Huszonharmadik fejezet

 

~ Huszonharmadik fejezet ~  

A kezemben volt az irányítás. Átvettem a hatalmat és képes voltam uralkodni felettük. Tudtam, hogy ki kell használnom ezt az alkalmat, mert fogalmam sem volt, meddig leszek képes csendben tartani őket, hogy az energiám meddig tart ki.

Taeyang hátrébb lépett egy lépést és hagyta, hogy beszéljek.

- Tudom, hogy utáltok, és tudom, hogy bosszúra szomjaztok – mondtam végül, miután mindenki nekem szentelte a figyelmét. – Tudom, hogy mit tettem veletek. Tudom, hogy nem örültetek annak, hogy cserben hagytalak titeket és sajnálom, amiért erre nem jöttem rá hamarabb. De most már tudom, és igazatok van. Valóban nem figyeltem oda rátok, pedig ti ott voltatok mellettem, amikor szükségem volt rátok.

Tartottam egy újabb szünetet. Úgy tűnt, kezdenek megnyugodni. A lépcsőn már nem tolongtak és a tömegben sem lökdösték egymást. Engem hallgattak és láttam rajtuk, ahogy jól esik nekik, hogy elismerem a bűnösségemet. Hiszen ezt akarták hallani. Hogy vállaljam a felelősséget és belássam, hogy nekik van igazuk.

 - Éppen ezért kérlek titeket arra, hogy fejezzétek be ezt a fajta magatartást. Nem kell többé lázadoznotok, nem kell többé üldöznetek, mert nem futok el. Azt szeretném, ha ezután a saját lelki békétekre figyelnétek, ha magatokkal törődnétek és visszatérne a nyugalom a Fogadó falai közé. Én még jó ideig itt leszek és addig nem megyek el, amíg el nem múlik a haragotok az irányomba.

A szavak egyre csak dőltek belőlem, egyáltalán nem gondolkodtam rajtuk. Fogalmam sem volt, mit akarok mondani, mégis, a mondataim egymást követték.

Végignéztem a tömegen és vártam valamiféle visszajelzést, de nem érkezett semmi. Még többet akartak hallani.

- Szóval… Mire van szükségetek? Mit szeretnétek? Mivel tehetném jóvá a hibáimat? Szeretném, ha megosztanátok velem a vágyaitokat, a kívánságaitokat, persze csak a Fogadó szabályzatának keretén belül.

Ismét végigsiklott tekintetem a lelkeken, de kérdéseim után se válaszoltak. Néhányan tanácstalanul összenéztek, de ennél többre nem futotta. Némaságba burkolództak, arra gondolva, vajon mit kérhetnének? Mi az, amit annyira nagyon akarhatnak? A kérdés részükről jogos volt, hiszen már meghaltak, akkor pedig már nem volt mindegy?

Őket nézve én is elkalandoztam egy rövid időre. Már-már túl sokáig, és Taeyang épp át akarta venni a szót, amikor ismét megszólaltam.

- Én pontosan tudom, mit szeretnétek.

Nem csak a lelkek, hanem én magam is meglepődtem, amikor kimondtam ezeket a szavakat. Mintha egy belső hang – az energiám – késztetett volna erre. Azokban a pillanatokban jöttem rá, mit is jelent eggyé válni a képességemmel, mit is jelent elfogadni és együttműködni. Pontosan ezt. Hogy amikor nem tudom, mit mondhatnék, hogy amikor nem tudom, mi a helyes, hogy amikor kételkedek és elakadnak a szavaim, ő erőt adjon és megtegye helyettem. Hogy támaszkodhassak rá, amikor szükséges és ne érezzem azt, hogy egyedül vagyok.

Akkor végre megértettem mindent.

Azokban a percekben összekapcsolódtunk, végre először igazán egybeolvadtunk.

Végigfutott a fejemben néhány gondolat, és az itt eltöltött időszak. A válaszok, amiket a barátaim mondtak, hogy mit szeretnének, ha lenne egy kívánságuk. Minden, amit a Fogadó működéséről és a lelkekről tanultam. Ismertem minden egyes itt élő léleknek a múltját, a sorsát, hogy miken mentek keresztül, hogyan haltak meg. Ismertem őket egytől egyig.

És ott, azokban a percekben pontosan tudtam, hogy mit akarnak.

- Élni. Élni akartok – mondtam ki helyettük a szavakat.

Válaszként elismerően bólogattak. A kezdetleges feszült csend kezdett feloldódni, és elmúlni. A bosszú, a harag távozóban voltak, szinte láttam, ahogy a terem hátsó felében lévő ajtón távoznak, hangosan becsapva maguk után azt.

Kedvem lett volna elmosolyodni, és fejbe csapni magam, amiért ez nem jutott hamarabb az eszembe. Ott volt végig a megoldás előttem, félig-meddig már kimondták a barátaim is korábban, én mégsem jöttem rá.

-Élni akartok és azt is tudom pontosan, hogyan adhatnám meg ezt nektek.

A szavaimnak súlya volt. Bár a harag már elpárolgott, és helyét valami kellemesebb érzés vette át, most a levegő egyszerre megint feszültté és kíváncsivá vált. Az izgalom ott lüktetett a levegőben, szinte érezni lehetett, ahogy a hangulat hamarosan a tetőfokára hág, és túlcsordul, hogy aztán mindenki megkapja a békéjét.

A holtakat nézve, az elmúlt időszakra és a tetteimre gondolva, a cseppnyi megmaradt energiámmal összekapcsolódva kialakult bennem egy kép és minden kitisztult, mint egy eső utáni égbolt. Akkor, ott minden értelmet nyert.

Tudtam, miért kellett meghalnom. Tudtam, miért kerültem oda, és miért nem mehettem el.

- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy élhettek? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egyetlen egy napot eltölthettek a való életben, a szeretteitek körében?

A döbbenet végig söpört, és némi aggodalom, kétely is társult mellé. Az elmúlt percek alatt nem csak én, de minden egyes lélek érzelmi hullámvasúton utazott.

Taeyanggal összeakadt a tekintetem és ő is értelmetlenül, kételkedve nézett rám. De nem tudott közbeavatkozni, nem tudott megállítani és úgy tűnt, nem is igazán szeretne. Azt hittem, haragudni fog, amiért elvettem tőle a szerepét és emiatt úgy érzi, nem alkalmas a feladatára, de úgy tűnt, ez most nem zavarta. A lényeg az volt, hogy a rend helyreálljon, hogy a jelenlegi káoszt megakadályozzuk és ha ehhez az kellett, hogy én beszéljek… Hát hagyta, hogy beszéljek.

- Mégis hogyan lenne ez lehetséges?

A tömegből most először egy hang szólalt meg. Feltette a kérdést, ami mindenki kíváncsiságát furdalta és amely megakadályozta őket abban, hogy elhiggyék, amit mondok. Ez volt az utolsó fal, amit le kellett döntenem, ami az utamban állt ahhoz, hogy visszaálljon a kapcsolatom a holtakkal.

- A testemet használva – mondtam ki gondolkodás nélkül. – Bár ugyan még nem próbáltam és az energiám nagy része sincs nálam, de attól még az enyém, hozzám tartozik. Én vagyok a rémálom. A képességem egyik fele a való életben van, a másik pedig itt, így úgy vélem, képes vagyok arra, hogy a két világ között járkáljak. Ha megszálljátok a testemet, pontosan huszonnégy órát tölthettek az élők között, emberként. Természetesen ez szigorú szabályokkal jár.

Újabb csend telepedett ránk, de tudtam, hogy már nyert ügyem van. Még ha vannak is szabályok, amik némileg korlátozzák őket, akkor is kaphatnak egy napot, hogy véghez vigyék, amit nem tudtak. És ez felér mindennel. Mindenki szeretne még egy napot, vagy akár csak egy percet is élni. Elmondani, amit nem tudott, megtenni, amit nem tudott. Vagy amit még egyszer elmondana, megtenne.

- Miféle szabályok?

- Az első, hogy nem tehettek a testemmel semmiféle olyat, amit ti se szeretnétek, ha más tenne a testetekkel. Semmiféle erkölcsi dolgot, semmiféle testi vagy fizikai kapcsolatot, semmiféle erőszakot, gyilkosságot, bosszút, vagy negatív érzelmeket. Ne feledjétek, ez az én testem, nem a tiétek. Ti csak kölcsönveszitek, de nem használhatjátok ki.  A második szabály, hogy az egy nap, az egy nap. Nincs még öt perc, vagy egy perc. Egy másodperccel se több. Amint lejár az idő, a testem visszakerül ide, veletek együtt, és többé nem használhatjátok. Csak egy esélyetek van, se több, se kevesebb. A harmadik, hogy ne próbáljatok meg elszökni, vagy másik testbe átszállni, mert nem fog menni. Egyrészt lehetetlen, másrészt pedig súlyos következményekkel jár. Bár úgy tudom, erre nem sűrűn volt példa, de aki megpróbált megszökni, az a végén a Pokolba került. Úgy hiszem, ezt senki nem kockáztatná meg.

Ismét tartottam egy kisebb szünetet, hogy az elhangzottak leülepedjenek, majd folytattam.

- Továbbá amíg a Földön vagytok, találkozhattok a szeretteitekkel, beszélhettek velük, ami persze nehéz lesz, hiszen az én arcomat viselitek majd. De ennél többet én sem tudok nyújtani sajnos. Ki kell használnotok ezt a kevéske lehetőséget is. Valamint ne feledjétek, bár ti irányítjátok majd a testem, de én is ott leszek, gondolatban. Ha azt érzem, hogy olyat tesztek, vagy olyanra készültök, amit én nem akarnék megtenni a testemmel, akkor előbb figyelmeztetlek titeket, majd, ha továbbra is figyelmen kívül hagytok, azonnal befejezzük az egészet és visszatérünk ide. Ha nem jár le a huszonnégy óra, akkor is. És nincs második lehetőség. Talán túl szigorúnak tűnhetnek a szabályok, de azt hiszem, meg kell értenetek, hogy nekem is meg van kötve a kezem. Felajánlani a saját testemet nekem is épp akkora áldozat volt, mint nektek az, hogy igazságtalanság ért. Ez a legtöbb, és egyben a legkevesebb, amit felajánlhatok nektek. Valakinek van valami ellenvetése?

