Huszonegyedik rész

~ Huszonegyedik fejezet ~

Hirtelen feszült csönd állt be közénk. Taeyang áthatóan nézett rám, sötét szemeivel úgy vizslatott, mintha a legújabb zsákmányát készülne becserkészni. Egy merő pillanatig megfagyott bennem a vér és azt éreztem, menekülnöm kell, de csakhamar rájöttem, innen már nincs hová futni. Aztán arra gondoltam, én vagyok a rémálom, amúgy se eshetne bajom, amitől kissé megnyugodtam, majd hirtelen eszembe jutott, hogy hát nincs is már képességem, ettől pedig ismét levert a víz.

Végül amilyen gyorsan jött a félelem, úgy távozott is.

Végtére is, én is gyilkos voltam. Taeyang tekintete pedig nem azt sugallta, hogy bántani akarna, sokkal inkább azt, hogy vajon mit reagálok és el fogom-e őt ítélni.

- Kit gyilkoltál meg? Vagy… kiket? – Kérdeztem óvatosan, elbizonytalanodva.

- Férfiakat és nőket. Néha gyerekeket is. Nem válogattam – válaszolta tömören, de mivel nem tettem fel további kérdést, folytatta. – Akkoriban harcos voltam, a király jobb keze. Azt hittem, jól cselekszem, de utólag nézve... Mentségemre szóljon, hogy fogalmam sem volt arról, hogy engem is csak kihasznál.

- Kihasznál? Nem egészen értem, hogy ez pontosan mit takar. Nem ismerem a régi időket.

- Megöltem bárkit, akit kért, és sose gondoltam bele abba, hogy valóban bűnösök-e, ahogy állítja. Azt mondta, az ellenségeink, olyanok, akik a népünknek ártottak vagy olyan emberek, akik másokat bántottak, esetleg gyilkoltak. Halálos betegek, akik azért könyörögnek, hogy vessünk véget a szenvedéseiknek. Én pedig megtettem. Nem tudtam, hogy ezek nagy része hazugság volt. Sosem kérdőjeleztem meg a parancsait, senki sem merte volna. Csak tettem, amit kellett.

- Hogyan jöttél rá arra, hogy átver téged?

- Egy nap a saját fivéremet kellett volna megölnöm. Lopással vádolták, de én tudtam, hogy ez lehetetlen. Sosem szegte meg a szabályokat, mindig tartotta magát mindenhez, jó ember volt. Minden idejét a családjának szentelte, jól éltek, semmi értelme nem volt annak, hogy bármi ilyesmit elkövessen. Így hát nem tettem meg, amit a király kért.

- Mi történt azután?

- Börtönbe zártak, felségárulás vádjával és az ítéletemet vártam. Ott tudtam meg, hogy sokakat becsaptak. Hogy akiket bezártak, azok közül sokan nem tettek semmit, egyszerűen csak a királynak ehhez volt kedve. Akkor jöttem rá, hogy a királyunk gyilkos, egy elmebeteg, aki imádja nézni a halált, akinek az a hobbija, hogy embereket végeztessen ki. Teljesen megőrült. Féltek tőle az emberek, mert sose lehetett tudni, mikor és miért kapnak el. Senki nem mert szembeszegülni.

- Hogyan kerültél akkor ide? Mármint értem, hogy úgy gyilkoltál ártatlanokat, hogy fogalmad sem volt róla, de gondolom ez nem számít, hiszen a te kezedhez tapad vér. Nem mintha ezt kívánnám, de hogyhogy nem a Pokolban kötöttél ki?

