Hatodik fejezet

  

~ Hatodik fejezet ~

Az italunk elfogyott, így Woozi mindkettőnknek csinált egy újabbat. Visszaült mellém, és csak ezután folytattuk a beszélgetést.

- Tehát végső soron azért maradtál itt, hogy önmagaddal is tudj foglalkozni, ugye? – kérdeztem.

- Igen, jól gondolod.

- És mikor tervezel tovább állni? Ne értsd félre, nem azt akarom, hogy elmenj, mert örülök, hogy itt vagy. Csak érdekel, hogyan vélekedsz erről.

- Nem értettem félre, nyugi. – Woozi ismételten felnevetett, miközben legyintett egyet kezével. – Egyébként nem tudom még. Majd, ha megunom, és úgy érzem, sikerült lezárnom magamban a dolgokat, akkor majd én is szeretnék lepihenni. Azt mindenképpen meg akarom várni, amíg a menedzserem meghal, és én találkozhatok vele. Legalábbis remélem, hogy így lesz. De egyelőre nem sűrűn rágódok ezen, nem szoktam ilyenekre gondolni. Most jó itt.

- Kicsit bizarr ezt hallani a túlvilágon, de megértelek. Ha hiszed, ha nem, valamelyest egy kicsit hasonlít az életünk.

- Úgy gondolod? – vonta fel szemöldökét, arcára kiült a csodálkozás. – Szeretnél mesélni magadról? Én szívesen meghallgatlak.

- Ez kedves tőled – mosolyodtam el, és ittam egy kortyot az italomból.

Furcsa volt, hogy még mindig nem éreztem az alkohol hatását, mert általában hamar a fejembe szokott szállni. Úgy néz ki, egy halott nem tud lerészegedni.

Beharaptam alsó ajkamat, amíg egy rövid időre elgondolkoztam, mégis mit tudnék mesélni magamról. Még sose tettek fel nekem ilyen kérdést, ezért a fejemben sem álltak össze a válaszok.

- Nos… Hozzád hasonlóan nekem se volt egyszerű gyerekkorom – kezdtem bele végül. - A szüleimet elég korán elveszítettem, kisbaba voltam még, ezért sosem találkoztam velük és emlékeim sincsenek róluk. Nevelőszülők neveltek fel, akik pedig sokat bántottak, mind fizikálisan, mind pedig lelkileg. Sokáig nem értettem, hogy miért, de nem is nagyon foglalkozatott a dolog. Csak el akartam menni tőlük, úgyhogy folyton tanultam és tanultam. A biológiai anyukám magyar volt, apukám pedig koreai, ezért mindig is érdeklődtem a koreai kultúra iránt és emiatt voltam képes hamar megtanulni a nyelvet. Örültem ennek, hiszen minél messzebb akartam kerülni a nevelő szüleimtől, és hát Korea és a hazám az mondhatni a világ két különböző pontja.

Mivel sokat bántottak, ezért nem sok embert engedtem közel magamhoz, összesen két barátnőm volt. Természetesen az életem ezen a téren se volt szuper, hiszen az egyikőjük még tinédzser koromban meghalt. Azt a fájdalmat a mai napig cipelem – sóhajtottam fel halkan, ahogy eszembe jutott barátnőm, Heeyeon emléke.

Ő volt az, akivel kapcsolatba tudtam lépni, miután felfedeztem a képességemet. Arra gondoltam, vajon ő hol lehet most? A Mennyországban, vagy ebben a Fogadóban? Az utolsó alkalommal, amikor beszélni tudtam vele, fehér elmosódott árnyakat láttam körülötte, barnás-zöldes háttérrel. Nem tudtam kivenni, hol lehet. Nem sok mindent tudtam a túlvilágról, a Mennyországról meg aztán még kevesebbet.

- Ó… Biztosan nehéz lehetett akkoriban. Egy barát elvesztése mindig fájdalmas tud lenni. Talán a legfájdalmasabb. – Együttérzőn nézett rám Woozi, most először láttam némi szomorúságot felfedezni a szemeiben.

- Igen… - sóhajtottam újabbat, majd megráztam a fejemet, és folytattam. – Amint leérettségiztem, és nagykorú lettem, a másik barátnőmmel karöltve költöztünk Koreába. Ő azért, hogy dolgozzon, én azért, hogy itt tanuljak. Az életem gyökeresen megváltozott, de a kezdetleges jó dolgok után fokozatosan minden megromlott. Ha visszatekintek, még most se nagyon értek sok mindent.

- Ez valóban elkeserítő. Amikor az ember tele van vágyakkal, álmokkal, és akarata ellenére minden megváltozik... Ez olyan lehangoló. Azt hiszem, tényleg hasonlók a tapasztalataink, még ha más területeken is szenvedtük el őket. Nem tudom, hogy ez megnyugtat-e, vagy szomorúvá tesz inkább – csóválta meg a fejét Woozi.

- Őszintén, nekem kicsit jól esik, hogy nem vagyok ezzel a problémával egyedül. Persze a világban biztos sokan vannak még így, de örülök, hogy végre tudtam valaki olyannal is beszélgetni erről, aki átesett hasonlón – mosolyodtam el.

- Megértem. A legrosszabb, amikor nem tudsz beszélni a problémáidról, mert nem értenék meg mások – bólogatott egyetértőn Woozi. - Szereztél barátokat Koreában?

- Igen, volt pár barátom. Beszéltem velük erről, de azt hiszem, sose olyan mélyen, mint amennyire valójában érintett. Így utólag belegondolva, én is csak most jöttem rá, hogy sokkal súlyosabb állapotban voltam, mint hittem.