A lelkek nem szóltak. Senki nem tiltakozott. Elfogadták a helyzetet és éltek a lehetőséggel. Látni azokat, akiket szeretsz, mellettük lenni egy kis ideig, bőven elég volt számukra. Minden sérelmüket felülmúlta.

Még ha nem is tudták, de kiváltságos helyzetben voltak. Tudtommal még senki nem vetemedett ilyenre, vagy legalábbis nem hallottam róla.

- Ha mindenkinek megfelel az alku, akkor szeretnék további szép napot kívánni. Arról, hogy mikor is kezdünk neki az utazgatásnak, és hogy ki mikor kerül sorra, később tájékoztatlak titeket.

Végezetül vettem egy nagy levegőt, meghajoltam előttük, majd a kijárat felé vettem az irányt. Azon gondolkoztam, mégis mi a fenét műveltem? Fogalmam sem volt róla, hogy én ezt megtehetem-e, vagy hogy képes vagyok-e rá, de ott, akkor úgy éreztem, hogy ezt kell mondanom és nem hazudok. A képességem pontosan tudta, hogy ez lehetséges és hogy ez a feladatom.

Amint kiértem a teremből és becsukódott mögöttem az ajtó, összeestem. Az energiám visszavonulót fújt dolga végeztével és pihenni tért, rám pedig rám tört a remegés. Az önbizalmam és a határozottságom odalett, és most jött ki rajtam a pánik.

- Úristen, mit műveltem? – Kérdeztem magamtól, miközben Leeteuk letérdelt elém és megfogta a kezem. – Jó volt? Nagyon béna volt, amit mondtam? Mit mondtam egyáltalán? Annyira izgultam, hogy azt se tudtam, mit csinálok.

- Minden rendben volt, ügyes voltál. Úgy beszéltél, mint egy született vezető – mosolyogva megsimogatta Leeteuk az arcomat, és szemeiben az apai örömkönnyek csillantak meg.

Hallottam, ahogy Taeyang még mond néhány szót, majd hallani lehetett, ahogy a teremben lévő tömeg megindul kifelé. Néhány perccel később kinyílt az ajtó és Taeyang is megjelent.

Egy rövid ideig dermedten nézett rám, úgy, mint aki felett nemrég kimondták a halálos ítéletet.

- Valami rosszat tettem? – Kérdeztem aggódva.

- Nem, dehogyis – enyhült meg az arckifejezése, majd leült mellém a fal tövébe. – Baromi jó voltál. Ahhoz képest, hogy most először tartottál beszédet, szuper voltál. Szép beszéd volt, és meggyőző.

- Akkor örülök. Azt hittem, rosszabb leszek, de ott, olyan más volt. Mintha nem is én lettem volna, de közben mégis…

- Nos, végtére is, az energiád segített neked.

- Te is érezted? – Kaptam felé a fejemet.

- Persze, ki ne érezte volna? – Tárta szét karjait elmosolyodva. – Átvetted tőlem a szerepet, le tudtad a lelkeket csillapítani, amire én többé nem vagyok képes.

- Nem vagy képes? Ezt meg hogy érted?

- Már nagyobb a hatalmad, mint az enyém. A lelkek a tieid, hozzád tartoznak – sóhajtott fel. – Megígérted nekik, hogy használhatják a testedet, ezt pedig csak egyféleképpen teheted meg.

- Mégis hogyan?

- Úgy, hogy te leszel a Fogadó egyetlen és teljeskörű tulajdonosa.

Huszonkettedik fejezet

 

~ Huszonkettedik fejezet ~ 

A következő napokban igyekeztem a szobám magányába húzódni, és megemészteni az elmúlt időszak eseményeit. Azt, hogy nem vagyok már rémálom, hogy nem fogok innen elszabadulni egyhamar, hogy gyilkos vagyok, hogy Taeyang is gyilkos, és hogy még mindig nem tudom, mit kellene tennem. Egy fokkal már nyugodtabb voltam, és ahogy kezdtem elfogadni a helyzetet, úgy egyre inkább tisztábban láttam mindent.

Taeyang sokat tanított ezután is, és rám bízott olyan feladatokat idővel, amikhez nem kellett kapcsolatba lépnem a lelkekkel. Úgy tűnt, ő maga is jobb formában van, és nem terheli le a megannyi munka. De persze ez nem jelentette azt, hogy minden rendben lenne, hiszen a holtak egyre csak gyűltek, és nem sokan akartak átkelni a túlvilágra.

Sokat segített, hogy Leeteuk, az édesapám is velem volt. Ha nem lett volna itt, valószínűleg nem lettem volna kitartó, és azt tartottam volna a szemem előtt, hogy mielőbb elmehessek innen. De az, hogy ő itt volt, hogy végül nem veszítettem el mindenkit, és hogy kaptunk egy esélyt, hogy megismerjük egymást, sokat jelentett számomra. Hála neki, beletörődtem, hogy bizony jó időre itt maradtam és nem akartam mindenáron visszatérni a való világba, legalábbis nem éreztem olyan égetően sürgősnek erre megoldást találni. Lecsillapodtam és tényleg a jelenlegi problémákra, azt itt lévő feladatokra összpontosítottam.

 Leeteukkel igyekeztük bepótolni az elvesztegetett időket, és jobban megismerni a másikat. Ebből az apa-lánya kapcsolatból nyertem az energiámat arra, hogy ne veszítsem el önmagamat. Rájöttem, hogy megrekedtem valahol a tinédzser koromban, valahol ott, amikor szembesültem azzal, hogy nincs senkim és mennyire egyedül vagyok. Ki kellett mondanom, hogy még gyerek voltam, hiába volt huszonhat a tényleges életkorom. De végtére is azért voltam itt, hogy megtaláljam önmagamat, amellett, hogy a büntetésemet töltöttem.
 

*

 

Hetekkel később, egy hosszan átdolgozott nap végén Taeyang irodájában ücsörögtem a kanapén. Taeyang egy üveg bort vett elő az egyik szekrényéből, majd két poharat tett az asztalra, és kitöltötte a vörös italt. Ezután felém nyújtotta az egyik poharat, amit lassan kortyolgatva iszogatni kezdtem.

- Szóval? Min vagy ennyire elgondolkozva? – Törte meg a csendet végül, és ő maga is helyet foglalt.

- Nos, igazából támadt egy ötletem – fordultam felé vonakodva. A fejemben már egy ideje megfogalmazódott egy gondolat, hogyan is lehetne orvosolni a lelkekkel kapcsolatos problémát, de tudtam, hogy Taeyang hogyan reagálna rá. Mindezek ellenére úgy döntöttem, megosztom vele, végül is bajom nem származhat belőle. - Arra gondoltam, mi lenne, ha személyesen én magam beszélnék a lelkekkel?

- Ez felettébb egy őrült ötlet és nem engedélyezem. – Ahogy vártam, Taeyang azonnal visszautasította a felvetésemet, de nem hagytam annyiban.

- Meglehet, sőt, tudom, hogy őrült ötlet, de eddig semmilyen más megoldást nem találtunk. Az idő vészesen telik, nem maradhat tovább ez az állapot. És akárhogy is nézzük, be kell látnod neked is, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell néznem velük. Nem bujkálhatok örökké, ez az ő szemükben tiszteletlenség. Ezzel csak elismerem, hogy hibáztam és úgy tűnhet, mintha eszem ágába se lenne helyrehozni a dolgokat.

- Megértem, amit mondasz, és igazad van, de ez veszélyes. És ha nem hallgatnak meg, hanem neked támadnak?

- Te vagy a tulajdonos, biztosan vissza tudod őket tartani. Nem hiszem, hogy bármiféle lázadás kitörhetne, hiszen az azt jelentené, hogy nem felelsz meg többé a pozíciódnak. A külső erők már régen leváltottak volna, ha ez a Fogadó az összeomlás szélén állna. Nem hagynák, hogy ilyesmi megtörténjen ezen a világon, mert az befolyással lenne a többi Fogadóra is, és természetesen senki nem örülne, ha az itteni lelkek kiözönlenének, és a két világ között ragadnának. Jól mondom? – Néztem rá felvont szemöldökkel, mire Taeyang csak nagyot sóhajtott.

- Igazad van. Kezded átlátni ennek a világnak a működését – eresztett meg egy halvány mosolyt.

- Tudom – válaszoltam. – És tudom, hogy kockázatos, de minél tovább várunk, annál dühösebbek lesznek. Most még lehet, nem akkora a probléma, de ki tudja, mi lesz később. Lehet, hogy a Fogadó valóban a széteséshez sodródik. Úgy gondolom, jobb lenne most elfojtani az indulatokat, és mint mondtam, úgyis szembe kell egyszer néznem velük. Muszáj eléjük állnom, és elmondanom, hogy hibás vagyok, hogy megértem az érzéseiket és sajnálom, amit tettem. Hisz a problémákra legtöbbször a bocsánatkérés a legjobb válasz. Legalábbis rossz nem származhat belőle. Nyilván ez nem lesz elegendő számukra, de legalább megtettük az első lépést és utána közösen találhatunk megoldást.

Taeyang hosszan elgondolkodott, mielőtt választ adott volna. Már épp feladni készültem, amikor végül bólintott.

- Rendben, legyen így. Próbáljuk meg – nézett rám, de egyáltalán nem volt boldog. Nyugtalannak és aggódónak tűnt. - De amint egy kicsit is felbolydulnak, te eltűnsz a helyszínről, mielőtt megint kergetőzésbe torkollana az egész.