- Ha meghalok, a nép tovább szenvedett volna, ki tudja, mennyi ideig. Szerettem a hazámat, és mivel harcos voltam, ráadásul én ismertem a legjobban a királyt, nem engedhettem meg, hogy csak így meghaljak. Így hát megszöktem a börtönből, kivégeztem a király összes családtagját, mindenkit, aki követte az elveit és aki osztozkodott vele a gyilkolás örömében. Utolsóként a királyt is lemészároltam. Azt hiszem, ez a cselekedetem enyhített a bűneimen. – sóhajtott fel halkan. – A történet végét pedig már ismered. Nem bírtam elviselni a tetteimet, nem bírtam a bűntudattal, így megkértem az egyik barátomat, hogy öljön meg. Mondtam, a helyzetünk egészen hasonló. Te is öltél, én is öltem. Te is kaptál egy új esélyt, és én is kaptam egyet.

Úgy tűnt, Taeyang megkönnyebbült, hogy elmondhatta, ami már ki tudja, mióta mardosta belülről. De talán még jobban esett neki, hogy érdeklődve hallgattam, és nem ítélkeztem felette. Egyre többet és többet mesélt magáról egyre könnyedébben és gördülékenyebben. Nem feszengett, nem gondolkozott sokat azon, hogyan fogalmazza meg a gondolatait, nehogy olyat mondjon, amivel esetleg elijeszt. A bizalom fokozatosan kialakult irányomba.

- Azt mondod, hogy akkor most te is a büntetésedet töltöd itt?

- Igen. Sok rosszat tettem, ugyanakkor rengeteg ártatlan életet is megmentettem, így nem kerülhettem se a Pokolba, se a Mennyországba – magyarázta. – Azonban amikor én meghaltam, még nem sok Fogadó létezett, a lelkek nagy része pedig a két világ között kóborolt. Ez pedig egyszerre számított büntetésnek és áldásnak is. Ugyan megúsztad, hogy a kínpadon elevenen égj el, újra és újra, de fogalmad sem volt, valaha újjászülethetsz-e, valaha eljutsz-e a Mennyországba. Egyedül lézengeni, létezni egy teljesen kihalt világban, aminek se eleje, se vége és még csak nem is tudod, hogy vége lesz-e valaha ennek az állapotnak, vagy hogy eljön-e számodra az a nap, amikor a büntetésed lejár… Nos, ez se volt kellemes. Én is ide kerültem, én is itt ragadtam. Nem tudtam leszámolni a bűntudatommal, képtelen voltam megnyugvást találni.

- Hogyan kerültél akkor a Fogadóba?

- Hosszas bolyongásom alatt találkoztam néhány lélekkel. Mint mondtam, akkoriban másként működtek a Fogadók és kevés is volt belőlük. A háborúk következtében sokan haltak meg egyszerre és Fogadók nem tudtak ennyi lelket befogadni, nem rendelkeztek sok férőhellyel. Csak azokat engedték be, akik rendes életet éltek, vagy véletlen baleset következtében haltak meg. Úgy gondoltam, nem megoldás, ha a lelkek örök életükre itt ragadnak a két világ között, mert csak idő kérdése, és megtelítődik, és akkor ki tudja, mi lesz. Valamint nem tartottam fairnek, hogy valóban csak a tisztalelkű emberek békéljenek meg, és aki vétkezett az életében, az sose kapjon második esélyt. Hiszen aki megbánja a tetteit, miért ne léphetne tovább, hogy a következő életében be is bizonyítsa, hogy megérdemelte? Így létrehoztam a Cseresznyevirág Fogadót.

- Azt mondod, a kezdetek kezdete óta csak egy tulajdonosa volt ennek a Fogadónak?

- Igen. Azzal, hogy megalkottam, vállaltam, hogy hosszú évekig nem hagyhatom el ezt a helyet, büntetésem gyanánt. Azzal, hogy segítek másoknak, az én büntetésem is folyamatosan csökken és legalább nem vagyok egymagam. Jobb ez, mint ki tudja mennyi ideig egyes egyedül barangolni a nagy semmiben.

- Akkor végül is saját magadnak hosszabbítottad meg a büntetésedet. Mi van, ha nem hozod létre a Fogadót, ha nem kötöd magad hozzá? Lehetséges lenne, hogy akkor már te is régen átkeltél volna és mostanra új életet élnél?