- Mi minden történt veled, amíg Koreában éltél? Miket csináltál, milyen érzés volt? Azért mégiscsak teljesen más a kultúra és mondhatni a világ másik felére költöztél.

- Nos… - vettem egy újabb mély lélegzetet.

Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, hiszen természetfeletti lény voltam. Jóformán semmi olyat nem csináltam, amit el tudnék mesélni. Embereket mentettem meg, miközben a Halál minden percben ott ólálkodott körülöttem. Mégis hogyan mesélhetnék neki arról, hogy a barátaim valójában vámpírok, de találkoztam már vérfarkassal és zombival is? Fogalmam sem volt arról, hogy Woozi hisz-e bennük vagy sem. Azt se tudtam, hogy a természetfeletti lényeknek vajon külön Fogadójuk van, vagy esetleg keverednek az emberekkel?

A hallgatásom sokáig tarthatott, mert Woozi ismét megszólalt.

- Nem baj, ha nem tudsz rá válaszolni. Idővel talán eszedbe jutnak az emlékeid. Talán pont emiatt vagy most itt és azért tudsz velem beszélgetni, mert így próbálod megtalálni a válaszokat.

Woozi kedvesen és bátorítóan elmosolyodott, én pedig akkor jöttem rá, hogy ő kicsit félreértett. Ő azt hiszi, nem emlékszem a múltamra, hogy vannak hiányos emlékeim, mint minden más léleknek, de ez rám abszolút nem volt jellemző.

- Ööö… Az igazság az, hogy én tisztán emlékszem mindenre, ami velem történt. Nekem nincsenek kiesett emlékeim – világosítottam fel kissé bizonytalanul.

- Tényleg? – Woozi szemei elkerekedtek és valóban meglepettnek tűnt. Még a poharát is fellökte, amiből néhány csepp az asztalra löttyent. – De… hogyan? Mióta?

- Azóta, amióta itt vagyok. Leszámítva azt, hogy állítólag hat éven át sétáltam a cseresznyevirágos úton. Ez nekem csak néhány órának tűnt.

- Érdekes. Nagyon ritka, ha valaki emlékezik, többnyire csak azok képesek rá, akik itt akarnak maradni, akik alkalmazottak. Várjunk… te is itt akarsz lenni?

- Nos… így is mondhatjuk.

- De miért? Nem mintha baj lenne, csak érdekel – mondta megkönnyebbülten, továbbra is érdeklődően.

- Mint mondtam, sok közös van bennük, köztük az is, hogy én is önszántamból jöttem ide.

- Úgy érted, öngyilkos lettél te is?

- Hmm, nem egészen. Részben így történt, de inkább úgy fogalmaznám, hogy megölettem magam.

- Téged meggyilkoltak?

- Igen, de én akartam. Én kértem erre az illetőt.

- Na, ez kicsit fura. Mégis ki akarná megölettetni saját magát? Mégis miért tennéd ezt?

- Alkut kötöttem egy barátommal.

- És elveszítetted a fogadást?

- Nem. Ez volt az alku része. Hogy ő élni fog, cserébe én meghalok.

Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg, mi történt velem. Próbáltam kicsit ködösíteni, ugyanakkor érthetővé tenni a halálom körülményeit, de minél inkább próbáltam magyarázkodni, annál bonyolultabbnak tűnt az egész.

- Ez nekem eléggé zavaros. Ilyen megtörténhet? Neked ebből mi jó származott? Mármint… igazából nem lepődnék meg, hiszen sokan menekülni akarnak, én is ezt tettem. De fájdalmas halálban volt részed. Ez miért volt neked jó?

- Mert ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy itt lehessek.

- De megölni magunkat számtalanféleképpen lehet. Miért bünteted így magad? Mibe keveredtél bele?

- Azt hiszem, nem teljesen érted, amit mondok. Én nem akartam meghalni. Persze néha eljátszottam a gondolattal, de sose lett volna bátorságom megölni magam. Fel kellett áldoznom magam, hogy később mindenkinek jó legyen. Ezt elég nehéz lesz megmagyaráznom, és nem is tudom, hogy elmondhatom-e neked – sóhajtottam fel végül.

- Nos… Ha nem akarod, nem kell elmondanod. Mint mondtam, meg lehet bízni a holtakban, hiszen semmi előnyt nem tudunk kovácsolni abból, ha tudjuk mások titkait. Maximum segítünk egy kicsit a továbbjutásban. Tudom, hogy nehezen bízol meg bennem, hiszen mondtad, hogy ez mindig is nehezedre esett az életedben. De hidd el, hallottam már pár érdekes sztorit, nem hiszem, hogy a tiéd különb lenne. Szóval, ha akarod, nekem bármikor elmondhatsz bármit.

Woozi, mint mindig, most is barátságos és mosolygós volt, de ezúttal egy komolyabb oldalát is megismerhettem. Azt hittem, ő még csak egy gyerek, egy bolondos tinédzser, aki itt igyekszik megvalósítani önmagát és kiélni mindazt, amit gyerekként nem tudott. De Woozi sokkal több volt ennél. Felnőtt volt, és éretten is tudott viselkedni, pontosan tudta, kihez, mikor hogyan álljon hozzá.

- Tudom, Woozi, ez kedves tőled. De itt nem csak a bizalomról van szó. Nem vagyok egy átlagos halott. 

- Senki nem az. Nehéz életed volt, és még ha nem is egészen értem, miért öletted meg így magad, biztosan volt rá okod. De örülök, hogy már közénk tartozol. Illetve úgy értem, hogy most már te is alkalmazott vagy. Mindig elkél a segítség, főleg, hogy egyre több lélek van a Fogadóban. Taeyang remélem nem bízott rád sok feladatot már az első nap.