- Megbeszéltük.
 
 

Néhány órával később Leeteuk egy eddig számomra ismeretlen helyre vezetett. Egy nagy terembe, valahol a földszinten, ahol eddig még nem jártam. Megálltunk a résnyire nyitott ajtó előtt, és vártuk, mikor mehetek be.

Taeyang már odabent volt. Összehívta a holtakat és most éppen beszédet tartott. Szavai megtöltötték az üres teret, és a tömeg felől nem lehetett hallani egy mukkot se. Úgy véltem, ez jó jel, jobb, mintha dühöngenének.

Megpróbáltam belesni az ajtón, hogy felmérjem, mégis mennyien lehetnek, de egyáltalán nem láttam a teremnek a végét. Több tízezren, százezren is lehettek. Elképesztett ez a szám, és akkor először megrémültem. Hogyan fogok több százezrekkel beszélni? És mégis mit mondjak?

Minden, amit mondani akartam, hirtelen kiesett a fejemből a félelemtől. Leblokkoltam és úgy éreztem, megfulladok. De már késő volt. Leeteuk kinyitotta az ajtót, és Taeyang intett, hogy mehetek.

Nyeltem egy nagyot, a szívem a torkomban dobogott, teljesen levert a víz. Úgy éreztem, szédülök, és menten el fogok ájulni. Izgultam, mintha csak egy tanórán kellett volna felelnem az osztálytársaim előtt, és csak rontott a helyzeten, hogy úgy éreztem, felkészületlenül jelentem meg.

- Gyerünk, menni fog – bíztatott Leeteuk, és egy kicsit meglökte a vállam, hogy elinduljak.

Lábaim elnehezedtek, mintha mázsás súlyt vonszoltam volna magam után. Minden lépés nehezemre esett, fájt, és úgy éreztem, nem tudom megtenni. Nem mertem a közönségre nézni, végig Taeyang arcát fürkésztem, de mint oly sokszor, most se tudtam leolvasni róla semmit.

Végül odaértem mellé. Feszengtem, és el akartam szaladni, de már nem volt megállás. Most vagy soha. Meg kellett tennem. Bíztattam magam, hogy menni fog, hogy jobb túlesni rajta.

Vettem egy nagy levegőt, és feléjük fordultam. Próbáltam elrejteni az érzéseimet, a bizonytalanságomat, de aligha ment.

Odalent kisebb morajlást kezdődött. Biztos voltam benne, hogy vannak, akik felismertek. Félve néztem Taeyangra, de ő csak bólintott egyet.

Megköszörültem a torkomat és belekezdtem.

- Üdvözlök mindenkit – hangom remegett és halk volt, mintha csak suttogtam volna. A torkom száraz volt, és nehezemre esett a beszéd, de megerőltettem magam. – Mint bizonyára sokan már tudjátok, egy ideje már Taeyangnak segédkezek a Fogadóval kapcsolatos ügyintézésekben, így úgy döntöttem, ideje lesz bemutatkoznom.

Egy pillanatra elhallgattam, és végig pásztáztam a termet. Feszült kíváncsiság vett körbe, de volt valami vészjósló is a szempárok mögött. A hangom egészen normális lett a mondat végére, és én is úgy éreztem, minden egyes szó után csak magabiztosabbá válok. Tudtam, hogy nem hagyhatom abba a beszédet, különben a bátorságom elillan.

- A nevem Park Minseo, és én vagyok a rémálom.

Ahogy az várható volt, a teremben először a döbbenet lett úrrá, majd pillanatok alatt hangos kiáltások kezdődtek. Pontosan úgy nézett ki ez az egész, mint amikor egy koncerten fújolni kezd a közönség.

Taeyang vetett rám egy értetlen pillantást, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem kellett volna kiejtenem azt a szót, hogy rémálom. Eltértem a tervtől, és úgy gondoltam, hogy talán a legjobb ezzel indítani. 

- Csendet kérnék! Hallgassátok meg, mit akar Minseo mondani! – Emelte fel hangját Taeyang, és kezét is a magasba emelte, ezzel csendre intve őket. Nagy nehezen, de sikerült elnémítani őket.

- Tudom, hogy mit gondoltok rólam. Tudom, hogy… - kezdtem volna bele, de valaki a szavamba vágott.

- Gyilkos!

A szó úgy hasított keresztül a némaságban, mint ahogy a kés átszeli a puha vajat. Aztán ezt a kiálltást egy újabb követte, majd még egy és még egy, végül már az egész teremben visszhangoztak a különböző szitokszavak, és káromlások.

- Csendet! Elég legyen! – Kiáltotta el magát Taeyang, és csak többszöri próbálkozás után sikerült őket ismét lecsillapítani.

- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – mondtam végül, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. Pontosan erre a kiakadásra számítottam. – Igazatok van, és szeretném, ha…

- Nincs itt a helyed!

- Áruló!

- Becsaptál minket!

- Nem érdemled meg a képességed!

- Hol itt az igazság?

- Öljük meg!

A szóáradat ismét elsöpört, és végighullámzott az egész termen. Minden zajos lett, dühös és bosszús szempárok néztek velem farkasszemet.

Elbizonytalanított, ugyanakkor egy kicsit bosszantott is, hogy egyetlen mondatomat se tudom befejezni. Nyilvánvaló volt, hogy ez a módszer nem megoldás. Valami mást kellett kitalálnom.

Taeyang megint próbálta őket elnyomni, de ezúttal nem figyeltek rá. Az indulatok eluralkodtak, és nem tudták kontrolálni az érzéseiket. Bosszút akartak. A bosszú forrt bennük, és nem törődtek azzal, hogy ez helyes-e vagy sem.

Oldalt, a két lépcsősoron felfelé egyszerre megindult a tömeg. Mindenki előre nyomult, és egymást taposva igyekeztek feljutni hozzám, hogy elkaphassanak és valóban megöljenek, vagy legalábbis bántsanak.

- Menned kell – súgta a fülembe Taeyang, és a kijárat felé lökött.

Ránéztem, és láttam a pánikot a tekintetében. Taeyang nem volt képes uralkodni felettük, és fogalmam sem volt, mi lesz vele, ha én most innen eltűnők. Vajon neki is baja esik?

Megállás nélkül próbálta csendre inteni a lelkeket, akik egyre csak jöttek, és jöttek felfelé. Leeteuk az ajtóban állt, és kezét felém nyújtva a nevemet ismételgette, hogy siessek és meneküljünk.

De nem akartam többé menekülni. Mégis meddig kellene elfutnom előlük? Sose lesz ennek vége, ha nem tudunk egyezséget kötni. Ezért haltam meg. Miattuk ölettem meg magam, hogy megtudjam, mit akarnak, és megoldjuk ezt a problémát. De ha most hátat fordítok, ki tudja, mikor lesz erre ismét lehetőségem. A helyzet csak egyre mérgesebb lesz, ki tudja, ki fog legközelebb megsérülni.

Ezt nem engedhettem meg.

Én voltam a rémálom.

Már félúton voltam kifelé, amikor megfordultam, és visszasétáltam Taeyang mellé.

- Elég volt! – Kiáltottam hangosan, de meg sem hallottak. Végül erőteljesebben, összeszedve minden energiámat még egyszer elordítottam magam. – Azt mondtam, hogy elég volt!

Egy halvány energiahullám söpört végig a termen. Mindenki lemerevedett, senki nem mozdult. A szavak elhaltak, a hangzavar egyszerre megszűnt. Rémisztően fagyos csend keletkezett.

Zavartan néztem Taeyangra, hogy mégis mi történt, de nem válaszolt.

És akkor megéreztem magamban valamit.

Az energiámat.

Ugyan nem voltam már rémálom, legalábbis nem rendelkeztem akkora erővel, mint korábban, de egy egészen apró része még bennem élt. Mégsem sikerült teljesen elhagynia a testem, és egészen eddig a pillanatig bennem szunnyadt.

Mérhetetlen nyugalom áradt szét a porcikáimban. Éreztem, hogy itt van, ahogy eggyé válik velem, ahogy kevéske melegsége kitölti egész testemet. Közel sem volt olyan élénk érzés, mint a való életben, amikor az egészet én birtokoltam, de bőven elég volt ahhoz, hogy a lelkek felfigyeljenek rám és megállítsam őket.

Egy merő pillanatig lehunytam a szemeimet, majd, amikor ismét kinyitottam őket, már tudtam, mit kell tennem.

Huszonegyedik rész

~ Huszonegyedik fejezet ~

Hirtelen feszült csönd állt be közénk. Taeyang áthatóan nézett rám, sötét szemeivel úgy vizslatott, mintha a legújabb zsákmányát készülne becserkészni. Egy merő pillanatig megfagyott bennem a vér és azt éreztem, menekülnöm kell, de csakhamar rájöttem, innen már nincs hová futni. Aztán arra gondoltam, én vagyok a rémálom, amúgy se eshetne bajom, amitől kissé megnyugodtam, majd hirtelen eszembe jutott, hogy hát nincs is már képességem, ettől pedig ismét levert a víz.

Végül amilyen gyorsan jött a félelem, úgy távozott is.

Végtére is, én is gyilkos voltam. Taeyang tekintete pedig nem azt sugallta, hogy bántani akarna, sokkal inkább azt, hogy vajon mit reagálok és el fogom-e őt ítélni.

- Kit gyilkoltál meg? Vagy… kiket? – Kérdeztem óvatosan, elbizonytalanodva.

- Férfiakat és nőket. Néha gyerekeket is. Nem válogattam – válaszolta tömören, de mivel nem tettem fel további kérdést, folytatta. – Akkoriban harcos voltam, a király jobb keze. Azt hittem, jól cselekszem, de utólag nézve... Mentségemre szóljon, hogy fogalmam sem volt arról, hogy engem is csak kihasznál.

- Kihasznál? Nem egészen értem, hogy ez pontosan mit takar. Nem ismerem a régi időket.

