Tizenkilencedik fejezet

~ Tizenkilencedik fejezet ~

Leeteukkel hajnalokig beszélgettünk. Az ég már világosodott, amikor mindketten nyugovóra tértünk.

És ez így ment az elkövetkezendő napokban. Megpróbáltuk bepótolni az elvesztegetett időket, amennyire ez lehetséges volt. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem érdekel a való élet, nem érdekel, hogy itt fogok maradni és nem fogok többé élni. Hiányoztak a barátaim, de az, hogy az édesapámmal lehettem, jelenleg a legfontosabb volt számomra. Nem törődtem azzal, hogy rohan az idő, hogy az évek esetleg eltelnek.

A Leeteukkel töltött idő miatt elkényelmesedtem, és figyelmetlenné váltam. Nem érdekeltek a céljaim, a hibáim, hogy a felbolydulást, amit okoztam, rendbe kellene tennem. Olyannyira lefoglalt, hogy megismerjem az édesapámat, hogy ez majdnem a vesztemet okozta.

A szokásos sétánkat tettük meg a tó partján, amikor hirtelen előttünk termett egy lélek. Néhány másodpercig azt hittem, hogy csak elsétálunk egymás mellett, mintha mi sem történt volna, de a nő nem akart elállni az utamból. Ha jobbra léptem, ő is jobbra lépett, ha balra léptem, akkor ő is. Hunyorogva méregetett, mint aki emlékeiben kutatva próbál rájönni, honnan is ismerhet. Kerültem pillantását, és igyekeztem eloldalogni, de az illető végül ráncosodó ujjaival rám mutatott.

- Te voltál – hangja karcos volt, mint aki éveken át naponta több doboznyi cigarettát elszívott. – Te voltál!

- Én…? – Mutattam magamra értetlenül. Feszengve pillantottam Leeteukre, aki érzékelte, hogy baj van.

- Te vagy a rémálom! – Kiáltotta a nő. – Itt van! Itt van a rémálom! Ide! Mindenki ide! Itt van a rémálom! – Kiabálta egyre hangosabban, hogy idevonzza a többi lelket.

Leeteuk megragadta a karom, hogy elmeneküljünk, ám az idősödő asszony a másik kezem után kapott és nem eresztett.

- Eszedbe ne jusson elfutni! Még számolnunk kell! – Vicsorgott rám, mint egy bolond. Egészen eddig azt hittem, hogy a lelkek kedvesek és nyugodtak, de mintha teljesen kifordultak volna önmagukból. Ez vajon az én hibám lenne? – Annyi segítség után végül itt hagytál minket…

- Nem értem, miről beszél – válaszoltam remegve. A félelem lassan kúszott felfelé a gerincemen, egészen libabőrös lettem ettől az érzéstől, amihez már régen volt szerencsém. Most kezdtem megérteni, hogy a képességem nélkül egy senki vagyok.

- Te vagy a rémálom. Segítettünk neked a háborúban. Ott voltunk melletted és az oldaladon harcoltunk. Mindig számíthattál ránk, sose fordítottunk neked hátat – köpte felém a szavakat egyenesen a szemeimbe nézve. – De te cserben hagytál minket. Kihasználtál minket, és csak arra kellettünk neked, hogy megtaláld édesanyádat, akit aztán visszavittél az élők közé! Pedig ő nem volt ott veled, ő nem csatázott veled! Ő akkor is csak a szobájában lapult, de mi, aki végig veled voltunk… semmivel sem jutalmaztál meg minket! Semmit nem kaptunk cserébe! És ez még nem minden!

- Na jó, ebből elég lesz! – Emelte fel hangját Leeteuk, ezzel félbeszakítva a beszélgetést.

Lehámozta rólam a nő kezét, majd maga után húzva futásnak eredt. Hátrapillantva láttam, ahogy több tucat lélek rohan utánunk.

Leeteuk a Fogadóba rángatott, és egészen a bárpultig szaladtunk.

- Itt meg mi folyik? – Kérdezte elkerekedett szemekkel Woozi, aki éppen a poharakat törölgette szárazra egy ronggyal.