- Taeyang még nem tud arról, hogy itt szándékozok maradni – mondtam.

- Mi? – Woozi ismét döbbentem nézett rám. Az volt az érzésem, hogy teljesen összezavartam és fogalma sincs már, mit gondoljon rólam. - De… nem értem. Ahhoz, hogy itt tudj maradni, beszélned kell a Fogadó tulajdonosával, vagyis Taeyanggal. Ha nem beszéltél vele, akkor hogyan emlékezhetsz az életedre?

- Mondtam, hogy nem vagyok átlagos halott és hogy célom volt azzal, hogy idejöjjek.

- Miért? Ki vagy te?

Elidőztem Woozi kérdésén. Habár nem láttam rajta félelmet, sokkal inkább kíváncsiságot, nem tudtam, mit mondhatnék. Fedjem fel, hogy ki vagyok? Ha továbbra is játszom, hogy csak egy vagyok a sok közül, talán idővel lekoptatnak, vagy tényleg átsegítenek a túlvilágra, és azt nem akarom. Akkor talán kevesebb mindent tudok meg az itteni életről, hiszen nem leszek különleges számukra. De ha tudják, hogy ki vagyok… és ha félre tudják tenni a félelmeiket, és nem akarnak megölni, akkor esetleg a segítségemre lehetnek. Vagy tévednék?

Egyedül voltam egy világban, amit nem ismertem, és nehezen tudtam döntést hozni. Bár szerettem itt lenni, és örültem a pillanatnyi nyugalomnak, de a valóságban vészesen rohant az idő, és ha vissza akartam térni az élők közé, mielőbb cselekednem kellett. Meg kellett tudnom, miért haragszanak a holtak, és hogyan tudnám megbékíteni őket, még azelőtt, hogy visszatérek, különben hiábavaló volt minden áldozat. Ahhoz pedig, hogy haladni tudjak, segítséget kellett kérnem. A segítséghez pedig az kellett, hogy tudják, ki vagyok és mi a célom.

Woozi egy itteni alkalmazott volt, és bár nem ismertem olyan jól, nem tűnt úgy, mintha rosszat akarna. Talán sokkolni fogom, ha elmondom, ki vagyok, de egyelőre nem volt más, akivel szövetkezhetnék.

Meg kellett hát próbálnom, kockáztatnom kellett.

- A nevem Minseo. Park Minseo.

- Ismerősen hangzik ez a név. Különleges és ritka. De nagyon tetszik. Örülök, hogy megismerhetlek, Minseo – mosolyodott el végül.

- Én is örülök. És nem lepődöm meg, ha ismerősen cseng, sokan emlegetnek az élők világában, és szerintem itt is.

- Miből gondolod?

- Mert én vagyok a rémálom.

Ötödik fejezet

  

~ Ötödik fejezet ~

Woozi meglepődve kapta felém a fejét, mint egy kisgyerek, akit éppen nyakon csíptek, ahogy a hűtőből csokoládét lop. Szemei hatalmasra kerekedtek, csodálkozva meredt rám. Úgy nézett rám, mintha hibát követett volna el, mintha lelepleztem volna egy féltett titkát.

Arcát nézve, ahogy lassan könnybe lábadt a szeme, én is megijedtem. A túlvilágon az emberi lélek sokkal törékenyebb és sebezhetőbb volt. Itt néztél szembe a hibáiddal, a gyötrelmeiddel, a sorsoddal, saját magaddal. Mindennel, aki voltál és mindennel, aki lehettél volna, és aki már sose lehetsz. Mindenki okkal kerül ide. Ha itt vagy, már sosem mehetsz vissza, és ez olyan fájdalommal jár, amit talán egyesek el se tudnak viselni.

- Ne haragudj… - motyogtam halkan.

Életemben először elhalt a hangom, megakadtak a szavak bennem és nem tudtam, mit mondhatnék. Mindig tudtam, hogyan kell másokat megvigasztalni, hogy melyik helyzetben mi az, ami megnyugtató lehet, hogy mit akarnak hallani. De annak, aki meghalt, mégis mit tudnál mondani, amitől jobb kedve lesz?

Átkoztam magamat, hogy nem válogattam meg a szavaimat. Ez már nem a való élet, ez a túlvilág. Egy világ, egy üvegkastély, ami a legapróbb rezdüléstől összedőlhet.

Csak akkor jöttem rá, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem. Nem lehetek az, aki voltam, nem lehetek olyan kemény és határozott. Elő kell vennem a gyengébb felem, sokkal megértőbbnek és figyelmesebbnek kell lennem, mint valaha voltam.

Zavartan hajtottam le fejemet, és nem tudtam, hogyan törjem meg a hirtelen beállt csendet. De szerencsére nem is kellett ezzel foglalkoznom olyan sokáig. Woozi egy mozdulattal megtörölte szemeit, és mintha mi sem történt volna, szélesen elmosolyodott.

- Ugyan már, ne érezd magad rosszul! – Barátian meglökte a vállamat, és halkan felnevetett.

Ránéztem és ugyanaz a levakarhatatlan boldogság terült el rajta, mint ezelőtt mindig. Nem tudtam, hogyan képes ilyen maradni, amikor az élete romokban hevert.

- Őszinte vagy, és úgy tűnik, hamar kiismered az embereket. Biztosan nagyszerű ember lehettél – mondta mosolyogva, majd ő is ivott egy kortyot a poharából. – Igazad van, valóban öngyilkos lettem. Tudom, szomorúan hangzik, de én döntöttem így. Önként vetettem véget az életemnek, és hidd el, ez a legjobb döntés, amit valaha hoztam. Az egyetlen döntés, amiről dönthettem.