- Megöltem bárkit, akit kért, és sose gondoltam bele abba, hogy valóban bűnösök-e, ahogy állítja. Azt mondta, az ellenségeink, olyanok, akik a népünknek ártottak vagy olyan emberek, akik másokat bántottak, esetleg gyilkoltak. Halálos betegek, akik azért könyörögnek, hogy vessünk véget a szenvedéseiknek. Én pedig megtettem. Nem tudtam, hogy ezek nagy része hazugság volt. Sosem kérdőjeleztem meg a parancsait, senki sem merte volna. Csak tettem, amit kellett.

- Hogyan jöttél rá arra, hogy átver téged?

- Egy nap a saját fivéremet kellett volna megölnöm. Lopással vádolták, de én tudtam, hogy ez lehetetlen. Sosem szegte meg a szabályokat, mindig tartotta magát mindenhez, jó ember volt. Minden idejét a családjának szentelte, jól éltek, semmi értelme nem volt annak, hogy bármi ilyesmit elkövessen. Így hát nem tettem meg, amit a király kért.

- Mi történt azután?

- Börtönbe zártak, felségárulás vádjával és az ítéletemet vártam. Ott tudtam meg, hogy sokakat becsaptak. Hogy akiket bezártak, azok közül sokan nem tettek semmit, egyszerűen csak a királynak ehhez volt kedve. Akkor jöttem rá, hogy a királyunk gyilkos, egy elmebeteg, aki imádja nézni a halált, akinek az a hobbija, hogy embereket végeztessen ki. Teljesen megőrült. Féltek tőle az emberek, mert sose lehetett tudni, mikor és miért kapnak el. Senki nem mert szembeszegülni.

- Hogyan kerültél akkor ide? Mármint értem, hogy úgy gyilkoltál ártatlanokat, hogy fogalmad sem volt róla, de gondolom ez nem számít, hiszen a te kezedhez tapad vér. Nem mintha ezt kívánnám, de hogyhogy nem a Pokolban kötöttél ki?

- Ha meghalok, a nép tovább szenvedett volna, ki tudja, mennyi ideig. Szerettem a hazámat, és mivel harcos voltam, ráadásul én ismertem a legjobban a királyt, nem engedhettem meg, hogy csak így meghaljak. Így hát megszöktem a börtönből, kivégeztem a király összes családtagját, mindenkit, aki követte az elveit és aki osztozkodott vele a gyilkolás örömében. Utolsóként a királyt is lemészároltam. Azt hiszem, ez a cselekedetem enyhített a bűneimen. – sóhajtott fel halkan. – A történet végét pedig már ismered. Nem bírtam elviselni a tetteimet, nem bírtam a bűntudattal, így megkértem az egyik barátomat, hogy öljön meg. Mondtam, a helyzetünk egészen hasonló. Te is öltél, én is öltem. Te is kaptál egy új esélyt, és én is kaptam egyet.

Úgy tűnt, Taeyang megkönnyebbült, hogy elmondhatta, ami már ki tudja, mióta mardosta belülről. De talán még jobban esett neki, hogy érdeklődve hallgattam, és nem ítélkeztem felette. Egyre többet és többet mesélt magáról egyre könnyedébben és gördülékenyebben. Nem feszengett, nem gondolkozott sokat azon, hogyan fogalmazza meg a gondolatait, nehogy olyat mondjon, amivel esetleg elijeszt. A bizalom fokozatosan kialakult irányomba.

- Azt mondod, hogy akkor most te is a büntetésedet töltöd itt?

- Igen. Sok rosszat tettem, ugyanakkor rengeteg ártatlan életet is megmentettem, így nem kerülhettem se a Pokolba, se a Mennyországba – magyarázta. – Azonban amikor én meghaltam, még nem sok Fogadó létezett, a lelkek nagy része pedig a két világ között kóborolt. Ez pedig egyszerre számított büntetésnek és áldásnak is. Ugyan megúsztad, hogy a kínpadon elevenen égj el, újra és újra, de fogalmad sem volt, valaha újjászülethetsz-e, valaha eljutsz-e a Mennyországba. Egyedül lézengeni, létezni egy teljesen kihalt világban, aminek se eleje, se vége és még csak nem is tudod, hogy vége lesz-e valaha ennek az állapotnak, vagy hogy eljön-e számodra az a nap, amikor a büntetésed lejár… Nos, ez se volt kellemes. Én is ide kerültem, én is itt ragadtam. Nem tudtam leszámolni a bűntudatommal, képtelen voltam megnyugvást találni.

- Hogyan kerültél akkor a Fogadóba?

- Hosszas bolyongásom alatt találkoztam néhány lélekkel. Mint mondtam, akkoriban másként működtek a Fogadók és kevés is volt belőlük. A háborúk következtében sokan haltak meg egyszerre és Fogadók nem tudtak ennyi lelket befogadni, nem rendelkeztek sok férőhellyel. Csak azokat engedték be, akik rendes életet éltek, vagy véletlen baleset következtében haltak meg. Úgy gondoltam, nem megoldás, ha a lelkek örök életükre itt ragadnak a két világ között, mert csak idő kérdése, és megtelítődik, és akkor ki tudja, mi lesz. Valamint nem tartottam fairnek, hogy valóban csak a tisztalelkű emberek békéljenek meg, és aki vétkezett az életében, az sose kapjon második esélyt. Hiszen aki megbánja a tetteit, miért ne léphetne tovább, hogy a következő életében be is bizonyítsa, hogy megérdemelte? Így létrehoztam a Cseresznyevirág Fogadót.

- Azt mondod, a kezdetek kezdete óta csak egy tulajdonosa volt ennek a Fogadónak?

- Igen. Azzal, hogy megalkottam, vállaltam, hogy hosszú évekig nem hagyhatom el ezt a helyet, büntetésem gyanánt. Azzal, hogy segítek másoknak, az én büntetésem is folyamatosan csökken és legalább nem vagyok egymagam. Jobb ez, mint ki tudja mennyi ideig egyes egyedül barangolni a nagy semmiben.

- Akkor végül is saját magadnak hosszabbítottad meg a büntetésedet. Mi van, ha nem hozod létre a Fogadót, ha nem kötöd magad hozzá? Lehetséges lenne, hogy akkor már te is régen átkeltél volna és mostanra új életet élnél?

- Nem tartom valószínűnek. Szerintem még most is magányosan kóborolnék valahol. Ha akkoriban nem építem meg a Fogadót az elesetteknek, talán mostanra nem lenne ilyen fejlettségi szinten a túlvilág.

- Hmm, az elképzelhető. Ki tudja, másnak eszébe jutott volna felkarolni a többi lelket… – válaszoltam elgondolkodva. – De ha már itt tartunk, én nem találkoztam olyanokkal, akik a büntetésüket töltenék itt. Hová lettek az ilyen lelkek?

- Nos, időközben a túlvilág is fejlődött. Volt olyan idő, amikor egy Fogadó sem létezett, mostanra pedig szinte mindenki, aki meghal, elkerül valamelyikbe. Van külön Fogadó vámpíroknak, vérfarkasoknak, mindenféle természetfeletti lénynek, van, ahol keverednek ezek a lények és az emberek, van, ahol olyanok vannak, akik hosszadalmas büntetésüket töltik, és van olyan, mint ez, ahol többnyire csak rövid időre pihennek meg a holtak, leszámítva néhány esetet. Tehát nem tűntek el, csak átalakult az itteni rendszer.

- Értem – bólintottam. – Sok változáson esett át a Fogadó. Olyan furcsa ebbe belegondolni, ez az egész olyan, mintha egy teljesen másik bolygón járnék. Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt, biztosan nem volt egyszerű. Végignézni, ahogy a szeretteid meghalnak, átkelnek, te pedig nem mehetsz utánunk… ez borzalmas.

- Igen, ez valóban nehéz. Tulajdonosnak lenni magányos szakma, nem kötődhetsz senkihez, mert idővel mindenki el fog hagyni. De még nem is ez a legrosszabb benne.

- Hanem?

- Amikor a saját családtagodat kell átkísérned a túlvilágra, az igazán fájdalmas pillanat. Viszont még ennél is rosszabb, amikor több száz évvel később ismét felbukkan, de már nem emlékszik rád. Ők újjászületnek, leélnek egy újabb életet, de már nem emlékeznek rád. Mások lesznek, más személyiséggel, de te még mindig emlékszel arra, aki eleinte volt. A boldog pillanatokra, és a közösen eltöltött időkre. Te magad még őrződ ezeket az emlékeket, de ezek már csak neked számítanak, ezeket csak te ismered. Ők tovább lépnek, te pedig még mindig csak vágyakozol ezután. Ezt nagyon nehéz megemészteni.

- El tudom képzelni, milyen érzés lehet – sóhajtottam fel, és arra gondoltam, vajon velem is ez fog történni? Mi van, ha meghalnak a barátaim, és itt találkozom velük? Mi van, ha nekem kell őket az utolsó útjukra kísérnem? Vagy mi van, ha meghalnak, és nem ebbe a Fogadóba jönnek? Honnan fogom tudni, hogy már nincsenek, hogy ne várjak rájuk, hogy ne akarjak visszatérni a valóságba?

Elszorult a torkom, és egészen sírhatnékom támadt. Valamiért mostanság megint érzelgőssé váltam.

- És… - ráztam meg a fejemet. – Neked meddig kell itt tenned? Hiszen megszámlálhatatlanul sok lelket segítettél át a túlvilágra, és ahogy elnézem, sokat segédkeztél a Fogadókkal kapcsolatban is. Mikor lesz elég a büntetésedből? Mikor mondják azt, hogy most már megbékélhetsz? És honnan fogod tudni, hogy itt az idő?