Én csak a térdeimre támaszkodva igyekeztem levegőhöz jutni. Képtelen voltam Woozi kérdésére választ adni. A tüdőm égett, és a torkom is sivataggá száradt. Teljesen kijöttem a formámból.

- Vedd le a pulcsid, Woozi! – Utasította Leeteuk, majd rám nézett. – Te is, Minseo. Cseréljetek pulóvert, aztán Minseo neked irány Taeyang irodája, Woozi te pedig velem jössz!

- Tessék? Miért? Én nem akarok csali lenni! – Tiltakozott Woozi, miközben nekiállt levenni a felsőjét. Én se haboztam, és nagy nehezen leszenvedtem magamról a ruhadarabot.

- Ez használ bármit is? A lelkek nem kutyák, hogy szagokat kövessenek – ráncoltam a homlokom, majd Woozival pont egyszerre dobtuk oda a másiknak a pulóvereket, és gyorsan visszaöltöztünk.

- Ez igaz, de nagyjából egyforma magasak vagytok, és ezzel a ruhacserével időt nyerhetünk.

- Jogos – mondtuk szinte egyszerre Woozival, majd hallottuk, ahogy a földszinten egyre nagyobb lesz a hangzavar.

- Még egy apróság – mondta Leeteuk, majd levette Woozi fejéről a már megszokott jegesmedvés sapkáját, és az én fejemre tette. Woozi szemlátomást nem örült ennek, de mégsem állt le vitatkozni. – Most már mehetsz.

Leeteuk futólag megölelt, majd Woozihoz fordult és felhúzta a fejére a pulóver kapucniját.

- Gyerünk! – Ragadta karon, és az ellentétes irányba rohanni kezdtek.

- Vigyázz a sapkámra!  - Kiáltotta futtában Woozi, majd eltűntek az egyik folyosón.

Én se tétlenkedtem, és újult erővel elkezdtem kettesével szedni a lépcsőfokokat felfelé.

Már majdnem felértem, amikor beleütköztem Taeyangba, aki pont akkor indult lefelé a lépcsőn.

- Minseo, minden oké? – Kérdezte meglepve.

- Nem, semmi sincs. Fuss! – Kiáltottam rá, és visszalökdöstem a lépcső tetejére, majd egészen az irodájáig rohantam, hogy aztán levegőért kapkodva a kanapéra vessem magam.

Taeyang néhány másodperccel később lassú léptekkel sétált be az ajtón, majd becsukta amazt.

- Mi történt?

- Hogyhogy mi? A halottak megtaláltak – válaszoltam két levegővétel között. – Tudják, hogy ki vagyok. Felismertek.

- Hogy sikerült elmenekülnöd előlük?

- Woozi és Leeteuk segítettek – mutattam a fejemen lévő jegesmedvés sapkára, amit egészen eddig Taeyang furcsán méregetett, így le is vettem.

- Értem. Azt hiszem, megyek, és beszélek a holtakkal. Te csak maradj itt addig és… fújd ki magad – mondta, majd megigazította az öltönyét, és az ajtó irányába indult.

- Várj, Taeyang! Inkább ne menj – kértem és felültem a kanapén. Vettem pár nagyobb levegőt, hogy helyre jöjjön a légzésem és normálisan tudjak beszélni. – Az nem megoldás, ha minden ilyen alkalommal beszélned kell velük. Úgy tudtam, hogy nem bánthatnak, mivel a beosztottad vagyok, mondhatni majdnem egyenrangú veled, de láthatóan ez semmit nem ér. Más megoldást kell találnunk.

Taeyang leült velem szembe a fotelba, és mélyen hallgatott. Nem igazán tudtam mire vélni, így folytattam.

- Nem normális, ahogy a holtak viselkednek. Úgy értem, ez a Fogadó az a hely, ahol megpihenhetnek, ahol minden békés és csendes, és most ez olyan, mintha maga a pokol lenne. Teljesen kifordultak magukból, és félek, hogy ha nem teszünk valamit, akkor lassan nem csak engem akarnak megtámadni, hanem a többi alkalmazottat is, mint Woozi vagy Leeteuk. És idő kérdése, hogy aztán egymásnak is nekiesnek. Itt valami nagyon megborult, Taeyang, és ezt nem hagyhatjuk annyiban.