Woozi mosolyogva beszélt. A saját haláláról beszélt, arról, hogy saját két keze által vetett véget az életének, és ő emiatt mérhetetlenül boldog volt. Hogy lehet az, hogy valaki a saját halálának örül? Hogy lehet a való világ olyan romlott, hogy valakit eljuttat arra a pontra, hogy az egyetlen dolog, ami boldoggá teszi, az a saját halálának a gondolata?

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – Nem akartam faggatózni, de annyira felkavart ez az érzés, hogy a kérdésemet anélkül tettem fel, hogy végig gondoltam volna. Woozi mégsem sértődött meg.

- Nos, mint mondtam énekes voltam. Egészen kicsi korom óta énekelni szerettem volna a színpadon. Az első megpróbáltatásaim már akkor elkezdődtek, amikor öt éves voltam és az óvodában, otthon, mindenhol, ahol csak tudtam, énekeltem. Mindig, ha alkalmam nyílt rá, dalra fakadtam, de a szüleim ellenezték. Szerintük az éneklés nem férfiaknak való, abból nem lehet megélni és bizonytalan pénzforrás is. Úgy vélték, hozzám férfiasabb munka illik, hogy édesapám nyomdokaiba kell lépnem és nekem kell majd átvennem a cégnél a helyét. Attól féltek, ha nem választok magamnak rendes melót, akkor a saját nememhez fogok emiatt vonzódni. Be kell vallanom, a koreai énekesek valóban lányosabb külsővel vannak megáldva, hiszen ezt követelik meg, de engem ez sosem zavart, ettől még nem lettem más. De a szüleim ezt hitték, és kitartottak emellett. Nem akarták, hogy ilyen legyek, és ezért még azt sem engedték meg nekem, hogy karácsonykor énekeljek. Még óvodában sem, amikor csoportosan adtunk elő valamit, én nem énekelhettem a többi gyerekkel. Mindent megtettek azért, hogy visszatartsanak és próbáltak másfelé terelni.

Emiatt a szüleim és köztem nem alakult ki túl szoros kötelék. Testvérem nem volt, aki támogathatott volna, de az is lehet, ha lett volna, talán ő is elítélt volna. Néha nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Jobb, hogy egyedül kellett küzdenem? Jobb, hogy nem eggyel több ember bántott? Mi van, ha a testvérem segített volna nekem és akkor talán most is élhetnék?

Woozi elhalkult egy percre, de arcán még mindig ott ült a keserédes mosolya. Komolyan hihetetlen ember volt, pedig alig ismertem néhány órája.

- Szóval a szüleim nem túlzottan voltak támogatóak, éppen ezért, amikor nagyobb lettem, lázadozni kezdtem. Már az általános iskolában beiratkoztam egy énektanárhoz, a szüleim tudta nélkül. Persze, amikor ez kiderült, kiakadtak és alaposan elvertek. Többször is. Mindig, amikor csak szóba hoztam az éneklést.

Aztán eljött a gimnázium ideje, én pedig természetesen ének iskolába jelentkeztem. Azt hazudtam nekik, hogy művészetet tanulok, ebbe még úgy ahogy beleegyeztek. A két szak szerencsére egy iskolában volt, ráadásul kollégista lettem, így egy fél évig el tudtam ezt előlük titkolni. Naiv voltam, mert végül saját magamat buktattam le. Néhány sráccal összeálltunk, és az utcán énekeltünk szabadidőnkben. Egy alkalommal pont arrafelé sétáltak a szüleim, és megláttak. Olyan jelenetet rendeztek mindenki szeme láttára, hogy még most is ég az arcom, hacsak rágondolok. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket és hogy beszéltem velük.

Elküldtek otthonról és soha többé nem támogattak anyagilag. Papíron persze velük éltem és gondoskodtak rólam, de valójában egy fillért se kaptam, és soha nem mehettem haza, még ünnepekkor sem. Kénytelen voltam hát elmenni iskola mellett részmunkaidőben dolgozni, hogy legalább ételt tudjak venni és a tanulmányaimat tudjam fizetni. Nem tudom, hogy utáljam-e őket ezért, mert nekik köszönhetően a saját lábamra álltam és elindultam a saját utamon. Valójában megkönnyebbültem, amikor megszakadt velük a kapcsolatom és nem kellett elviselnem, ahogy piszkálnak és kritizálnak. Mint mondtam, nem álltunk közel egymáshoz, így az elvesztésük se okozott különösebben fájdalmat.

- Ez azért mégis szomorúan hangzik. Gondolom, inkább az fáj, hogy nem támogató szülőket kaptál – sóhajtottam fel halkan, és egészen libabőrös lettem Woozi meséjétől. Átéreztem a helyzetét, mert a nevelő szüleim engem is bántottak egész életem során, és sosem kaptam tőlük szeretetet, az igazi szüleimet pedig sosem ismertem meg.

- Igen, valóban hiányzik, hogy a szüleim szeressenek és elfogadjanak – ismét elmosolyodott, majd folytatta. – Az első évem végén, a nyári szünetben, amikor szintén felléptünk az utcán, akkor talált rám az egyik cég alkalmazottja. Azt mondta, tehetséges vagyok, és ha érdekel az énekesi pálya, keressem fel. Akkoriban fogalmam sem volt, hogyan működik ez, de kellett a támogatás, kellett a pénz, hiszen abból, amit nagy nehezen megkerestem, nem sokra mentem. Gondolkodás nélkül hívtam fel másnap a céget, és nem sokkal később azon kaptam magam, hogy gyakornok vagyok.