- Nos, azt pontosan én se tudom. De ha megbékéltél a múltaddal, a tetteiddel, ha megbántad minden rosszcselekedetedet, ha tisztában vagy önmagaddal, és elfogadtad a sorsodat, akkor nagy valószínűséggel már nincs sok hátra. Úgy tűnhet, ez nem tarthat el több száz évig, de az önismeret, a lelkiismeret olyan, ami nagyon sokáig nem lesz tiszta. Plusz ugye ott van az is, hogy kell találni valakit a helyedre, valakit, aki képes elvezetni a Fogadót, ha te már nem vagy itt.

- És te most hol tartasz?

- Magam sem tudom még, de nagyon remélem, hogy már nincs sok hátra. Csúnyán fog hangzani, de annak ellenére, hogy nagyon sok mindent megtapasztaltam, szeretnék újjá születni, és elfelejteni mindent ezzel az életemmel kapcsolatosan. Belefáradtam már. Tiszta lappal akarok indítani.

- Hát, nagyon remélem, hogy valóban nincs sok időd hátra. Nem mintha nem kedvelnélek, és utálnék veled dolgozni, de…

- Mondd csak ki, hogy nagyon rossz főnököd vagyok! – Nevette el magát Taeyang, ami meglepő volt, de egészen jól esett a lelkemnek. Sosem láttam még nevetni, vagy egyáltalán bármiféle örömöt az arcán. Ez a hirtelen jött könnyed hangulat elüldözte az eddigi komolyságot és kicsit felengedtem, nem éreztem a rám nehezedő súlyokat.

Akkor jöttem rá, hogy Taeyang még sosem beszélt senkinek az életéről, hogy én voltam az első, akivel mindezt megosztotta. Belegondolni is borzalmas volt, hogyan volt képes mindezt eddig magában tartani és erősnek lenni. Több száz év… jó isten, mennyire lehetett magányos?

- Ugyan, nem tudom miről beszélsz – legyintettem én is nevetve. – Viccet félretéve, nem vagy rossz főnök, kifejezetten jó veled együtt dolgozni. És nagyon remélem, hogy lassan valóban eljön a te időd is, amikor átkelhetsz végre és magad mögött hagyhatsz mindent. Megérdemelnéd. Nem gondolom azt, hogy a bűnöd olyan hatalmas lenne, hiszen te is át lettél ejtve. Én teljesen más embernek ismertelek meg. Jó ember vagy, segítőkész, és mindent megteszel az itt lévő lelkek békéjéért. Ez pedig becsülendő. Úgy gondolom, így is túl sokáig vagy már büntetve.

- Köszönöm a kedves szavakat, egészen zavarba jöttem – próbálta arcát takarva elrejteni zavarát, amin csak mosolyogtam. – Nem akarom fényezni magam, de nem véletlen az, hogy csak kiváltságos emberek lehetnek tulajdonosok. Nagyon nehéz utánpótlást találni, aki valóban képes elvezetni egy Fogadót, aki átlátja a szabályokat és akit valóban érdekelnek a vendégek. Na, és persze aki képes lenne több száz évet is így leélni, hiszen néhány évente cserélgetni a tulajdonosokat szinte lehetetlen lenne. Nem tenne jót a holtaknak.

- Ez érthető. Nekik se lehet könnyű, és persze nagyon nagy felelőséggel is jár egy Fogadó vezetése – bólintottam egyetértően.

- Igen – helyeselt Taeyang is. – És most jó vezetőhöz méltóan úgy gondolom, ideje lenne lepihenned a szobádban. Még sokat kell tanulnod, és hamarosan egy nagyobb volumenű dologba is belekezdünk, szóval pihend ki magad. Mára szabadnapot kapsz – mosolyodott el Taeyang.

- Értettem, főnök. Hasznosan fogom tölteni a napomat – felkeltem a kanapéról, és nyújtózkodtam egyet. Órák óta beszélgettünk már, és minden végtagom elzsibbadt.

- Vigyázz a többi lélekkel! Kérlek, ne mászkálj a folyosókon!

- Úgy lesz, úgy lesz. Az ebédemet az epres koktélommal együtt a szobámba rendelem majd Woozitól – mosolyodtam el szélesen, azzal elhagytam az irodát.

Huszadik fejezet

 

~ Huszadik fejezet ~

A mennyezetet bámultam és forgott velem a világ. Mellkasom összeszorult, mintha satuba szorítottak volna, és fokozatosan összeroppantottak volna. A fejem elnehezedett, megfájdult, ahogy próbáltam elfogadni, hogy gyilkos vagyok.

Mert az voltam.

És ezt nagyon nehéz volt beismernem. Igyekeztem minél több embert megmenteni, de közben ugyanolyanná váltam, mint akiktől védtem őket. A képességemet nézve, számomra a lelkek is emberek voltak. Nekem meg kellett volna védenem mindkét felet, de valójában az embereket előtérbe helyeztem.  Nem törődtem a holtakkal, mondván, ők már meghaltak, hát nem mindegy nekik?

Nagyon nem volt mindegy.

Bonyolult rendszer működött a holtak világában, és ezt csak most kezdtem igazán megérteni.

Igaza volt Taeyangnak, hogy mielőtt ilyenekre vetemedtem volna, hogy ígéretet teszek a barátomnak, vagy hagyom, hogy bosszúéhes lelkek szabadon mászkálhassanak a való életben, előtte meg kellett volna ismernem ezt a világot is. És elfogadható-e az kifogásnak, hogy nem tudtam erről? Persze, hogy nem. Hiszen kapcsolatba tudtam velük lépni, ebből pedig gondolhattam volna, hogy ez a világ létezik.

Nem akartam jelenleg az önbíráskodással foglalkozni. Lesz időm bőven helyre tenni magamban a dolgokat, hiszen ide vagyok kötve ki tudja, mennyi időre. Amit tettem, megtettem, nem tudtam változtatni rajta, és most az volt a fontos, hogy a következményekkel szembenézzek.

De végképp nem tudtam, mitévő legyek.

A kanapén fekve a képességemre gondoltam. Arra, hogy milyen jó volt, amikor volt nekem, hogy mennyi erőt adott, hogy milyen hatalmasnak éreztem magam. Be kellett vallanom, hogy nagyon hiányzott. Meg akartam tőle szabadulni, de most… Mára már a részemmé vált, és azzal, hogy kiszakítottam magamból, az iránta hátrahagyott űr most kezdett el igazán sajogni. Hiányzott a melegsége, ahogy kitöltötte a testem, ahogy használva valami olyat tapasztaltam meg, ami különleges és egyedi volt. Amitől teljessé váltam. Hiszen az energiám születésem óta az ereimben csörgedezett, ott volt minden mozdulatomban, minden tettemben, csak még nem tudtam használni. De amikor végre megmutatkozott és eggyé váltunk… az voltam én

És most, hogy nem volt, még jobban zavart, mint amikor létezett. Úgy éreztem, cserben hagytam saját magam. Hogy magamnak köszönhetem, hogy a helyzet kezdett eldurvulni. Olyan sokat tiltakoztam ellene, annyira sokat dacoltam azzal, hogy miért én vagyok a kiválasztott, hogy miért nem dönthettem én arról, hogy akarom-e vagy sem, hogy észre sem vettem, hogy megbántottam őt. Furcsán hangzik, de az energiám mondhatni a másik felem, valaki, aki szintén én vagyok, és nem figyeltem rá, el akartam nyomni, nem akartam tudomást szerezni róla. Ő pedig ellenem fordult, és lemondott rólam, elmenekült, keresett magának egy jobb helyet, valakit, aki törődik vele. Talán mindvégig ő irányított, és nem is én. Talán, ha elfogadom már az elején, és egyenrangúként kezelem magammal, mindez nem történik meg.

És én most itt voltam, halottként, ő pedig vígan éldegélt nélkülem.

Ez rettenetes érzés volt.

Aztán arra gondoltam, tényleg eltűnt belőlem? Tényleg lehetséges lenne csak így, átadni valakinek ezt a képességet? Hiszen velem született, bennem volt, az ereimben, a zsigereimben, minden idegszálamban. Tényleg el tudott úgy távozni a testemből, hogy semmi nem maradt belőle? Még egy parányi szikra sem?

Ezután a testvéremre terelődtek a gondolataim. Arra, hogy neki is volt képessége, de amint vámpírrá változott, a képessége eltűnt. Vagyis nem egészen, mert egy apró darab mindig nála volt. El tudta rejteni a nyomokat, tudott másokat manipulálni, mások felett uralkodni. Nem volt régóta vámpír, de erősebb és okosabb volt a legtöbb társánál. Lehetséges, hogy a benne visszamaradt energiájának a maradványa tette őt ilyenné? Ha így van, akkor talán bennem is maradt még valami?

És ha maradt, akkor ez azt jelenti, hogy talán egy nap tényleg képes leszek visszatérni az élők sorába?

Újra és újra megfordultak a fejemben ugyanezek a gondolatok, mintha csak egy körhintán ültem volna. Meg akartam nyugtatni magam, hogy még jó ember vagyok, de a tetteim nem ezt igazolták.

Egészen addig agyaltam, amíg el nem nyomott az álom.

 

*

 

Amikor ismét magamhoz tértem, még mindig az irodában lévő kanapén feküdtem. Felültem, és minden porcikám zsibbadt volt.

Egészen addig észre se vettem, hogy Taeyang is bent van, amíg egy csésze teát le nem tett elém az asztalra, és leült velem szembe.

- Jobban vagy?

- Fogjuk rá – bólintottam, és óvatosan a kezembe vettem a teát. – Most már tudom, miért kell maradnom, és maradni is fogok. Jóvá teszek mindent, amennyire csak tudom. Hogy mi lesz utána, hogy el fogok-e innen valaha menni, nem tudom. Ezzel majd később foglalkozom. De hogy mihez kéne kezdenünk most…

- Kitaláljuk valahogy. Egyelőre sikerült lecsillapítanom őket, de nem tudom, meddig marad ez az állapot. Nincsenek biztonságban az alkalmazottjaim, és félek, ha sokáig elnyomják a holtak az érzéseiket, előbb-utóbb felrobban, mint egy bomba. De az biztos, hogy te mostantól nem mutatkozhatsz előttük.