- És mit javasolsz, mit tegyünk? – Kérdezte, miközben egész mondandóm alatt helyeslően bólogatott.

- Nem tudom, te vagy a tulajdonos – vontam vállat.

- Most már részben te is, ne feledd. De igazad van, más módszerekhez kell folyamodnunk. Bár a jelenlegi helyzet számomra is új, sose tapasztaltam eddig ilyen viselkedést. Noha megértem őket, és jogos a felháborodásuk, de úgy hiszem, kezd túlzásba esni mindenki.

- Én is így vélem. Megértem őket, tényleg, elismerem, hogy hibáztam, de ilyen nagyot? Tényleg ekkora probléma, hogy édesanyám életre kelt? Mintha ezt én akartam volna, mintha rajtam múlt volna minden. Mások is követtek el hibát az életükben, akkor miért csak engem szidalmaznak? Nem értem.

- Minseo, te tényleg nem fogtad fel a helyzet súlyosságát? – Kérdésére csak kérdőn néztem rá. – A te helyzeted azért más, mert természetfeletti vagy. A te tetteidnek sokkal nagyobb a súlya, mint egy átlag emberé, még ha itt egy is vagy közülük. Nemcsak édesanyád visszahozatala a bűnöd, amiről tudjuk, hogy nem a te hibád volt. Ők persze így látják, mert elfelejtik azt a tényt és fogalmuk sincs róla, hogy egy képesség birtoklása mekkora felelősséggel jár, pláne, ha épphogy csak felfedezted és nem volt időd kitapasztalni teljesen. Sok minden zúdult akkoriban a nyakadba, a képességeddel kapcsolatban senkit nem tudtál megkérdezni, mert csak neked volt, ráadásul te egészen az energiád megismeréséig nem is tudtad, hogy létezik természetfeletti világ. Ők azt tudják, hogy ki vagy, hogy mi a feladatod, és mindezek ellenére egy lélek közülük, aki történetesen édesanyád, élhetett. Ha nem ő került volna ki innen, akkor is megtörtént volna ugyanez, akkor is felháborodtak volna, de az, hogy édesanyád volt ez a személy, nagyon sokat nyom a latba.

- Én ezt teljesen megértem, de akkor is. Miért nem fogják fel, hogy ez nem ilyen egyszerű? És az miért nem számít, hogy édesanyám sokat szenvedett? Élőhalott volt, mielőtt ember lett, és ha azt vesszük, egy napot nem élt rendesen emberként. Ez nem rettenti el őket?

- Téged elrettentene? Hiszen te is élni akarsz, nem? Érdekelne téged az a fájdalom, ami azzal járna, hogy újra ember legyél? Biztosan nem. Őket se érdekli, hogy mit kell tenniük, ha a végén emberek lehetnek, élhetnek és a szeretteikkel lehetnek.

- Jó, ebben van valami – sóhajtottam fel megadóan. – De akkor is túlzásnak vélem. Jóvá fogom tenni, csak még nem tudom, hogyan. Ehhez idő kell.

- Megértem, de mint mondtam, nem csak ez a bűnöd, és nem csak ezért kell felelned.

- Miért, mi van még, amiről nem tudok?

- Nos… te magad is tudod, hogy miért dobtad el magadtól az életedet. Mert tudtad, hogy a képességed kezelhetetlenné fog válni, hogy nem fogsz vele bírni, és már érezted is a hatását, nem? A sötétséget, ami néhanapján előjött, ami megmérgezte a gondolataidat. Emlékszel a kis énekes vérfarkas fiúra, nem? Akit egy bezárt üzlet alagsorában tartottál fogva napokig, csak azért, hogy édesanyádat elhozza a testvéred? Egy ártatlant bántottál édesanyád miatt, akinek nem kellett volna ott lennie. Rossz dologra használtad a képességedet. Elhiszem, hogy nem bírtad a vérfarkast, hiszen te amúgy is inkább a vámpírokkal lógtál, de attól még nem a te feladatod lett volna megbüntetni őt. Más megoldást is találhattál volna.