Az igazi megpróbáltatások csak ezután kezdődtek. A barátaimmal megszakadt a kapcsolatom, és elfordultak tőlem, hiszen többé nem jártam el velük sehová. Mivel nekem sikerült az, ami nekik nem és mivel hirtelen léptem le, ezért nem igazán tudták ezt elfogadni. Meg persze a gyakornoki éveim alatt időm se maradt rájuk. Csak a tanulás volt és folytonos próbák vették kezdetét. A többi gyakornok folyton szekált, és piszkált, ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Ez amúgy megszokott közöttük, hiszen mindenkinek az a célja, hogy ő debütálhasson előbb, és ha át kell gázolni a másikon, hát meg kell tenni. A cég alkalmazottai se szóltak be és fékeztek le minket, hiszen itt dőlt el, ki az, aki szívósabb és ki lesz az, aki egy kudarcot vagy egy botrányt el tud viselni. Nyilván, ha már annyira elfajultak a dolgok, akkor közbe avatkoztak, de tettlegességekig sosem jutottunk el. Csak a lelki bántalmazásokhoz. 

Alapjáraton kissé érzékeny vagyok, de meg kellett emberelnem magam. Összeszorítottam a fogaimat, és tűrtem a pofonokat. Csak hajtottam előre, gyakoroltam minden percben. Én soha nem bántottam másokat, nem lettem volna képes rá, talán pont ezért én voltam az, aki végül elsőként debütálhatott mindössze két év után.

Nem lettem egy beképzelt és undok alak, mert alapjáraton csendes és érzelmes vagyok. De a gyakornoki évek alatt olyan erőssé váltam, hogy soha többé nem tudtam egy könnyet se hullajtani. Úgy őszintén, semmiféle érzelemre nem voltam képes. És ha mindez nem lett volna elég, nem tehettem a színpadon se azt, amit akartam. Én csak ki akartam állni és a saját dalaimat elénekelni, a saját bánatomat és tapasztalataimat, de erre sose volt lehetőségem.

A cég szabta meg, milyen szerepem lesz. Folyton viccelődnöm kellett és mosolyognom, beszéltetni a közönséget és bolondozni. Talán emiatt mosolygok most is állandóan, hiszen az egyetlen alkalom, amikor önmagam lehettem, az az elalvás előtti perceim voltak. A cég dalokat írt nekem, teljesen más témában és műfajban, mint amit én akartam. A külsőmet megváltoztatták, állandóan festették a hajamat és sminkeltek, olyan ruhákba kellett bújnom, amik egyáltalán nem tükrözték a személyiségemet. Csak egy báb voltam számukra, akit úgy rángattak, ahogy akartak. Hiába voltam lázas, vagy hiába nem volt éppen kedvem elmenni egy rádióműsorba, be kellett fognom és tennem, amit mondanak. Ha ellenkeztem, a cég megfenyegetett, hogy hamar véget vethetnek a karrieremnek. A gyakornoki éveim alatt mindent a cég fizetett, a debütálás után kapott pénzből se láttam sokat, hiszen abból törlesztettem. Így tehát ha kilépek, rettentő nagy adósság szakadt volna a nyakamba. Nem tehettem mást, mennem kellett tovább és azt tenni, amit elvárnak.

Emiatt volt az, hogy nem tudtam abbahagyni. Persze, már a gyakornokság alatt tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, hogy vért fogok izzadni, de mit tehettem volna? Ha kilépek már az elején, mit kezdtem volna az életemmel alig tizenöt évesen? Akkor még azt hittem, csak az eleje lesz nehéz, hogy ha már befutott híresség leszek, akkor lehet róla szó, hogy kicsit elengedjem ezt az imázst, és önmagam lehessek.

De a cég nem engedett ebből. Én pedig addigra már teljesen kikészültem. A folytonos gyakorlások, a fellépések, az ide-oda rohangálás, idegeskedés… Rászoktam a cigarettára, és álmatlanságban szenvedtem. Nem voltak barátaim, senkinek nem tudtam panaszkodni. Azon kaptam magam, hogy teljesen egyedül vagyok. Hogy az álmom, amit annyira akartam, már nem volt olyan édes és csábító. Már nem akartam énekelni, már nem akartam a színpadon megjátszani magam. Az egész pokollá vált számomra. Elvesztettem önmagamat és a célomat is. Nem volt semmi sem olyan, mint ahogy elképzeltem.

Az emberek folyton beszéltek rólam, arról, hogy mennyire szeretnek, mások a nemi identitásomat fogták kétségbe és emiatt szekáltak. Kaptam hideget, meleget. Botrányokat keltettek, néha a saját cégem csak azért, hogy még híresebb legyek. Nem mintha nem lettem volna már így is eléggé népszerű, hiszen a toplisták élein álltam minden alkalommal.

Valami megtört bennem. Egy nap nem akartam már ezt folytatni. Nem volt semmi sem igaz, és én se tudtam már, hogy ki vagyok. De mégis mit tehet egy hírhedt sztár, ha nem akar többé ragyogni? Sokkal nehezebb eltűnni, mint eljutni a csúcsra. Megpróbáltam beszélni a menedzseremmel, hogy legalább hadd tartsak egy kis szünetet, de nem engedte. Azt mondta, most vagyok a csúcson, fiatal vagyok, és ezt bírnom kell, most nem állhatok meg. Ő csak úgy gondolt rám, mint egy pénzforrásra, én nem úgy, mint egy emberre. Csak egy eszköz voltam számára. Amikor azt mondtam, hogy abba akarom hagyni, megfenyegetett, hogy úgy vet véget a karrieremnek, hogy többé egy ember sem akar majd rám nézni. Azt mondta, akkor lesz ennek vége, ha majd ő azt mondja.