- Szobafogságot kapok? – Próbáltam viccelődni, még ha a helyzet komoly is volt. – Kissé értelmetlen a helyzet, hogy bár én is csak egy lélek vagyok itt, mégis bujkálnom kell, és nem élvezhetem az itteni létet, ahogy az nekem is kijárna.

- Tudom, megértem, és ez valóban igazságtalan lehet számodra, de…

- Tudom, tudom. Nem kell bocsánatot kérned, nem azért mondtam. Tudok alkalmazkodni a helyzethez – mosolyodtam el halványan. – De nem tudom, mit tudnék tenni értük. Hiszen nincs már képességem, így nem tudom, mit várnak. Azt meg még annyira se értem, hogy miért akarnának bántani, esetleg elpusztítani? Arra nem gondolnak, mi lesz velük utána? Még annyira se lesz esélyük élni, sőt, saját magukat fosztják meg attól a lehetőségtől, hogy a Mennyországba menjenek és majd egyszer újjászülessenek. Miért fontos ennyire a bosszú?

- Nem hiszem, hogy most érdekelné a sorsuk, hiszen meghaltak. A bosszú nagyon csalóka. Őket most jobban érdekli az igazságszolgáltatás.

- Ezt megértem, de ki szolgáltat igazságot, ha nekem bajom lesz? Vagy az nekik bőven elég? Gyilkossá válni, olyanná lenni, mint én vagyok? Mitől különböznének akkor tőlem?

- Ők csak holtak. Nincsenek mindennel tisztában. És tudod, hogy a düh aljas jószág. El tudja sötétíteni az elmét annyira, hogy rossz dolgokra sarkallja őket. Aztán ha megtörténik, a düh tovaszáll, ők meg ott maradnak a saját tetteik következményében fuldokolva.

- Végülis, azt hiszem, ismerős a helyzet – sóhajtottam és kortyoltam egyet a teából. – Woozi azt mondta, ha tehetné, ő is bosszút állna, Leeteuk viszont megelégedne azzal, ha tudná, hogy a családja jól van. Te mit tennél? Ha neked lehetne egy kívánságod, akkor mi lenne az?

- Hű, most megleptél. – Taeyang szemei enyhén kikerekedtek, és zavartnak tűnt a kérdés hallatán. – Bevallom, én nem reménykedem ilyenben, mert tudom, mi a helyzet. Én a tulajdonos vagyok.

- És? Az nem jelent semmit. Attól még neked is biztosan van valami kívánságod. Mióta is vagy már itt?

- Hatszáz vagy hétszáz éve, valahogy így. Ki számolja azt már…

- Azta! Kevesebbre számítottam! - Most rajtam volt a sor, hogy elképedjek. – Ez tényleg rengeteg idő. De pont ezért biztos van valami, amit szeretnél. Csak játssz el a gondolattal, hogyha lenne egy kívánságod, akkor te mit tennél.

- Egye-fene. Nos… - Taeyang hosszan elgondolkozott és csak percekkel később szólalt meg. – Szeretnék visszamenni a múltba és másként cselekedni. Ha lenne lehetőségem, akkor visszamennék oda, ahol elrontottam az életemet és megpróbálnám helyrehozni.

- Hmm… Ez azt hiszem, érthető. Vagyis… a te részedről nem igazán értem, hiszen nem ismerlek, se téged, se a múltadat. Hogyan haltál meg? Már ha szabad megkérdeznem… - tettem hozzá halkan.

Taeyang komoran nézett rám, mint aki azt mérlegeli, megbízhat-e bennem annyira, hogy megossza velem a titkát. Egy idő után kezdett kínossá válni, ahogy szemrebbenés nélkül bámul, de mielőtt mondhattam volna neki, hogy nem kell válaszolnia, ejtsük a témát, megtörte a csendet.

- Hasonlóképpen, ahogy te.

- Ahogy… én? Vagyis… megöletted magad?

- Igen, ilyesmi – sóhajtott fel.

Taeyang levette a zakóját, majd hanyagul a kanapé karfájára dobta és ő maga kényelmesen hátradőlt. Még sose láttam ilyen lazán viselkedni, sose láttam, hogy egy kicsit is elengedné magát és egészen meglepő volt most megtapasztalni, ahogy mindenféle formalitást maga mögött hagy. A testtartása, a mozdulatai egy átlagos emberére emlékeztettek, aki éppen hazaért a munkából és nem törődik semmivel.

- El se hinnéd, mennyire hasonló az életünk, hogy mennyi közös dolog van bennünk… – folytatta.

- Hát, ha gondolod, elmondhatod. Vagyis ezek után remélem, hogy elmondod, mert eléggé kíváncsivá tettél. Mégis hogyan kerültél ide? És hogyan lettél a Fogadó tulajdonosa?

- Súlyos hibát követtem el akkoriban. Nem tudtam elviselni, amit okoztam, nem tudtam a bűntudattal együtt élni, így megkértem egy barátomat arra, hogy öljön meg. Képtelen voltam véget vetni az életemnek, mert gyáva voltam és mert úgy véltem, az egyenlő lenne a meneküléssel.

- És ez a barátod képes volt megtenni?

- Igen. Ha nem teszi, őt is bajba sodrom, és neki családja volt.

- De mégis mit vétettél, hogy erre vetemedtél?

- Gyilkoltam.

Tizenkilencedik fejezet

~ Tizenkilencedik fejezet ~

Leeteukkel hajnalokig beszélgettünk. Az ég már világosodott, amikor mindketten nyugovóra tértünk.

És ez így ment az elkövetkezendő napokban. Megpróbáltuk bepótolni az elvesztegetett időket, amennyire ez lehetséges volt. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem érdekel a való élet, nem érdekel, hogy itt fogok maradni és nem fogok többé élni. Hiányoztak a barátaim, de az, hogy az édesapámmal lehettem, jelenleg a legfontosabb volt számomra. Nem törődtem azzal, hogy rohan az idő, hogy az évek esetleg eltelnek.

A Leeteukkel töltött idő miatt elkényelmesedtem, és figyelmetlenné váltam. Nem érdekeltek a céljaim, a hibáim, hogy a felbolydulást, amit okoztam, rendbe kellene tennem. Olyannyira lefoglalt, hogy megismerjem az édesapámat, hogy ez majdnem a vesztemet okozta.

A szokásos sétánkat tettük meg a tó partján, amikor hirtelen előttünk termett egy lélek. Néhány másodpercig azt hittem, hogy csak elsétálunk egymás mellett, mintha mi sem történt volna, de a nő nem akart elállni az utamból. Ha jobbra léptem, ő is jobbra lépett, ha balra léptem, akkor ő is. Hunyorogva méregetett, mint aki emlékeiben kutatva próbál rájönni, honnan is ismerhet. Kerültem pillantását, és igyekeztem eloldalogni, de az illető végül ráncosodó ujjaival rám mutatott.

- Te voltál – hangja karcos volt, mint aki éveken át naponta több doboznyi cigarettát elszívott. – Te voltál!

- Én…? – Mutattam magamra értetlenül. Feszengve pillantottam Leeteukre, aki érzékelte, hogy baj van.

- Te vagy a rémálom! – Kiáltotta a nő. – Itt van! Itt van a rémálom! Ide! Mindenki ide! Itt van a rémálom! – Kiabálta egyre hangosabban, hogy idevonzza a többi lelket.

Leeteuk megragadta a karom, hogy elmeneküljünk, ám az idősödő asszony a másik kezem után kapott és nem eresztett.

- Eszedbe ne jusson elfutni! Még számolnunk kell! – Vicsorgott rám, mint egy bolond. Egészen eddig azt hittem, hogy a lelkek kedvesek és nyugodtak, de mintha teljesen kifordultak volna önmagukból. Ez vajon az én hibám lenne? – Annyi segítség után végül itt hagytál minket…

- Nem értem, miről beszél – válaszoltam remegve. A félelem lassan kúszott felfelé a gerincemen, egészen libabőrös lettem ettől az érzéstől, amihez már régen volt szerencsém. Most kezdtem megérteni, hogy a képességem nélkül egy senki vagyok.

- Te vagy a rémálom. Segítettünk neked a háborúban. Ott voltunk melletted és az oldaladon harcoltunk. Mindig számíthattál ránk, sose fordítottunk neked hátat – köpte felém a szavakat egyenesen a szemeimbe nézve. – De te cserben hagytál minket. Kihasználtál minket, és csak arra kellettünk neked, hogy megtaláld édesanyádat, akit aztán visszavittél az élők közé! Pedig ő nem volt ott veled, ő nem csatázott veled! Ő akkor is csak a szobájában lapult, de mi, aki végig veled voltunk… semmivel sem jutalmaztál meg minket! Semmit nem kaptunk cserébe! És ez még nem minden!

- Na jó, ebből elég lesz! – Emelte fel hangját Leeteuk, ezzel félbeszakítva a beszélgetést.

Lehámozta rólam a nő kezét, majd maga után húzva futásnak eredt. Hátrapillantva láttam, ahogy több tucat lélek rohan utánunk.

Leeteuk a Fogadóba rángatott, és egészen a bárpultig szaladtunk.

- Itt meg mi folyik? – Kérdezte elkerekedett szemekkel Woozi, aki éppen a poharakat törölgette szárazra egy ronggyal.

Én csak a térdeimre támaszkodva igyekeztem levegőhöz jutni. Képtelen voltam Woozi kérdésére választ adni. A tüdőm égett, és a torkom is sivataggá száradt. Teljesen kijöttem a formámból.

- Vedd le a pulcsid, Woozi! – Utasította Leeteuk, majd rám nézett. – Te is, Minseo. Cseréljetek pulóvert, aztán Minseo neked irány Taeyang irodája, Woozi te pedig velem jössz!

