Huszadik fejezet

 

~ Huszadik fejezet ~

A mennyezetet bámultam és forgott velem a világ. Mellkasom összeszorult, mintha satuba szorítottak volna, és fokozatosan összeroppantottak volna. A fejem elnehezedett, megfájdult, ahogy próbáltam elfogadni, hogy gyilkos vagyok.

Mert az voltam.

És ezt nagyon nehéz volt beismernem. Igyekeztem minél több embert megmenteni, de közben ugyanolyanná váltam, mint akiktől védtem őket. A képességemet nézve, számomra a lelkek is emberek voltak. Nekem meg kellett volna védenem mindkét felet, de valójában az embereket előtérbe helyeztem.  Nem törődtem a holtakkal, mondván, ők már meghaltak, hát nem mindegy nekik?

Nagyon nem volt mindegy.

Bonyolult rendszer működött a holtak világában, és ezt csak most kezdtem igazán megérteni.

Igaza volt Taeyangnak, hogy mielőtt ilyenekre vetemedtem volna, hogy ígéretet teszek a barátomnak, vagy hagyom, hogy bosszúéhes lelkek szabadon mászkálhassanak a való életben, előtte meg kellett volna ismernem ezt a világot is. És elfogadható-e az kifogásnak, hogy nem tudtam erről? Persze, hogy nem. Hiszen kapcsolatba tudtam velük lépni, ebből pedig gondolhattam volna, hogy ez a világ létezik.

Nem akartam jelenleg az önbíráskodással foglalkozni. Lesz időm bőven helyre tenni magamban a dolgokat, hiszen ide vagyok kötve ki tudja, mennyi időre. Amit tettem, megtettem, nem tudtam változtatni rajta, és most az volt a fontos, hogy a következményekkel szembenézzek.

De végképp nem tudtam, mitévő legyek.

A kanapén fekve a képességemre gondoltam. Arra, hogy milyen jó volt, amikor volt nekem, hogy mennyi erőt adott, hogy milyen hatalmasnak éreztem magam. Be kellett vallanom, hogy nagyon hiányzott. Meg akartam tőle szabadulni, de most… Mára már a részemmé vált, és azzal, hogy kiszakítottam magamból, az iránta hátrahagyott űr most kezdett el igazán sajogni. Hiányzott a melegsége, ahogy kitöltötte a testem, ahogy használva valami olyat tapasztaltam meg, ami különleges és egyedi volt. Amitől teljessé váltam. Hiszen az energiám születésem óta az ereimben csörgedezett, ott volt minden mozdulatomban, minden tettemben, csak még nem tudtam használni. De amikor végre megmutatkozott és eggyé váltunk… az voltam én

És most, hogy nem volt, még jobban zavart, mint amikor létezett. Úgy éreztem, cserben hagytam saját magam. Hogy magamnak köszönhetem, hogy a helyzet kezdett eldurvulni. Olyan sokat tiltakoztam ellene, annyira sokat dacoltam azzal, hogy miért én vagyok a kiválasztott, hogy miért nem dönthettem én arról, hogy akarom-e vagy sem, hogy észre sem vettem, hogy megbántottam őt. Furcsán hangzik, de az energiám mondhatni a másik felem, valaki, aki szintén én vagyok, és nem figyeltem rá, el akartam nyomni, nem akartam tudomást szerezni róla. Ő pedig ellenem fordult, és lemondott rólam, elmenekült, keresett magának egy jobb helyet, valakit, aki törődik vele. Talán mindvégig ő irányított, és nem is én. Talán, ha elfogadom már az elején, és egyenrangúként kezelem magammal, mindez nem történik meg.

És én most itt voltam, halottként, ő pedig vígan éldegélt nélkülem.

Ez rettenetes érzés volt.

Aztán arra gondoltam, tényleg eltűnt belőlem? Tényleg lehetséges lenne csak így, átadni valakinek ezt a képességet? Hiszen velem született, bennem volt, az ereimben, a zsigereimben, minden idegszálamban. Tényleg el tudott úgy távozni a testemből, hogy semmi nem maradt belőle? Még egy parányi szikra sem?

Ezután a testvéremre terelődtek a gondolataim. Arra, hogy neki is volt képessége, de amint vámpírrá változott, a képessége eltűnt. Vagyis nem egészen, mert egy apró darab mindig nála volt. El tudta rejteni a nyomokat, tudott másokat manipulálni, mások felett uralkodni. Nem volt régóta vámpír, de erősebb és okosabb volt a legtöbb társánál. Lehetséges, hogy a benne visszamaradt energiájának a maradványa tette őt ilyenné? Ha így van, akkor talán bennem is maradt még valami?

És ha maradt, akkor ez azt jelenti, hogy talán egy nap tényleg képes leszek visszatérni az élők sorába?

Újra és újra megfordultak a fejemben ugyanezek a gondolatok, mintha csak egy körhintán ültem volna. Meg akartam nyugtatni magam, hogy még jó ember vagyok, de a tetteim nem ezt igazolták.

Egészen addig agyaltam, amíg el nem nyomott az álom.

 

*

 

Amikor ismét magamhoz tértem, még mindig az irodában lévő kanapén feküdtem. Felültem, és minden porcikám zsibbadt volt.

Egészen addig észre se vettem, hogy Taeyang is bent van, amíg egy csésze teát le nem tett elém az asztalra, és leült velem szembe.

- Jobban vagy?