Mégis mit tehettem volna? Húsz éves fiatal voltam. Sok mindent tapasztaltam, de nem eleget és még előttem volt az élet. Elhittem, hogy képes lenne úgy tönkretenni az életemet, hogy még rosszabb lenne, mint eddig.

Négy év. Négy évig voltam a színpadon. Ragyogtam, ahogy kérték. Úgy éltem, ahogy megszabták. Irányították minden mozdulatomat, lassan már a gondolataimat is.

Négy évig bírtam ezt a börtönt. A saját testem börtönné vált és nem bírtam már magamra nézni. Undorodtam attól, aki voltam, és folyton azt kérdeztem, ki vagyok, hogy mivé lettem, hová tartok, és mi lesz később, ha most nem állok meg. Mégis mit tehetek, ha nem engedik, hogy megálljak? Mit tehetnék, ha nem hagynak elfutni? Mindenem felett uralkodnak… van valami, ami esetleg még az enyém? Amit nem vettek még el tőlem?

Így jutottam el arra a pontra, hogy véget vessek a saját életemnek. Csak így szabadulhattam meg tőlük. Az övék voltam. Többé nem volt olyan, hogy én. Ha nem lehetek újra önmagam, és ha nem akarok többé hozzájuk tartozni, akkor a legjobb, ha senki sem kap meg engem. Arra gondoltam, ha meghalok, akkor végre szabad leszek.

Úgyhogy az egyik este bevettem az összes altatót, amit az orvosom írt fel és minden gyógyszert, amit találtam a lakásomban. Nem akartam fájdalmas halált, és még búcsúlevelet se hagytam hátra. Mégis kinek írtam volna? Senki nem vett emberszámba, akkor én miért is tekintettem volna rájuk így? Minek törődtem volna azzal, hogy leírjam az érzéseimet, ha aztán senki sem hallja meg? Ezért hát csendben távoztam. Az nagyobb fájdalommal jár, nem igaz? Az értetlenség, amikor nem tudod, hogy valaki hogyan jutott el idáig, sokkal rosszabb. Amikor nem tudsz okot adni valaki halálára, az a legfájdalmasabb.

Woozi elhallgatott, és bár néha-néha elkomorodott arca, a történet végére ismét mosolygott. Nem értettem, hogyan képes erre, bár azok után, amiket elmesélt, úgy véltem, neki ez valóban hatalmas áldás volt. Most végre igazán boldog lehet. Már nem érheti bántódás, már nem árthat neki senki. Nem irányítják őt és nem kell többé olyat csinálnia, amit nem akar. Itt végre szabad volt.

Libabőrös lettem a gondolattól, hogy van, amikor az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy boldog lehessen. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy másoknak ez semmit nem jelentett. Rengeteg ember halt meg már azért, mert nem figyeltek rá eléggé. Pedig sokszor tényleg nincs semmi másra szükség, csak egy kis törődésre, kedves szavakra, arra, hogy meghallgassanak minket. Mégis van, hogy valaki úgy hal meg, hogy senkinek nem fog hiányozni. Bár Woozi rajongói biztosan sírtak miatta, de akik közvetlen ismerték és vele dolgoztak minden nap, azokat valószínűleg meg sem érintette a halála.

- Sajnálom. Tényleg nem tudok ennél többet mondani. Nem ezt érdemelted volna, mert bár nem ismerlek annyira, de jó embernek tűnsz – sóhajtottam fel halkan. A szívem mélyén eddig még ismeretlen, furcsa bizsergést éreztem.

- Ugyan, nem kell sajnálnod. Megtörtént és most itt vagyok. Jól érzem magam – mosolygott rám, és koccintásra emelte a poharát. Összeütöttük a poharunkat, és ittunk egy kortyot.

- Kérdezhetek még tőled?

- Csak nyugodtan.

- Soha nem akartál bosszút állni? Soha nem gondoltál arra, hogy esetleg szellemként megjelensz a főnöködnél és halálra rémíted?

- Ez vicces – nevetett fel jóízűen Woozi. – De, néha elgondolkoztam ezen, de tudod, ez nem ilyen egyszerű dolog. Nem tudok szellemként a Földre menni, ez egyszerűen képtelenség. Ha sikerülne, valószínűleg én is kemény büntetést kapnék utána. Persze, jó érzés lenne játszadozni velük, de igazából nem akarok olyanná válni, mint ő.

- Ezt megértem. És nem érzed magad rosszul amiatt, hogy te itt vagy, és ők meg életben vannak? Hogy te nem kaphattad meg a boldog befejezést?

- Ha azt vesszük, a mostani állapotom is egy boldog befejezés, de értem, mit kérdezel. Néha kicsit csalódott vagyok, amiért ők leélhetik a teljes életüket, én viszont soha nem tapasztalhatom meg azt, hogy családot alapítsak, és gyerekeim legyenek, vagy hogy tényleg a saját dalaimat énekelhessem, amiért annyira küzdöttem. Nem tartom fairnek, és kicsit bánt a dolog, de én döntöttem így. Talán, ha kitartok még, ha lehúzok pár évet, akkor lett volna elegendő pénzem, hogy esetleg saját céget hozzak létre vagy visszavonuljak és elvegyek egy lányt. De én döntöttem úgy, hogy nem szenvedek tovább. Alakulhatott volna sokféleképpen az életem. Ha például szót fogadok a szüleimnek, talán most boldog ember lehetnék. De, mint mondtam, én döntöttem így. Részben magam miatt vagyok itt, hiszen én hoztam döntéseket az életemben, amik idáig vezettek. Rossz érzés, de ez szerintem is-is dolog. És az számít, hogy most boldog vagyok.

- Mióta vagy itt?

- Nem olyan régóta, körülbelül tíz éve.

- És nem vagy magányos? Itt mégis csak egyedül vagy.