Elgondolkodtam Taeyang szavain. Valóban így lett volna? Akkoriban nem tűnt fel, hogy ez baj lenne. Tényleg ennyire megszállottan kerestem édesanyámat, hogy képes lettem volna bármit megtenni érte? Tényleg azért tettem, mert ezt véltem helyesnek, vagy élveztem is, hogy megbüntethetek valakit? Tisztában voltam azzal, hogy kezdek rossz irányba menni, mert néhanapján voltak kétes gondolataim, de sose éreztem azt, hogy ez tettekben is megnyilvánulna. Talán a vérfarkas fiú elfogása már ennek a jele volt?

- Tudom, hogy igyekeztél még több embert megmenteni, hogy azért tetted, hogy kevesebb ártatlannak essen baja. De valakit azért bántani, hogy mást megments, szintén nem becsületes dolog. Érted, mire akarok kilyukadni?

- Igen, azt hiszem. De ez csak egy eset volt. Ráadásul próbáltam a saját életemet is megtalálni. Elismerem, hogy voltak hibáim, de kinek nincsenek? Hibázni kell ahhoz, hogy az ember megismerje önmagát.

- Ez is rendben van, de mi van a barátoddal, akinek a képességedet adtad? Neki halottnak kéne lennie.

- Tudom, de ő már legalább száz éve élőhalottként él. Már azelőtt azzá vált, hogy én megszülettem volna. Ez csak nem írható az én számlámra!

- Valóban így lenne, ha csak ennyi lenne a történet. Mint tudjuk, azért nem sikerült emberré válnia, mert a barátja nem bírt több embert megölni az érdekében, és így állati hússal etette, ami csak átmeneti megoldást nyújtott. De… és itt jön a de. Amikor tudomást szereztél róla, te ahelyett, hogy visszaküldted volna arra a helyre, ahol lennie kellene, vagyis ide, mit tettél? Életben hagytad.

- Igen, de…

- Nincs de, Minseo. Halottnak kellett volna lennie, és a te feladatod lett volna ezt elintézni. Heteket, hónapokat élt még azután is élőhalottként, hogy te tudtál róla. Sőt, mi több, még meg is ígérted, hogy visszahozod az élők sorába. És végül megtetted. Nekiadtad a képességedet. Mindezt önszántadból. Nem foghatod arra, hogy a holtak miatt tetted, hogy ide tudj jönni miattuk, hiszen bárki másnak átadhattad volna a képességedet. De te pont őt választottad. Előbb tudtál az állapotáról, előbb tudtad, hogy visszahozták az életbe, minthogy megfordult a fejedben, hogy megöleted magad és nekiadod a képességed. Előbb tetted meg az ígéretet neki, hogy életben hagyod, semmint képbe jött volna a halálod. Szerinted ez mennyire lehet felháborító az ittenieknek?

Mélyen hallgattam. Most szembesültem a bűneimmel, amikről eddig nem is tudtam, hogy azok. Noha sejtettem, hogy nem szép húzás, de nem érdekelt. Hiszen én voltam a rémálom. Arra gondoltam, hogy ez az én képességem, akkor arra használom, amire akarom. Hogy a sok jó cselekedetem mellett ez majd eltörpül. De nem. Vajon amikor meghoztam ezt a döntésemet, már akkor rossz útra tértem? Ez már a romlottságom jele volt? A nevelőszüleim célja, akik egész életemben bántottak és igyekeztek érzéketlenné tenni… végül megvalósult? Talán ezt akarták mindvégig elérni?

- Kezded érteni, mi a bűnöd? Ne haragudj, ha túl kemények a szavaim, de el kellett mondanom mindezt. Muszáj felvilágosítanom téged, hogy megoldjuk a jelenlegi helyzetet.

- Persze, értem, de… te mégis honnan tudsz rólam ennyi mindent?

- Én vagyok a Fogadó tulajdonosa, te pedig a rémálom. Mindent tudok rólad, az egész életedről. Hozzám kerültél a halálod után, ezért tudni akartam, kit fogok befogadni.

Csak újabbat bólintottam. Taeyang szavai teljesen lesújtottak.