- Nem tartom valószínűnek. Szerintem még most is magányosan kóborolnék valahol. Ha akkoriban nem építem meg a Fogadót az elesetteknek, talán mostanra nem lenne ilyen fejlettségi szinten a túlvilág.

- Hmm, az elképzelhető. Ki tudja, másnak eszébe jutott volna felkarolni a többi lelket… – válaszoltam elgondolkodva. – De ha már itt tartunk, én nem találkoztam olyanokkal, akik a büntetésüket töltenék itt. Hová lettek az ilyen lelkek?

- Nos, időközben a túlvilág is fejlődött. Volt olyan idő, amikor egy Fogadó sem létezett, mostanra pedig szinte mindenki, aki meghal, elkerül valamelyikbe. Van külön Fogadó vámpíroknak, vérfarkasoknak, mindenféle természetfeletti lénynek, van, ahol keverednek ezek a lények és az emberek, van, ahol olyanok vannak, akik hosszadalmas büntetésüket töltik, és van olyan, mint ez, ahol többnyire csak rövid időre pihennek meg a holtak, leszámítva néhány esetet. Tehát nem tűntek el, csak átalakult az itteni rendszer.

- Értem – bólintottam. – Sok változáson esett át a Fogadó. Olyan furcsa ebbe belegondolni, ez az egész olyan, mintha egy teljesen másik bolygón járnék. Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt, biztosan nem volt egyszerű. Végignézni, ahogy a szeretteid meghalnak, átkelnek, te pedig nem mehetsz utánunk… ez borzalmas.

- Igen, ez valóban nehéz. Tulajdonosnak lenni magányos szakma, nem kötődhetsz senkihez, mert idővel mindenki el fog hagyni. De még nem is ez a legrosszabb benne.

- Hanem?

- Amikor a saját családtagodat kell átkísérned a túlvilágra, az igazán fájdalmas pillanat. Viszont még ennél is rosszabb, amikor több száz évvel később ismét felbukkan, de már nem emlékszik rád. Ők újjászületnek, leélnek egy újabb életet, de már nem emlékeznek rád. Mások lesznek, más személyiséggel, de te még mindig emlékszel arra, aki eleinte volt. A boldog pillanatokra, és a közösen eltöltött időkre. Te magad még őrződ ezeket az emlékeket, de ezek már csak neked számítanak, ezeket csak te ismered. Ők tovább lépnek, te pedig még mindig csak vágyakozol ezután. Ezt nagyon nehéz megemészteni.

- El tudom képzelni, milyen érzés lehet – sóhajtottam fel, és arra gondoltam, vajon velem is ez fog történni? Mi van, ha meghalnak a barátaim, és itt találkozom velük? Mi van, ha nekem kell őket az utolsó útjukra kísérnem? Vagy mi van, ha meghalnak, és nem ebbe a Fogadóba jönnek? Honnan fogom tudni, hogy már nincsenek, hogy ne várjak rájuk, hogy ne akarjak visszatérni a valóságba?

Elszorult a torkom, és egészen sírhatnékom támadt. Valamiért mostanság megint érzelgőssé váltam.

- És… - ráztam meg a fejemet. – Neked meddig kell itt tenned? Hiszen megszámlálhatatlanul sok lelket segítettél át a túlvilágra, és ahogy elnézem, sokat segédkeztél a Fogadókkal kapcsolatban is. Mikor lesz elég a büntetésedből? Mikor mondják azt, hogy most már megbékélhetsz? És honnan fogod tudni, hogy itt az idő?

- Nos, azt pontosan én se tudom. De ha megbékéltél a múltaddal, a tetteiddel, ha megbántad minden rosszcselekedetedet, ha tisztában vagy önmagaddal, és elfogadtad a sorsodat, akkor nagy valószínűséggel már nincs sok hátra. Úgy tűnhet, ez nem tarthat el több száz évig, de az önismeret, a lelkiismeret olyan, ami nagyon sokáig nem lesz tiszta. Plusz ugye ott van az is, hogy kell találni valakit a helyedre, valakit, aki képes elvezetni a Fogadót, ha te már nem vagy itt.