- Furcsa lehet ezt hallani, de élvezem ezt az életet. A csendet, hogy nem vesznek körbe mások. A nyugalmat, hogy kiélvezhetek mindent és nem siettet semmi. Énekes voltam, ezért az életem mindig is zajos volt, mindig emberek vettek körbe, alig akadt egy-egy szabad percem. Számomra az egyedüllét nagyszerű dolog.

- Végül is, ez teljesen érthető. Egészen belesajdul a szívem a szavaidtól, de te mégis boldog vagy. Ez olyan hihetetlen – ráztam meg a fejemet.

- Elhiszem. Mindig is furcsa ember voltam – ismét felnevetett azon az édes hangján.

Sajnáltam, amiért az életét így tönkretették. Mert függetlenül attól, hogy ő hozta meg a végső döntést, a körülötte lévő emberek sokban befolyásolták. Sokszor a döntéseinket a másokkal való kapcsolataink folytán hozzuk meg. De ezt nem akartam neki elmondani, mert nem szerettem volna, hogy egy kicsit is rosszul érezné magát.

Negyedik fejezet

 

~ Negyedik fejezet ~

A lábaimban való fájdalom ellenére kiléptem a folyosóra, ami ezúttal is csendes volt. Halk léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnét vélhetőleg percekkel ezelőtt jöttem. Szerencsére valóban eltaláltam a helyes utat, ugyanis ez pont a felvonóhoz vezetett. Azonban nem szálltam be; úgy döntöttem, hogy gyalog fogok körbenézni.

A lépcsők irányába fordultam és nesztelenül megindultam lefelé. Még most is ámulatba ejtett, hogy milyen hatalmas ez az épület. Lefelé igyekeztem, de tekintetemmel megállás nélkül felfelé néztem. Arra gondoltam, ha lent nem találok semmi számomra valót, akkor felfelé fogok menni. Vajon el tudnám érni a tetejét? Mi lehet legfelül?

Mielőtt teljesen elszédültem volna, inkább megpróbáltam a körülöttem lévő dolgokat szemügyre venni. A második emeleten a falak zöld színre voltak festve, az első szinten pedig halovány citromsárgára, ám sehol nem láttam egy lelket sem. Vajon hol lehetnek? Azt hittem, a túlvilágon zsúfolásig lesznek majd és mozdulni is alig lehet, de mintha mindenki visszavonulót fújt volna. Talán eljött a délutáni csendes pihenő? Van nekik ilyen egyáltalán? Vagy egyszerűen most nincsenek olyan sokan? Valamiért ez aggasztó volt számomra. Szerettem volna megkérdezni Taeyangot, hogy észrevett-e mostanság valami szokatlant, de nem tudtam, hol lehet jelenleg.

Lementem a földszintre, az előtérbe. Az egyik asztalnál láttam valakit, aki egy könyv fölött görnyedt és elmélyülten olvasott. Nem akartam zavarni, így elindultam az egyik üres folyosón. Nem kellett sokat sétálnom, amikor elérkeztem egy bárpulthoz.

Neoncsövek és égősorok világítottak a falakon, a pultot pedig kékes és lilás színek ragyogták körbe. A pult előtt magasított székek, valamint egy kicsit arrébb, a fal mellett néhány üvegasztal és kanapé helyezkedett el. Valóban hasonlított a valóságban lévő bárokhoz, de ez sokkal kisebb és halkabb volt. Nem szólt a zene, mintha csak nyitás előtt állnánk, holott biztos voltam abban, hogy ez a hely sosem zár be.

Mindezek ellenére senkit nem találtam itt. Az asztalhoz sétáltam és leültem az egyik székre.

- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem és kicsit megemelkedve próbáltam belesni a pult mögé, de mindhiába. Egy sóhaj kíséretében letettem arról, hogy nem csak enni, de inni se fogok ma. – Miért is hittem, hogy lesz itt bárki is…

- Áhá, megvan! – hallottam meg egy hangot, és fél másodperccel később a hanghoz egy arc is társult, egyenesen a pult mögött. Ijedtemben majdnem lecsúsztam a székről, úgy kellett megkapaszkodnom az asztal szélében. Szerencsére a sikolyomat még időben vissza tudtam nyelni.

Egy mosolygós szemű, rózsaszín hajú fiú bukkant fel, feje tetején egy fehér jegesmedvét ábrázoló sapkával. Arca barátságos és melegséget árasztó volt, kezében pedig egy apró tárgyat tartott. Hunyorogtam, hátha rájövök, mi van ujjai között, de nem tudtam megállapítani, és úgy tűnt, ő észre sem vett engem.

- Az micsoda? – kérdeztem, miközben kiegyenesedtem a széken és felkönyököltem a pultra.

- Ó – lepődött meg és kikerekedtek szemei, ahogy megpillantott, de tekintete továbbra is vidám maradt. Ezután a kis tárgyra nézett. – A fülbevalóm. Órák óta kerestem már.

- Vagy úgy – bólintottam aprót. A fiú visszatette a fülébe, majd mosolyogva nézett rám.

- Mit szeretnél inni? Valami lightosat vagy inkább ütősebbet?

- Azt hiszem, jó lesz valami könnyű elsőre – válaszoltam.

A fiú elővett egy poharat és nekiállt italt készíteni. Fogalmam sem volt, mit fog kihozni belőle anélkül, hogy ismerne, de egészen bámulatos volt, ahogy a pult mögött, teljesen megszállottan öntögette össze-vissza, számára mégis tudatosan a különböző folyadékokat. Végül egy rózsaszínes koktélt kaptam, a tetején egy eperszemmel.

- Tessék, hölgyem, az itala. Epres koktél.

