Huszonkettedik fejezet

 

~ Huszonkettedik fejezet ~ 

A következő napokban igyekeztem a szobám magányába húzódni, és megemészteni az elmúlt időszak eseményeit. Azt, hogy nem vagyok már rémálom, hogy nem fogok innen elszabadulni egyhamar, hogy gyilkos vagyok, hogy Taeyang is gyilkos, és hogy még mindig nem tudom, mit kellene tennem. Egy fokkal már nyugodtabb voltam, és ahogy kezdtem elfogadni a helyzetet, úgy egyre inkább tisztábban láttam mindent.

Taeyang sokat tanított ezután is, és rám bízott olyan feladatokat idővel, amikhez nem kellett kapcsolatba lépnem a lelkekkel. Úgy tűnt, ő maga is jobb formában van, és nem terheli le a megannyi munka. De persze ez nem jelentette azt, hogy minden rendben lenne, hiszen a holtak egyre csak gyűltek, és nem sokan akartak átkelni a túlvilágra.

Sokat segített, hogy Leeteuk, az édesapám is velem volt. Ha nem lett volna itt, valószínűleg nem lettem volna kitartó, és azt tartottam volna a szemem előtt, hogy mielőbb elmehessek innen. De az, hogy ő itt volt, hogy végül nem veszítettem el mindenkit, és hogy kaptunk egy esélyt, hogy megismerjük egymást, sokat jelentett számomra. Hála neki, beletörődtem, hogy bizony jó időre itt maradtam és nem akartam mindenáron visszatérni a való világba, legalábbis nem éreztem olyan égetően sürgősnek erre megoldást találni. Lecsillapodtam és tényleg a jelenlegi problémákra, azt itt lévő feladatokra összpontosítottam.

 Leeteukkel igyekeztük bepótolni az elvesztegetett időket, és jobban megismerni a másikat. Ebből az apa-lánya kapcsolatból nyertem az energiámat arra, hogy ne veszítsem el önmagamat. Rájöttem, hogy megrekedtem valahol a tinédzser koromban, valahol ott, amikor szembesültem azzal, hogy nincs senkim és mennyire egyedül vagyok. Ki kellett mondanom, hogy még gyerek voltam, hiába volt huszonhat a tényleges életkorom. De végtére is azért voltam itt, hogy megtaláljam önmagamat, amellett, hogy a büntetésemet töltöttem.
 

*

 

Hetekkel később, egy hosszan átdolgozott nap végén Taeyang irodájában ücsörögtem a kanapén. Taeyang egy üveg bort vett elő az egyik szekrényéből, majd két poharat tett az asztalra, és kitöltötte a vörös italt. Ezután felém nyújtotta az egyik poharat, amit lassan kortyolgatva iszogatni kezdtem.

- Szóval? Min vagy ennyire elgondolkozva? – Törte meg a csendet végül, és ő maga is helyet foglalt.

- Nos, igazából támadt egy ötletem – fordultam felé vonakodva. A fejemben már egy ideje megfogalmazódott egy gondolat, hogyan is lehetne orvosolni a lelkekkel kapcsolatos problémát, de tudtam, hogy Taeyang hogyan reagálna rá. Mindezek ellenére úgy döntöttem, megosztom vele, végül is bajom nem származhat belőle. - Arra gondoltam, mi lenne, ha személyesen én magam beszélnék a lelkekkel?

- Ez felettébb egy őrült ötlet és nem engedélyezem. – Ahogy vártam, Taeyang azonnal visszautasította a felvetésemet, de nem hagytam annyiban.

- Meglehet, sőt, tudom, hogy őrült ötlet, de eddig semmilyen más megoldást nem találtunk. Az idő vészesen telik, nem maradhat tovább ez az állapot. És akárhogy is nézzük, be kell látnod neked is, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell néznem velük. Nem bujkálhatok örökké, ez az ő szemükben tiszteletlenség. Ezzel csak elismerem, hogy hibáztam és úgy tűnhet, mintha eszem ágába se lenne helyrehozni a dolgokat.

- Megértem, amit mondasz, és igazad van, de ez veszélyes. És ha nem hallgatnak meg, hanem neked támadnak?

- Te vagy a tulajdonos, biztosan vissza tudod őket tartani. Nem hiszem, hogy bármiféle lázadás kitörhetne, hiszen az azt jelentené, hogy nem felelsz meg többé a pozíciódnak. A külső erők már régen leváltottak volna, ha ez a Fogadó az összeomlás szélén állna. Nem hagynák, hogy ilyesmi megtörténjen ezen a világon, mert az befolyással lenne a többi Fogadóra is, és természetesen senki nem örülne, ha az itteni lelkek kiözönlenének, és a két világ között ragadnának. Jól mondom? – Néztem rá felvont szemöldökkel, mire Taeyang csak nagyot sóhajtott.

- Igazad van. Kezded átlátni ennek a világnak a működését – eresztett meg egy halvány mosolyt.