- És te most hol tartasz?

- Magam sem tudom még, de nagyon remélem, hogy már nincs sok hátra. Csúnyán fog hangzani, de annak ellenére, hogy nagyon sok mindent megtapasztaltam, szeretnék újjá születni, és elfelejteni mindent ezzel az életemmel kapcsolatosan. Belefáradtam már. Tiszta lappal akarok indítani.

- Hát, nagyon remélem, hogy valóban nincs sok időd hátra. Nem mintha nem kedvelnélek, és utálnék veled dolgozni, de…

- Mondd csak ki, hogy nagyon rossz főnököd vagyok! – Nevette el magát Taeyang, ami meglepő volt, de egészen jól esett a lelkemnek. Sosem láttam még nevetni, vagy egyáltalán bármiféle örömöt az arcán. Ez a hirtelen jött könnyed hangulat elüldözte az eddigi komolyságot és kicsit felengedtem, nem éreztem a rám nehezedő súlyokat.

Akkor jöttem rá, hogy Taeyang még sosem beszélt senkinek az életéről, hogy én voltam az első, akivel mindezt megosztotta. Belegondolni is borzalmas volt, hogyan volt képes mindezt eddig magában tartani és erősnek lenni. Több száz év… jó isten, mennyire lehetett magányos?

- Ugyan, nem tudom miről beszélsz – legyintettem én is nevetve. – Viccet félretéve, nem vagy rossz főnök, kifejezetten jó veled együtt dolgozni. És nagyon remélem, hogy lassan valóban eljön a te időd is, amikor átkelhetsz végre és magad mögött hagyhatsz mindent. Megérdemelnéd. Nem gondolom azt, hogy a bűnöd olyan hatalmas lenne, hiszen te is át lettél ejtve. Én teljesen más embernek ismertelek meg. Jó ember vagy, segítőkész, és mindent megteszel az itt lévő lelkek békéjéért. Ez pedig becsülendő. Úgy gondolom, így is túl sokáig vagy már büntetve.

- Köszönöm a kedves szavakat, egészen zavarba jöttem – próbálta arcát takarva elrejteni zavarát, amin csak mosolyogtam. – Nem akarom fényezni magam, de nem véletlen az, hogy csak kiváltságos emberek lehetnek tulajdonosok. Nagyon nehéz utánpótlást találni, aki valóban képes elvezetni egy Fogadót, aki átlátja a szabályokat és akit valóban érdekelnek a vendégek. Na, és persze aki képes lenne több száz évet is így leélni, hiszen néhány évente cserélgetni a tulajdonosokat szinte lehetetlen lenne. Nem tenne jót a holtaknak.

- Ez érthető. Nekik se lehet könnyű, és persze nagyon nagy felelőséggel is jár egy Fogadó vezetése – bólintottam egyetértően.

- Igen – helyeselt Taeyang is. – És most jó vezetőhöz méltóan úgy gondolom, ideje lenne lepihenned a szobádban. Még sokat kell tanulnod, és hamarosan egy nagyobb volumenű dologba is belekezdünk, szóval pihend ki magad. Mára szabadnapot kapsz – mosolyodott el Taeyang.

- Értettem, főnök. Hasznosan fogom tölteni a napomat – felkeltem a kanapéról, és nyújtózkodtam egyet. Órák óta beszélgettünk már, és minden végtagom elzsibbadt.

- Vigyázz a többi lélekkel! Kérlek, ne mászkálj a folyosókon!

- Úgy lesz, úgy lesz. Az ebédemet az epres koktélommal együtt a szobámba rendelem majd Woozitól – mosolyodtam el szélesen, azzal elhagytam az irodát.