- Fogjuk rá – bólintottam, és óvatosan a kezembe vettem a teát. – Most már tudom, miért kell maradnom, és maradni is fogok. Jóvá teszek mindent, amennyire csak tudom. Hogy mi lesz utána, hogy el fogok-e innen valaha menni, nem tudom. Ezzel majd később foglalkozom. De hogy mihez kéne kezdenünk most…

- Kitaláljuk valahogy. Egyelőre sikerült lecsillapítanom őket, de nem tudom, meddig marad ez az állapot. Nincsenek biztonságban az alkalmazottjaim, és félek, ha sokáig elnyomják a holtak az érzéseiket, előbb-utóbb felrobban, mint egy bomba. De az biztos, hogy te mostantól nem mutatkozhatsz előttük.

- Szobafogságot kapok? – Próbáltam viccelődni, még ha a helyzet komoly is volt. – Kissé értelmetlen a helyzet, hogy bár én is csak egy lélek vagyok itt, mégis bujkálnom kell, és nem élvezhetem az itteni létet, ahogy az nekem is kijárna.

- Tudom, megértem, és ez valóban igazságtalan lehet számodra, de…

- Tudom, tudom. Nem kell bocsánatot kérned, nem azért mondtam. Tudok alkalmazkodni a helyzethez – mosolyodtam el halványan. – De nem tudom, mit tudnék tenni értük. Hiszen nincs már képességem, így nem tudom, mit várnak. Azt meg még annyira se értem, hogy miért akarnának bántani, esetleg elpusztítani? Arra nem gondolnak, mi lesz velük utána? Még annyira se lesz esélyük élni, sőt, saját magukat fosztják meg attól a lehetőségtől, hogy a Mennyországba menjenek és majd egyszer újjászülessenek. Miért fontos ennyire a bosszú?

- Nem hiszem, hogy most érdekelné a sorsuk, hiszen meghaltak. A bosszú nagyon csalóka. Őket most jobban érdekli az igazságszolgáltatás.

- Ezt megértem, de ki szolgáltat igazságot, ha nekem bajom lesz? Vagy az nekik bőven elég? Gyilkossá válni, olyanná lenni, mint én vagyok? Mitől különböznének akkor tőlem?

- Ők csak holtak. Nincsenek mindennel tisztában. És tudod, hogy a düh aljas jószág. El tudja sötétíteni az elmét annyira, hogy rossz dolgokra sarkallja őket. Aztán ha megtörténik, a düh tovaszáll, ők meg ott maradnak a saját tetteik következményében fuldokolva.

- Végülis, azt hiszem, ismerős a helyzet – sóhajtottam és kortyoltam egyet a teából. – Woozi azt mondta, ha tehetné, ő is bosszút állna, Leeteuk viszont megelégedne azzal, ha tudná, hogy a családja jól van. Te mit tennél? Ha neked lehetne egy kívánságod, akkor mi lenne az?

- Hű, most megleptél. – Taeyang szemei enyhén kikerekedtek, és zavartnak tűnt a kérdés hallatán. – Bevallom, én nem reménykedem ilyenben, mert tudom, mi a helyzet. Én a tulajdonos vagyok.

- És? Az nem jelent semmit. Attól még neked is biztosan van valami kívánságod. Mióta is vagy már itt?

- Hatszáz vagy hétszáz éve, valahogy így. Ki számolja azt már…

- Azta! Kevesebbre számítottam! - Most rajtam volt a sor, hogy elképedjek. – Ez tényleg rengeteg idő. De pont ezért biztos van valami, amit szeretnél. Csak játssz el a gondolattal, hogyha lenne egy kívánságod, akkor te mit tennél.

- Egye-fene. Nos… - Taeyang hosszan elgondolkozott és csak percekkel később szólalt meg. – Szeretnék visszamenni a múltba és másként cselekedni. Ha lenne lehetőségem, akkor visszamennék oda, ahol elrontottam az életemet és megpróbálnám helyrehozni.

- Hmm… Ez azt hiszem, érthető. Vagyis… a te részedről nem igazán értem, hiszen nem ismerlek, se téged, se a múltadat. Hogyan haltál meg? Már ha szabad megkérdeznem… - tettem hozzá halkan.

Taeyang komoran nézett rám, mint aki azt mérlegeli, megbízhat-e bennem annyira, hogy megossza velem a titkát. Egy idő után kezdett kínossá válni, ahogy szemrebbenés nélkül bámul, de mielőtt mondhattam volna neki, hogy nem kell válaszolnia, ejtsük a témát, megtörte a csendet.

- Hasonlóképpen, ahogy te.

- Ahogy… én? Vagyis… megöletted magad?

- Igen, ilyesmi – sóhajtott fel.

Taeyang levette a zakóját, majd hanyagul a kanapé karfájára dobta és ő maga kényelmesen hátradőlt. Még sose láttam ilyen lazán viselkedni, sose láttam, hogy egy kicsit is elengedné magát és egészen meglepő volt most megtapasztalni, ahogy mindenféle formalitást maga mögött hagy. A testtartása, a mozdulatai egy átlagos emberére emlékeztettek, aki éppen hazaért a munkából és nem törődik semmivel.

- El se hinnéd, mennyire hasonló az életünk, hogy mennyi közös dolog van bennünk… – folytatta.

- Hát, ha gondolod, elmondhatod. Vagyis ezek után remélem, hogy elmondod, mert eléggé kíváncsivá tettél. Mégis hogyan kerültél ide? És hogyan lettél a Fogadó tulajdonosa?

- Súlyos hibát követtem el akkoriban. Nem tudtam elviselni, amit okoztam, nem tudtam a bűntudattal együtt élni, így megkértem egy barátomat arra, hogy öljön meg. Képtelen voltam véget vetni az életemnek, mert gyáva voltam és mert úgy véltem, az egyenlő lenne a meneküléssel.

- És ez a barátod képes volt megtenni?

- Igen. Ha nem teszi, őt is bajba sodrom, és neki családja volt.

- De mégis mit vétettél, hogy erre vetemedtél?

- Gyilkoltam.