- Nemcsak édesanyád a bűnöd, hanem a barátod is. Még ha jó cél érdekében is tetted, vagy legalábbis azt hitted, ez jó lesz, végső soron csak bajt okoztál. Csodálod, hogy bántani akarnak a holtak? Hiszen ott voltak a csatában veled, erre egy olyannak adod a képességed, aki már így is száz évet élt. A holtaknak halottnak kell maradniuk. Nem véletlenül van ez a szabály.

Taeyang elhallgatott egy rövid időre, majd egy nagy levegővétel után folytatta.

- És akkor ott vannak azok a lelkek, akiket szintén szánt szándékkal hagytál az élők világában.

- Miféle lelkek?

- Édesanyád zombi volt. A testvéred sok embert megölt, hogy etetni tudja őt. Aztán amikor édesanyád önállóan tudott gondolkodni és mozogni, magától ölt embereket. Emlékszel, hogy nem találtad meg a lelküket a képeségeddel sem, mert el voltak zárva? És emlékszel, hogy miután a testvéred elveszített mindent, hagytad elmenni, mert tudtad, hogy a holtak kísérteni fogják élete végéig? Azokat a lelkeket is a túlvilágra kellett volna küldened. De önszántadból hagytad őket ott. Hagytad, hogy bosszút álljanak. Szabadon mászkálnak a világban, és bármikor láthatják a szeretteiket. Ez pedig egy itt ragadt léleknek bőven elég lenne. Még ha nem is tudnak emberré válni, bármit megtennének, hogy ott legyenek a családjuk közelében. Azt hitted, hogy velük ezzel jót teszel, de nem törődtél azokkal, akik itt vannak a Fogadóban.

- Én… tényleg nem hittem, hogy ez baj lenne.

- Tudom. Te vagy a rémálom, aki az egyensúlyt fenntartja a holtak és az élők között. De úgy próbáltál jót cselekedni, hogy csak az egyik világot ismerted. Fogalmad sem volt arról, hogy milyen a túlvilági élet, hogy nemcsak Mennyország és Pokol van, hanem átmeneti Fogadók is, ahol szintén szigorú szabályok vannak érvényben. Úgy viselkedtél a holtakkal, mintha élők lennének. Az élőkre vonatkozó szabályok által akartál segíteni nekik, holott akkor rájuk már az itteni szabályok voltak érvényesek. És megértem, hogy nem voltál mindezzel tisztában, de akinek nincs képessége, az is pontosan tudja, hogy a halott az maradjon halott, és a lelkeknek nincs helye a való életben. Ahhoz, hogy ilyen tetteket hajts végre, előbb ide kellett volna jönnöd.

- Értem - bólintottam. - Te tudtad, hogy meg fogok halni, hogy a halálom után ebbe a Fogadóba fogok jönni?

- Tudtam, igen. Sok minden húzott ide téged, édesapád, és Solar is, ráadásul egy ideig édesanyád is itt volt, mielőtt ugye megtörtént a megtörténhetetlen. De, mint mondtam korábban is, ha mindez nincs, akkor is meghaltál volna valamilyen módon, hogy idekerülj, és megismerd ezt a világot. Mindenképpen én lettem volna a vezetőd.

- Ezért kértél fel arra, hogy legyek a beosztottad, hogy jobban megismerjem ezt a világot?

- Igen, noha eredetileg nem így volt tervezve. Ha a képességeddel együtt halsz meg, azzal a szándékkal, hogy megismerd az itteni életet, akkor képes lettél volna utána visszamenni az élők közé. De sajnos sok minden megváltozott és ezért a dolgok nem alakultak olyan egyszerűen.

- Sok minden megváltozott? Mint például?

- Nos, például nem számolt senki azzal, hogy a testvéredet háromszor is futni hagyod, aki ugye a legtöbb problémát okozta. Vagy az se volt tervben, hogy találkozni fogsz egy élőhalottal, akinek odaadod végül a képességedet. Ezek mind nem voltak számításba véve, és ha őket megölöd már az első adandó alkalommal, akkor a lelkek most nem lennének felháborodva. Ha mindent úgy csinálsz, ahogy várható lett volna, akkor azon a bizonyos napon, amikor a halálod bekövetkezett, a képességeddel együtt haltál volna meg és normálisan meg tudtad volna ismerni ezt a világot is. Akkor minden bizonnyal visszatérhettél volna a saját világodba.