- Tessék? Miért? Én nem akarok csali lenni! – Tiltakozott Woozi, miközben nekiállt levenni a felsőjét. Én se haboztam, és nagy nehezen leszenvedtem magamról a ruhadarabot.

- Ez használ bármit is? A lelkek nem kutyák, hogy szagokat kövessenek – ráncoltam a homlokom, majd Woozival pont egyszerre dobtuk oda a másiknak a pulóvereket, és gyorsan visszaöltöztünk.

- Ez igaz, de nagyjából egyforma magasak vagytok, és ezzel a ruhacserével időt nyerhetünk.

- Jogos – mondtuk szinte egyszerre Woozival, majd hallottuk, ahogy a földszinten egyre nagyobb lesz a hangzavar.

- Még egy apróság – mondta Leeteuk, majd levette Woozi fejéről a már megszokott jegesmedvés sapkáját, és az én fejemre tette. Woozi szemlátomást nem örült ennek, de mégsem állt le vitatkozni. – Most már mehetsz.

Leeteuk futólag megölelt, majd Woozihoz fordult és felhúzta a fejére a pulóver kapucniját.

- Gyerünk! – Ragadta karon, és az ellentétes irányba rohanni kezdtek.

- Vigyázz a sapkámra!  - Kiáltotta futtában Woozi, majd eltűntek az egyik folyosón.

Én se tétlenkedtem, és újult erővel elkezdtem kettesével szedni a lépcsőfokokat felfelé.

Már majdnem felértem, amikor beleütköztem Taeyangba, aki pont akkor indult lefelé a lépcsőn.

- Minseo, minden oké? – Kérdezte meglepve.

- Nem, semmi sincs. Fuss! – Kiáltottam rá, és visszalökdöstem a lépcső tetejére, majd egészen az irodájáig rohantam, hogy aztán levegőért kapkodva a kanapéra vessem magam.

Taeyang néhány másodperccel később lassú léptekkel sétált be az ajtón, majd becsukta amazt.

- Mi történt?

- Hogyhogy mi? A halottak megtaláltak – válaszoltam két levegővétel között. – Tudják, hogy ki vagyok. Felismertek.

- Hogy sikerült elmenekülnöd előlük?

- Woozi és Leeteuk segítettek – mutattam a fejemen lévő jegesmedvés sapkára, amit egészen eddig Taeyang furcsán méregetett, így le is vettem.

- Értem. Azt hiszem, megyek, és beszélek a holtakkal. Te csak maradj itt addig és… fújd ki magad – mondta, majd megigazította az öltönyét, és az ajtó irányába indult.

- Várj, Taeyang! Inkább ne menj – kértem és felültem a kanapén. Vettem pár nagyobb levegőt, hogy helyre jöjjön a légzésem és normálisan tudjak beszélni. – Az nem megoldás, ha minden ilyen alkalommal beszélned kell velük. Úgy tudtam, hogy nem bánthatnak, mivel a beosztottad vagyok, mondhatni majdnem egyenrangú veled, de láthatóan ez semmit nem ér. Más megoldást kell találnunk.

Taeyang leült velem szembe a fotelba, és mélyen hallgatott. Nem igazán tudtam mire vélni, így folytattam.

- Nem normális, ahogy a holtak viselkednek. Úgy értem, ez a Fogadó az a hely, ahol megpihenhetnek, ahol minden békés és csendes, és most ez olyan, mintha maga a pokol lenne. Teljesen kifordultak magukból, és félek, hogy ha nem teszünk valamit, akkor lassan nem csak engem akarnak megtámadni, hanem a többi alkalmazottat is, mint Woozi vagy Leeteuk. És idő kérdése, hogy aztán egymásnak is nekiesnek. Itt valami nagyon megborult, Taeyang, és ezt nem hagyhatjuk annyiban.

- És mit javasolsz, mit tegyünk? – Kérdezte, miközben egész mondandóm alatt helyeslően bólogatott.

- Nem tudom, te vagy a tulajdonos – vontam vállat.

- Most már részben te is, ne feledd. De igazad van, más módszerekhez kell folyamodnunk. Bár a jelenlegi helyzet számomra is új, sose tapasztaltam eddig ilyen viselkedést. Noha megértem őket, és jogos a felháborodásuk, de úgy hiszem, kezd túlzásba esni mindenki.

- Én is így vélem. Megértem őket, tényleg, elismerem, hogy hibáztam, de ilyen nagyot? Tényleg ekkora probléma, hogy édesanyám életre kelt? Mintha ezt én akartam volna, mintha rajtam múlt volna minden. Mások is követtek el hibát az életükben, akkor miért csak engem szidalmaznak? Nem értem.

- Minseo, te tényleg nem fogtad fel a helyzet súlyosságát? – Kérdésére csak kérdőn néztem rá. – A te helyzeted azért más, mert természetfeletti vagy. A te tetteidnek sokkal nagyobb a súlya, mint egy átlag emberé, még ha itt egy is vagy közülük. Nemcsak édesanyád visszahozatala a bűnöd, amiről tudjuk, hogy nem a te hibád volt. Ők persze így látják, mert elfelejtik azt a tényt és fogalmuk sincs róla, hogy egy képesség birtoklása mekkora felelősséggel jár, pláne, ha épphogy csak felfedezted és nem volt időd kitapasztalni teljesen. Sok minden zúdult akkoriban a nyakadba, a képességeddel kapcsolatban senkit nem tudtál megkérdezni, mert csak neked volt, ráadásul te egészen az energiád megismeréséig nem is tudtad, hogy létezik természetfeletti világ. Ők azt tudják, hogy ki vagy, hogy mi a feladatod, és mindezek ellenére egy lélek közülük, aki történetesen édesanyád, élhetett. Ha nem ő került volna ki innen, akkor is megtörtént volna ugyanez, akkor is felháborodtak volna, de az, hogy édesanyád volt ez a személy, nagyon sokat nyom a latba.

- Én ezt teljesen megértem, de akkor is. Miért nem fogják fel, hogy ez nem ilyen egyszerű? És az miért nem számít, hogy édesanyám sokat szenvedett? Élőhalott volt, mielőtt ember lett, és ha azt vesszük, egy napot nem élt rendesen emberként. Ez nem rettenti el őket?

- Téged elrettentene? Hiszen te is élni akarsz, nem? Érdekelne téged az a fájdalom, ami azzal járna, hogy újra ember legyél? Biztosan nem. Őket se érdekli, hogy mit kell tenniük, ha a végén emberek lehetnek, élhetnek és a szeretteikkel lehetnek.

- Jó, ebben van valami – sóhajtottam fel megadóan. – De akkor is túlzásnak vélem. Jóvá fogom tenni, csak még nem tudom, hogyan. Ehhez idő kell.

- Megértem, de mint mondtam, nem csak ez a bűnöd, és nem csak ezért kell felelned.

- Miért, mi van még, amiről nem tudok?

- Nos… te magad is tudod, hogy miért dobtad el magadtól az életedet. Mert tudtad, hogy a képességed kezelhetetlenné fog válni, hogy nem fogsz vele bírni, és már érezted is a hatását, nem? A sötétséget, ami néhanapján előjött, ami megmérgezte a gondolataidat. Emlékszel a kis énekes vérfarkas fiúra, nem? Akit egy bezárt üzlet alagsorában tartottál fogva napokig, csak azért, hogy édesanyádat elhozza a testvéred? Egy ártatlant bántottál édesanyád miatt, akinek nem kellett volna ott lennie. Rossz dologra használtad a képességedet. Elhiszem, hogy nem bírtad a vérfarkast, hiszen te amúgy is inkább a vámpírokkal lógtál, de attól még nem a te feladatod lett volna megbüntetni őt. Más megoldást is találhattál volna.

Elgondolkodtam Taeyang szavain. Valóban így lett volna? Akkoriban nem tűnt fel, hogy ez baj lenne. Tényleg ennyire megszállottan kerestem édesanyámat, hogy képes lettem volna bármit megtenni érte? Tényleg azért tettem, mert ezt véltem helyesnek, vagy élveztem is, hogy megbüntethetek valakit? Tisztában voltam azzal, hogy kezdek rossz irányba menni, mert néhanapján voltak kétes gondolataim, de sose éreztem azt, hogy ez tettekben is megnyilvánulna. Talán a vérfarkas fiú elfogása már ennek a jele volt?

- Tudom, hogy igyekeztél még több embert megmenteni, hogy azért tetted, hogy kevesebb ártatlannak essen baja. De valakit azért bántani, hogy mást megments, szintén nem becsületes dolog. Érted, mire akarok kilyukadni?

- Igen, azt hiszem. De ez csak egy eset volt. Ráadásul próbáltam a saját életemet is megtalálni. Elismerem, hogy voltak hibáim, de kinek nincsenek? Hibázni kell ahhoz, hogy az ember megismerje önmagát.

- Ez is rendben van, de mi van a barátoddal, akinek a képességedet adtad? Neki halottnak kéne lennie.

- Tudom, de ő már legalább száz éve élőhalottként él. Már azelőtt azzá vált, hogy én megszülettem volna. Ez csak nem írható az én számlámra!

- Valóban így lenne, ha csak ennyi lenne a történet. Mint tudjuk, azért nem sikerült emberré válnia, mert a barátja nem bírt több embert megölni az érdekében, és így állati hússal etette, ami csak átmeneti megoldást nyújtott. De… és itt jön a de. Amikor tudomást szereztél róla, te ahelyett, hogy visszaküldted volna arra a helyre, ahol lennie kellene, vagyis ide, mit tettél? Életben hagytad.