- Tudom – válaszoltam. – És tudom, hogy kockázatos, de minél tovább várunk, annál dühösebbek lesznek. Most még lehet, nem akkora a probléma, de ki tudja, mi lesz később. Lehet, hogy a Fogadó valóban a széteséshez sodródik. Úgy gondolom, jobb lenne most elfojtani az indulatokat, és mint mondtam, úgyis szembe kell egyszer néznem velük. Muszáj eléjük állnom, és elmondanom, hogy hibás vagyok, hogy megértem az érzéseiket és sajnálom, amit tettem. Hisz a problémákra legtöbbször a bocsánatkérés a legjobb válasz. Legalábbis rossz nem származhat belőle. Nyilván ez nem lesz elegendő számukra, de legalább megtettük az első lépést és utána közösen találhatunk megoldást.

Taeyang hosszan elgondolkodott, mielőtt választ adott volna. Már épp feladni készültem, amikor végül bólintott.

- Rendben, legyen így. Próbáljuk meg – nézett rám, de egyáltalán nem volt boldog. Nyugtalannak és aggódónak tűnt. - De amint egy kicsit is felbolydulnak, te eltűnsz a helyszínről, mielőtt megint kergetőzésbe torkollana az egész.

- Megbeszéltük.
 
 

Néhány órával később Leeteuk egy eddig számomra ismeretlen helyre vezetett. Egy nagy terembe, valahol a földszinten, ahol eddig még nem jártam. Megálltunk a résnyire nyitott ajtó előtt, és vártuk, mikor mehetek be.

Taeyang már odabent volt. Összehívta a holtakat és most éppen beszédet tartott. Szavai megtöltötték az üres teret, és a tömeg felől nem lehetett hallani egy mukkot se. Úgy véltem, ez jó jel, jobb, mintha dühöngenének.

Megpróbáltam belesni az ajtón, hogy felmérjem, mégis mennyien lehetnek, de egyáltalán nem láttam a teremnek a végét. Több tízezren, százezren is lehettek. Elképesztett ez a szám, és akkor először megrémültem. Hogyan fogok több százezrekkel beszélni? És mégis mit mondjak?

Minden, amit mondani akartam, hirtelen kiesett a fejemből a félelemtől. Leblokkoltam és úgy éreztem, megfulladok. De már késő volt. Leeteuk kinyitotta az ajtót, és Taeyang intett, hogy mehetek.

Nyeltem egy nagyot, a szívem a torkomban dobogott, teljesen levert a víz. Úgy éreztem, szédülök, és menten el fogok ájulni. Izgultam, mintha csak egy tanórán kellett volna felelnem az osztálytársaim előtt, és csak rontott a helyzeten, hogy úgy éreztem, felkészületlenül jelentem meg.

- Gyerünk, menni fog – bíztatott Leeteuk, és egy kicsit meglökte a vállam, hogy elinduljak.

Lábaim elnehezedtek, mintha mázsás súlyt vonszoltam volna magam után. Minden lépés nehezemre esett, fájt, és úgy éreztem, nem tudom megtenni. Nem mertem a közönségre nézni, végig Taeyang arcát fürkésztem, de mint oly sokszor, most se tudtam leolvasni róla semmit.

Végül odaértem mellé. Feszengtem, és el akartam szaladni, de már nem volt megállás. Most vagy soha. Meg kellett tennem. Bíztattam magam, hogy menni fog, hogy jobb túlesni rajta.

Vettem egy nagy levegőt, és feléjük fordultam. Próbáltam elrejteni az érzéseimet, a bizonytalanságomat, de aligha ment.

Odalent kisebb morajlást kezdődött. Biztos voltam benne, hogy vannak, akik felismertek. Félve néztem Taeyangra, de ő csak bólintott egyet.

Megköszörültem a torkomat és belekezdtem.

- Üdvözlök mindenkit – hangom remegett és halk volt, mintha csak suttogtam volna. A torkom száraz volt, és nehezemre esett a beszéd, de megerőltettem magam. – Mint bizonyára sokan már tudjátok, egy ideje már Taeyangnak segédkezek a Fogadóval kapcsolatos ügyintézésekben, így úgy döntöttem, ideje lesz bemutatkoznom.

Egy pillanatra elhallgattam, és végig pásztáztam a termet. Feszült kíváncsiság vett körbe, de volt valami vészjósló is a szempárok mögött. A hangom egészen normális lett a mondat végére, és én is úgy éreztem, minden egyes szó után csak magabiztosabbá válok. Tudtam, hogy nem hagyhatom abba a beszédet, különben a bátorságom elillan.

- A nevem Park Minseo, és én vagyok a rémálom.

Ahogy az várható volt, a teremben először a döbbenet lett úrrá, majd pillanatok alatt hangos kiáltások kezdődtek. Pontosan úgy nézett ki ez az egész, mint amikor egy koncerten fújolni kezd a közönség.