- És most már akkor egyáltalán nincs erre lehetőségem?

- Nincs. Ha rajtam múlna, akkor nem lenne. Emberként haltál meg, Minseo. Nincs képességed, nem vagy már természetfeletti.

- Hogy érted, ha rajtad múlna? Azt akarod mondani, hogy más, valami feljebb való hatalom talán hagyna ismét élni?

- Nem tudom, Minseo. Nem akarok reményeket kelteni benned, nem tudhatom, mi fog történni. De, mint hallottad, sok minden nem úgy alakult az idejöveteledkor sem. Ki tudja, később mi lesz? Csak azt tudom, hogy annak ellenére, hogy megérintett téged a sötétség és sok mindent rosszul csináltál, nem küldtek egyből a Pokolba. Azzal, hogy önszántadból jöttél ide, talán úgy gondolták, nincs minden veszve. Kaptál egy lehetőséget, hogy jóvá tedd a bűneidet. Ezt becsüld meg és ne szúrd el. Erre kell koncentrálnod és nem másra. Hogy mi lesz utána, az majd kiderül.

- Értem – bólintottam ismét és nem kérdeztem többet. Le kellett volna törnöm, de egy cseppnyi remény még mindig élt bennem. Ha jól teljesítem a feladatomat, lehetséges, hogy élhetek és visszakapom a képességemet. Nekem nem volt ennél többre szükségem. - Van még valami, amiről tudnom kell? Öltem meg még másokat?

- Nos… vannak még páran, akiket megöltél még az első csata során. Sok természetfeletti meghalt, és voltak arra kiránduló ártatlan emberek is, a képességed pedig végzetes volt számukra. Ez is nagy vétek, de enyhít rajta a tény, hogy akkor használtad először az energiádat. És ha akkor nem használod, akkor később a vámpírok sokkal nagyobb pusztítást végeztek volna, mint te, így azt a néhány áldozatot betudták a szükséges rossznak.

Nem is tudom, melyiket volt a legrosszabb hallani a sok közül. Ott ültem Taeyanggal szemben és hallgattam, ahogy felsorolja a hibáimat, ami olyan volt, mintha nem is az én életemről szólna. Mintha egy teljesen más ember lettem volna. Képtelen voltam felfogni, hogy a képességem ennyire eluralkodott rajtam, hogy bár tisztában voltam vele, hogy nehezen fogadom el és nehezen tanultam meg kezelni, még annál is rosszabb volt a helyzet, mint hittem.

Nem tartottam fairnek, hogy engem hatalmaztak fel egy ekkora képességgel, és még azok után is, hogy látták, hogy nehezen birkózom meg vele, nem jött senki se segíteni. HHHagyták, hadd küzdjek meg vele, és miközben megállás nélkül vétkeztem, sorra halmoztam a hibákat, akkor se törődtek velem, akkor se szólt senki, hogy álljak meg. Amikor kellett, nem volt mellettem senki és végignézték, ahogy ártatlanokat ölök meg. Akkor ők miért nem vétkesek? Mi alapján vágják most a fejemhez a hibáimat és követelik, hogy tegyem jóvá? Miért én viseljem egyedül a következményeket, ha közben bármikor meg tudtak volna állítani?

Nem teljesen értettem az egészet, de nem is számított. Ki voltam én, hogy vitatkozzak a felsőbb erőkkel? Biztos meg volt az okuk, amiért engem választottak, és hogy még most is kitartottak mellettem, valamennyire. Inkább próbáltam megemészteni a cselekedeteimet, és kitalálni, mégis mit tegyek ezek után.

- Azt hiszem, most magadra hagylak, amíg átgondolod, amiket mondtam. Lecsillapítom a holtakat, aztán folytatjuk a beszélgetést.

Taeyang elhagyta az irodát, én pedig nagyot sóhajtva terültem el a kanapén.