam lépni, miután felfedeztem a képességemet. Arra gondoltam, vajon ő hol lehet most? A Mennyországban, vagy ebben a Fogadóban? Az utolsó alkalommal, amikor beszélni tudtam vele, fehér elmosódott árnyakat láttam körülötte, barnás-zöldes háttérrel. Nem tudtam kivenni, hol lehet. Nem sok mindent tudtam a túlvilágról, a Mennyországról meg aztán még kevesebbet.

- Ó… Biztosan nehéz lehetett akkoriban. Egy barát elvesztése mindig fájdalmas tud lenni. Talán a legfájdalmasabb. – Együttérzőn nézett rám Woozi, most először láttam némi szomorúságot felfedezni a szemeiben.

- Igen… - sóhajtottam újabbat, majd megráztam a fejemet, és folytattam. – Amint leérettségiztem, és nagykorú lettem, a másik barátnőmmel karöltve költöztünk Koreába. Ő azért, hogy dolgozzon, én azért, hogy itt tanuljak. Az életem gyökeresen megváltozott, de a kezdetleges jó dolgok után fokozatosan minden megromlott. Ha visszatekintek, még most se nagyon értek sok mindent.

- Ez valóban elkeserítő. Amikor az ember tele van vágyakkal, álmokkal, és akarata ellenére minden megváltozik... Ez olyan lehangoló. Azt hiszem, tényleg hasonlók a tapasztalataink, még ha más területeken is szenvedtük el őket. Nem tudom, hogy ez megnyugtat-e, vagy szomorúvá tesz inkább – csóválta meg a fejét Woozi.

- Őszintén, nekem kicsit jól esik, hogy nem vagyok ezzel a problémával egyedül. Persze a világban biztos sokan vannak még így, de örülök, hogy végre tudtam valaki olyannal is beszélgetni erről, aki átesett hasonlón – mosolyodtam el.

- Megértem. A legrosszabb, amikor nem tudsz beszélni a problémáidról, mert nem értenék meg mások – bólogatott egyetértőn Woozi. - Szereztél barátokat Koreában?

- Igen, volt pár barátom. Beszéltem velük erről, de azt hiszem, sose olyan mélyen, mint amennyire valójában érintett. Így utólag belegondolva, én is csak most jöttem rá, hogy sokkal súlyosabb állapotban voltam, mint hittem.

- Mi minden történt veled, amíg Koreában éltél? Miket csináltál, milyen érzés volt? Azért mégiscsak teljesen más a kultúra és mondhatni a világ másik felére költöztél.

- Nos… - vettem egy újabb mély lélegzetet.

Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, hiszen természetfeletti lény voltam. Jóformán semmi olyat nem csináltam, amit el tudnék mesélni. Embereket mentettem meg, miközben a Halál minden percben ott ólálkodott körülöttem. Mégis hogyan mesélhetnék neki arról, hogy a barátaim valójában vámpírok, de találkoztam már vérfarkassal és zombival is? Fogalmam sem volt arról, hogy Woozi hisz-e bennük vagy sem. Azt se tudtam, hogy a természetfeletti lényeknek vajon külön Fogadójuk van, vagy esetleg keverednek az emberekkel?

A hallgatásom sokáig tarthatott, mert Woozi ismét megszólalt.

- Nem baj, ha nem tudsz rá válaszolni. Idővel talán eszedbe jutnak az emlékeid. Talán pont emiatt vagy most itt és azért tudsz velem beszélgetni, mert így próbálod megtalálni a válaszokat.

Woozi kedvesen és bátorítóan elmosolyodott, én pedig akkor jöttem rá, hogy ő kicsit félreértett. Ő azt hiszi, nem emlékszem a múltamra, hogy vannak hiányos emlékeim, mint minden más léleknek, de ez rám abszolút nem volt jellemző.

- Ööö… Az igazság az, hogy én tisztán emlékszem mindenre, ami velem történt. Nekem nincsenek kiesett emlékeim – világosítottam fel kissé bizonytalanul.

- Tényleg? – Woozi szemei elkerekedtek és valóban meglepettnek tűnt. Még a poharát is fellökte, amiből néhány csepp az asztalra löttyent. – De… hogyan? Mióta?

- Azóta, amióta itt vagyok. Leszámítva azt, hogy állítólag hat éven át sétáltam a cseresznyevirágos úton. Ez nekem csak néhány órának tűnt.

- Érdekes. Nagyon ritka, ha valaki emlékezik, többnyire csak azok képesek rá, akik itt akarnak maradni, akik alkalmazottak. Várjunk… te is itt akarsz lenni?

- Nos… így is mondhatjuk.

- De miért? Nem mintha baj lenne, csak érdekel – mondta megkönnyebbülten, továbbra is érdeklődően.

- Mint mondtam, sok közös van bennük, köztük az is, hogy én is önszántamból jöttem ide.

- Úgy érted, öngyilkos lettél te is?

- Hmm, nem egészen. Részben így történt, de inkább úgy fogalmaznám, hogy megölettem magam.

- Téged meggyilkoltak?

- Igen, de én akartam. Én kértem erre az illetőt.

- Na, ez kicsit fura. Mégis ki akarná megölettetni saját magát? Mégis miért tennéd ezt?

- Alkut kötöttem egy barátommal.

- És elveszítetted a fogadást?

- Nem. Ez volt az alku része. Hogy ő élni fog, cserébe én meghalok.

Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg, mi történt velem. Próbáltam kicsit ködösíteni, ugyanakkor érthetővé tenni a halálom körülményeit, de minél inkább próbáltam magyarázkodni, annál bonyolultabbnak tűnt az egész.

- Ez nekem eléggé zavaros. Ilyen megtörténhet? Neked ebből mi jó származott? Mármint… igazából nem lepődnék meg, hiszen sokan menekülni akarnak, én is ezt tettem. De fájdalmas halálban volt részed. Ez miért volt neked jó?

- Mert ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy itt lehessek.

- De megölni magunkat számtalanféleképpen lehet. Miért bünteted így magad? Mibe keveredtél bele?

- Azt hiszem, nem teljesen érted, amit mondok. Én nem akartam meghalni. Persze néha eljátszottam a gondolattal, de sose lett volna bátorságom megölni magam. Fel kellett áldoznom magam, hogy később mindenkinek jó legyen. Ezt elég nehéz lesz megmagyaráznom, és nem is tudom, hogy elmondhatom-e neked – sóhajtottam fel végül.

- Nos… Ha nem akarod, nem kell elmondanod. Mint mondtam, meg lehet bízni a holtakban, hiszen semmi előnyt nem tudunk kovácsolni abból, ha tudjuk mások titkait. Maximum segítünk egy kicsit a továbbjutásban. Tudom, hogy nehezen bízol meg bennem, hiszen mondtad, hogy ez mindig is nehezedre esett az életedben. De hidd el, hallottam már pár érdekes sztorit, nem hiszem, hogy a tiéd különb lenne. Szóval, ha akarod, nekem bármikor elmondhatsz bármit.

Woozi, mint mindig, most is barátságos és mosolygós volt, de ezúttal egy komolyabb oldalát is megismerhettem. Azt hittem, ő még csak egy gyerek, egy bolondos tinédzser, aki itt igyekszik megvalósítani önmagát és kiélni mindazt, amit gyerekként nem tudott. De Woozi sokkal több volt ennél. Felnőtt volt, és éretten is tudott viselkedni, pontosan tudta, kihez, mikor hogyan álljon hozzá.

- Tudom, Woozi, ez kedves tőled. De itt nem csak a bizalomról van szó. Nem vagyok egy átlagos halott. 

- Senki nem az. Nehéz életed volt, és még ha nem is egészen értem, miért öletted meg így magad, biztosan volt rá okod. De örülök, hogy már közénk tartozol. Illetve úgy értem, hogy most már te is alkalmazott vagy. Mindig elkél a segítség, főleg, hogy egyre több lélek van a Fogadóban. Taeyang remélem nem bízott rád sok feladatot már az első nap.

- Taeyang még nem tud arról, hogy itt szándékozok maradni – mondtam.

- Mi? – Woozi ismét döbbentem nézett rám. Az volt az érzésem, hogy teljesen összezavartam és fogalma sincs már, mit gondoljon rólam. - De… nem értem. Ahhoz, hogy itt tudj maradni, beszélned kell a Fogadó tulajdonosával, vagyis Taeyanggal. Ha nem beszéltél vele, akkor hogyan emlékezhetsz az életedre?

- Mondtam, hogy nem vagyok átlagos halott és hogy célom volt azzal, hogy idejöjjek.

- Miért? Ki vagy te?

Elidőztem Woozi kérdésén. Habár nem láttam rajta félelmet, sokkal inkább kíváncsiságot, nem tudtam, mit mondhatnék. Fedjem fel, hogy ki vagyok? Ha továbbra is játszom, hogy csak egy vagyok a sok közül, talán idővel lekoptatnak, vagy tényleg átsegítenek a túlvilágra, és azt nem akarom. Akkor talán kevesebb mindent tudok meg az itteni életről, hiszen nem leszek különleges számukra. De ha tudják, hogy ki vagyok… és ha félre tudják tenni a félelmeiket, és nem akarnak megölni, akkor esetleg a segítségemre lehetnek. Vagy tévednék?

Egyedül voltam egy világban, amit nem ismertem, és nehezen tudtam döntést hozni. Bár szerettem itt lenni, és örültem a pillanatnyi nyugalomnak, de a valóságban vészesen rohant az idő, és ha vissza akartam térni az élők közé, mielőbb cselekednem kellett. Meg kellett tudnom, miért haragszanak a holtak, és hogyan tudnám megbékíteni őket, még azelőtt, hogy visszatérek, különben hiábavaló volt minden áldozat. Ahhoz pedig, hogy haladni tudjak, segítséget kellett kérnem. A segítséghez pedig az kellett, hogy tudják, ki vagyok és mi a célom.

Woozi egy itteni alkalmazott volt, és bár nem ismertem olyan jól, nem tűnt úgy, mintha rosszat akarna. Talán sokkolni fogom, ha elmondom, ki vagyok, de egyelőre nem volt más, akivel szövetkezhetnék.

Meg kellett hát próbálnom, kockáztatnom kellett.

- A nevem Minseo. Park Minseo.

- Ismerősen hangzik ez a név. Különleges és ritka. De nagyon tetszik. Örülök, hogy megismerhetlek, Minseo – mosolyodott el végül.

- Én is örülök. És nem lepődöm meg, ha ismerősen cseng, sokan emlegetnek az élők világában, és szerintem itt is.

- Miből gondolod?

- Mert én vagyok a rémálom.