- Igen, de…

- Nincs de, Minseo. Halottnak kellett volna lennie, és a te feladatod lett volna ezt elintézni. Heteket, hónapokat élt még azután is élőhalottként, hogy te tudtál róla. Sőt, mi több, még meg is ígérted, hogy visszahozod az élők sorába. És végül megtetted. Nekiadtad a képességedet. Mindezt önszántadból. Nem foghatod arra, hogy a holtak miatt tetted, hogy ide tudj jönni miattuk, hiszen bárki másnak átadhattad volna a képességedet. De te pont őt választottad. Előbb tudtál az állapotáról, előbb tudtad, hogy visszahozták az életbe, minthogy megfordult a fejedben, hogy megöleted magad és nekiadod a képességed. Előbb tetted meg az ígéretet neki, hogy életben hagyod, semmint képbe jött volna a halálod. Szerinted ez mennyire lehet felháborító az ittenieknek?

Mélyen hallgattam. Most szembesültem a bűneimmel, amikről eddig nem is tudtam, hogy azok. Noha sejtettem, hogy nem szép húzás, de nem érdekelt. Hiszen én voltam a rémálom. Arra gondoltam, hogy ez az én képességem, akkor arra használom, amire akarom. Hogy a sok jó cselekedetem mellett ez majd eltörpül. De nem. Vajon amikor meghoztam ezt a döntésemet, már akkor rossz útra tértem? Ez már a romlottságom jele volt? A nevelőszüleim célja, akik egész életemben bántottak és igyekeztek érzéketlenné tenni… végül megvalósult? Talán ezt akarták mindvégig elérni?

- Kezded érteni, mi a bűnöd? Ne haragudj, ha túl kemények a szavaim, de el kellett mondanom mindezt. Muszáj felvilágosítanom téged, hogy megoldjuk a jelenlegi helyzetet.

- Persze, értem, de… te mégis honnan tudsz rólam ennyi mindent?

- Én vagyok a Fogadó tulajdonosa, te pedig a rémálom. Mindent tudok rólad, az egész életedről. Hozzám kerültél a halálod után, ezért tudni akartam, kit fogok befogadni.

Csak újabbat bólintottam. Taeyang szavai teljesen lesújtottak.

- Nemcsak édesanyád a bűnöd, hanem a barátod is. Még ha jó cél érdekében is tetted, vagy legalábbis azt hitted, ez jó lesz, végső soron csak bajt okoztál. Csodálod, hogy bántani akarnak a holtak? Hiszen ott voltak a csatában veled, erre egy olyannak adod a képességed, aki már így is száz évet élt. A holtaknak halottnak kell maradniuk. Nem véletlenül van ez a szabály.

Taeyang elhallgatott egy rövid időre, majd egy nagy levegővétel után folytatta.

- És akkor ott vannak azok a lelkek, akiket szintén szánt szándékkal hagytál az élők világában.

- Miféle lelkek?

- Édesanyád zombi volt. A testvéred sok embert megölt, hogy etetni tudja őt. Aztán amikor édesanyád önállóan tudott gondolkodni és mozogni, magától ölt embereket. Emlékszel, hogy nem találtad meg a lelküket a képeségeddel sem, mert el voltak zárva? És emlékszel, hogy miután a testvéred elveszített mindent, hagytad elmenni, mert tudtad, hogy a holtak kísérteni fogják élete végéig? Azokat a lelkeket is a túlvilágra kellett volna küldened. De önszántadból hagytad őket ott. Hagytad, hogy bosszút álljanak. Szabadon mászkálnak a világban, és bármikor láthatják a szeretteiket. Ez pedig egy itt ragadt léleknek bőven elég lenne. Még ha nem is tudnak emberré válni, bármit megtennének, hogy ott legyenek a családjuk közelében. Azt hitted, hogy velük ezzel jót teszel, de nem törődtél azokkal, akik itt vannak a Fogadóban.

- Én… tényleg nem hittem, hogy ez baj lenne.

- Tudom. Te vagy a rémálom, aki az egyensúlyt fenntartja a holtak és az élők között. De úgy próbáltál jót cselekedni, hogy csak az egyik világot ismerted. Fogalmad sem volt arról, hogy milyen a túlvilági élet, hogy nemcsak Mennyország és Pokol van, hanem átmeneti Fogadók is, ahol szintén szigorú szabályok vannak érvényben. Úgy viselkedtél a holtakkal, mintha élők lennének. Az élőkre vonatkozó szabályok által akartál segíteni nekik, holott akkor rájuk már az itteni szabályok voltak érvényesek. És megértem, hogy nem voltál mindezzel tisztában, de akinek nincs képessége, az is pontosan tudja, hogy a halott az maradjon halott, és a lelkeknek nincs helye a való életben. Ahhoz, hogy ilyen tetteket hajts végre, előbb ide kellett volna jönnöd.

- Értem - bólintottam. - Te tudtad, hogy meg fogok halni, hogy a halálom után ebbe a Fogadóba fogok jönni?

- Tudtam, igen. Sok minden húzott ide téged, édesapád, és Solar is, ráadásul egy ideig édesanyád is itt volt, mielőtt ugye megtörtént a megtörténhetetlen. De, mint mondtam korábban is, ha mindez nincs, akkor is meghaltál volna valamilyen módon, hogy idekerülj, és megismerd ezt a világot. Mindenképpen én lettem volna a vezetőd.

- Ezért kértél fel arra, hogy legyek a beosztottad, hogy jobban megismerjem ezt a világot?

- Igen, noha eredetileg nem így volt tervezve. Ha a képességeddel együtt halsz meg, azzal a szándékkal, hogy megismerd az itteni életet, akkor képes lettél volna utána visszamenni az élők közé. De sajnos sok minden megváltozott és ezért a dolgok nem alakultak olyan egyszerűen.

- Sok minden megváltozott? Mint például?

- Nos, például nem számolt senki azzal, hogy a testvéredet háromszor is futni hagyod, aki ugye a legtöbb problémát okozta. Vagy az se volt tervben, hogy találkozni fogsz egy élőhalottal, akinek odaadod végül a képességedet. Ezek mind nem voltak számításba véve, és ha őket megölöd már az első adandó alkalommal, akkor a lelkek most nem lennének felháborodva. Ha mindent úgy csinálsz, ahogy várható lett volna, akkor azon a bizonyos napon, amikor a halálod bekövetkezett, a képességeddel együtt haltál volna meg és normálisan meg tudtad volna ismerni ezt a világot is. Akkor minden bizonnyal visszatérhettél volna a saját világodba.

- És most már akkor egyáltalán nincs erre lehetőségem?

- Nincs. Ha rajtam múlna, akkor nem lenne. Emberként haltál meg, Minseo. Nincs képességed, nem vagy már természetfeletti.

- Hogy érted, ha rajtad múlna? Azt akarod mondani, hogy más, valami feljebb való hatalom talán hagyna ismét élni?

- Nem tudom, Minseo. Nem akarok reményeket kelteni benned, nem tudhatom, mi fog történni. De, mint hallottad, sok minden nem úgy alakult az idejöveteledkor sem. Ki tudja, később mi lesz? Csak azt tudom, hogy annak ellenére, hogy megérintett téged a sötétség és sok mindent rosszul csináltál, nem küldtek egyből a Pokolba. Azzal, hogy önszántadból jöttél ide, talán úgy gondolták, nincs minden veszve. Kaptál egy lehetőséget, hogy jóvá tedd a bűneidet. Ezt becsüld meg és ne szúrd el. Erre kell koncentrálnod és nem másra. Hogy mi lesz utána, az majd kiderül.

- Értem – bólintottam ismét és nem kérdeztem többet. Le kellett volna törnöm, de egy cseppnyi remény még mindig élt bennem. Ha jól teljesítem a feladatomat, lehetséges, hogy élhetek és visszakapom a képességemet. Nekem nem volt ennél többre szükségem. - Van még valami, amiről tudnom kell? Öltem meg még másokat?

- Nos… vannak még páran, akiket megöltél még az első csata során. Sok természetfeletti meghalt, és voltak arra kiránduló ártatlan emberek is, a képességed pedig végzetes volt számukra. Ez is nagy vétek, de enyhít rajta a tény, hogy akkor használtad először az energiádat. És ha akkor nem használod, akkor később a vámpírok sokkal nagyobb pusztítást végeztek volna, mint te, így azt a néhány áldozatot betudták a szükséges rossznak.

Nem is tudom, melyiket volt a legrosszabb hallani a sok közül. Ott ültem Taeyanggal szemben és hallgattam, ahogy felsorolja a hibáimat, ami olyan volt, mintha nem is az én életemről szólna. Mintha egy teljesen más ember lettem volna. Képtelen voltam felfogni, hogy a képességem ennyire eluralkodott rajtam, hogy bár tisztában voltam vele, hogy nehezen fogadom el és nehezen tanultam meg kezelni, még annál is rosszabb volt a helyzet, mint hittem.

Nem tartottam fairnek, hogy engem hatalmaztak fel egy ekkora képességgel, és még azok után is, hogy látták, hogy nehezen birkózom meg vele, nem jött senki se segíteni. HHHagyták, hadd küzdjek meg vele, és miközben megállás nélkül vétkeztem, sorra halmoztam a hibákat, akkor se törődtek velem, akkor se szólt senki, hogy álljak meg. Amikor kellett, nem volt mellettem senki és végignézték, ahogy ártatlanokat ölök meg. Akkor ők miért nem vétkesek? Mi alapján vágják most a fejemhez a hibáimat és követelik, hogy tegyem jóvá? Miért én viseljem egyedül a következményeket, ha közben bármikor meg tudtak volna állítani?

Nem teljesen értettem az egészet, de nem is számított. Ki voltam én, hogy vitatkozzak a felsőbb erőkkel? Biztos meg volt az okuk, amiért engem választottak, és hogy még most is kitartottak mellettem, valamennyire. Inkább próbáltam megemészteni a cselekedeteimet, és kitalálni, mégis mit tegyek ezek után.

- Azt hiszem, most magadra hagylak, amíg átgondolod, amiket mondtam. Lecsillapítom a holtakat, aztán folytatjuk a beszélgetést.

Taeyang elhagyta az irodát, én pedig nagyot sóhajtva terültem el a kanapén.