Taeyang vetett rám egy értetlen pillantást, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem kellett volna kiejtenem azt a szót, hogy rémálom. Eltértem a tervtől, és úgy gondoltam, hogy talán a legjobb ezzel indítani. 

- Csendet kérnék! Hallgassátok meg, mit akar Minseo mondani! – Emelte fel hangját Taeyang, és kezét is a magasba emelte, ezzel csendre intve őket. Nagy nehezen, de sikerült elnémítani őket.

- Tudom, hogy mit gondoltok rólam. Tudom, hogy… - kezdtem volna bele, de valaki a szavamba vágott.

- Gyilkos!

A szó úgy hasított keresztül a némaságban, mint ahogy a kés átszeli a puha vajat. Aztán ezt a kiálltást egy újabb követte, majd még egy és még egy, végül már az egész teremben visszhangoztak a különböző szitokszavak, és káromlások.

- Csendet! Elég legyen! – Kiáltotta el magát Taeyang, és csak többszöri próbálkozás után sikerült őket ismét lecsillapítani.

- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – mondtam végül, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. Pontosan erre a kiakadásra számítottam. – Igazatok van, és szeretném, ha…

- Nincs itt a helyed!

- Áruló!

- Becsaptál minket!

- Nem érdemled meg a képességed!

- Hol itt az igazság?

- Öljük meg!

A szóáradat ismét elsöpört, és végighullámzott az egész termen. Minden zajos lett, dühös és bosszús szempárok néztek velem farkasszemet.

Elbizonytalanított, ugyanakkor egy kicsit bosszantott is, hogy egyetlen mondatomat se tudom befejezni. Nyilvánvaló volt, hogy ez a módszer nem megoldás. Valami mást kellett kitalálnom.

Taeyang megint próbálta őket elnyomni, de ezúttal nem figyeltek rá. Az indulatok eluralkodtak, és nem tudták kontrolálni az érzéseiket. Bosszút akartak. A bosszú forrt bennük, és nem törődtek azzal, hogy ez helyes-e vagy sem.

Oldalt, a két lépcsősoron felfelé egyszerre megindult a tömeg. Mindenki előre nyomult, és egymást taposva igyekeztek feljutni hozzám, hogy elkaphassanak és valóban megöljenek, vagy legalábbis bántsanak.

- Menned kell – súgta a fülembe Taeyang, és a kijárat felé lökött.

Ránéztem, és láttam a pánikot a tekintetében. Taeyang nem volt képes uralkodni felettük, és fogalmam sem volt, mi lesz vele, ha én most innen eltűnők. Vajon neki is baja esik?

Megállás nélkül próbálta csendre inteni a lelkeket, akik egyre csak jöttek, és jöttek felfelé. Leeteuk az ajtóban állt, és kezét felém nyújtva a nevemet ismételgette, hogy siessek és meneküljünk.

De nem akartam többé menekülni. Mégis meddig kellene elfutnom előlük? Sose lesz ennek vége, ha nem tudunk egyezséget kötni. Ezért haltam meg. Miattuk ölettem meg magam, hogy megtudjam, mit akarnak, és megoldjuk ezt a problémát. De ha most hátat fordítok, ki tudja, mikor lesz erre ismét lehetőségem. A helyzet csak egyre mérgesebb lesz, ki tudja, ki fog legközelebb megsérülni.

Ezt nem engedhettem meg.

Én voltam a rémálom.

Már félúton voltam kifelé, amikor megfordultam, és visszasétáltam Taeyang mellé.

- Elég volt! – Kiáltottam hangosan, de meg sem hallottak. Végül erőteljesebben, összeszedve minden energiámat még egyszer elordítottam magam. – Azt mondtam, hogy elég volt!

Egy halvány energiahullám söpört végig a termen. Mindenki lemerevedett, senki nem mozdult. A szavak elhaltak, a hangzavar egyszerre megszűnt. Rémisztően fagyos csend keletkezett.

Zavartan néztem Taeyangra, hogy mégis mi történt, de nem válaszolt.

És akkor megéreztem magamban valamit.

Az energiámat.

Ugyan nem voltam már rémálom, legalábbis nem rendelkeztem akkora erővel, mint korábban, de egy egészen apró része még bennem élt. Mégsem sikerült teljesen elhagynia a testem, és egészen eddig a pillanatig bennem szunnyadt.

Mérhetetlen nyugalom áradt szét a porcikáimban. Éreztem, hogy itt van, ahogy eggyé válik velem, ahogy kevéske melegsége kitölti egész testemet. Közel sem volt olyan élénk érzés, mint a való életben, amikor az egészet én birtokoltam, de bőven elég volt ahhoz, hogy a lelkek felfigyeljenek rám és megállítsam őket.

Egy merő pillanatig lehunytam a szemeimet, majd, amikor ismét kinyitottam őket, már tudtam, mit kell tennem.