Elém tolta, majd kíváncsi szemmel nézte, vajon ízleni fog-e. Aprót kortyoltam belőle, megízleltem, végül elismerősen bólintottam. Valóban finom és édeskés volt, egy enyhe alkoholt érezni lehetett utóízként. Tökéletes, pont úgy, ahogy szeretem.

A fiú ajkai ismét mosolyra húzódtak, és boldogan vette tudomásul, hogy ezúttal is jót alkotott, és egy vendég kedvére szolgált. 

- Köszönöm szépen, öhm… - néztem rá, ugyanis nem tudtam a nevét.

- Woozi vagyok. Csak Woozi.

- Woozi. Értem. – Ismét bólintottam és egy újabbat kortyoltam. – Ha nem vagyok tolakodó, akkor mesélnél magadról?

- Új vagy itt, igaz? – Elmosolyodott, majd előmászott a pult mögül, és helyet foglalt mellettem az egyik széken. Csak akkor tűnt fel, hogy jó fél fejjel alacsonyabb nálam.

- Igen, mondhatni. Te nem vagy mindennapi lélek, ugye? Abból gondolom, hogy beszélgetsz velem, és italt készítettél.

- Elég sokat tudsz az itteniekről – lepődött meg, amin most először én is elmosolyodtam. Egyelőre nem akartam felfedni, ki vagyok, és úgy tűnt, ő se tud rólam semmit.

- Igen, Taeyang mesélt egy keveset az itteni világ működéséről. Mondta, hogy vannak páran, akik segítik, hogy a holtak itt töltött ideje kényelmes legyen.

- Találkoztál vele? Meglepő, a főnök ritkán áll szóba itt lévőkkel – jegyezte meg mosolyogva, majd ismét rám nézett. – Való igaz, én az egyik alkalmazottja vagyok.

- Szeretsz italokat készíteni?

- Igen. Imádom ezeket, szeretek újat alkotni, és szeretem, amikor valaki egy jó italtól megkönnyebbül.

- Ezek szerint mixer voltál az előző életedben? Mármint… ne haragudj, lehet ezt nem kellett volna felhoznom – húztam el a számat. Lehet, hogy ő más volt, mint a többi lélek, de neki is volt múltja, ami akár fájdalmas is lehetett.

- Ó, ne aggódj, nem probléma – nevette el magát. Nevetése olyan édes és ragadós volt, mint egy cukorka. Az egész gyerek kinézete hasonlított a vattacukorhoz. – Nem, nem voltam mixer. Énekes voltam, szóló énekes.

- Értem.

Szerettem volna többet megtudni róla, de nem akartam személyeskedni. Így inkább másfelé tereltem a témát.

- Miben különböznek a holtak és azok, akik itt alkalmazottak?

- Ühm… - Woozi egy pillanatra elgondolkodott, mint aki nem tudja, hogy ezt megoszthatja-e egy lélekkel, avagy sem. Számára biztosan csak egy voltam a sok közül, de végül mesélni kezdett. – Nos, a legtöbb halott itt nem teljesen emlékszik a múltjára, vagy arra, hogyan került ide. Egyedül vannak, és nem beszélnek másokkal. Ellenben mi, akik itt dolgozunk és segítjük őket, pontosan tudjuk, kik vagyunk és honnan jöttünk, hogy mi történt velünk.

- Vagy úgy. És miért van ez így? Miért nem tudnak a többiek is beszélgetni másokkal? Nem lesznek így magányosak, nem nehezebb nekik így?

- Biztosan beszédes ember lehettél… - jegyezte meg halkan, mosolyogva Woozi, inkább magának, semmint nekem. Talán azt hihette, én se emlékszem arra, ki voltam, és hogy miért vagyok itt, talán emiatt faggatózok annyit.

- Igen, meglehet… - sóhajtottam fel, és egy pillanatra visszaemlékeztem, milyen is voltam.

Ha az érzéseimről kellett beszélni, azt egy az egyben visszatartottam. Sosem osztottam meg a barátaimmal, a szeretteimmel a fájdalmamat, a bánatomat, a szenvedésemet, mert nem értették volna meg. A sérelmeim nagy része abból fakadt, hogy az az ember voltam, aki. Természetfeletti, akaratom ellenére. Képességet birtokoltam, amit sose én választottam. Ezen sose változtathattam, éppen ezért nem is tudtam beszélni a fájdalmaimról.

Azonban, ha másokról volt szó, valóban tudtam beszélni, és segítséget nyújtani. Kiálltam értük, és rengeteg életet mentettem meg, úgyhogy részben igaza volt Woozinak, valóban beszédes voltam.

- A holtak pihenni jönnek ide, nem társalogni és ismerkedni. Ha így tennének, akkor sosem akarnának elmenni innen – szakította meg gondolatmenetem. - Ez egy afféle alapszabály. Egy íratlan törvény, amit mindenki betart. Szerintem egyébként eszükbe se jut ez a lehetőség nekik. Magányosnak tűnhetnek, de ne feledd, ők már holtak. Nem igazán vannak érzéseik, legalábbis nem olyan intenzíven, mint amikor még éltek. Azért vannak itt, hogy pihenjenek, hogy amit szeretnének, azt még rendbe hozzák, hogy elengedjék a fájdalmukat, amit élőként nem tudtak. Ők csak békességet, nyugodalmat akarnak, ezt pedig akkor érhetik el, ha saját magukban rendet tesznek. Ehhez nincs szükségük másokra, sőt. Mások pont, hogy zajt hoznának az életükbe.

Örültem, hogy Woozi más, mint Taeyang. Ő pontosan és hosszasan fejezte ki magát, talán kicsit túl is magyarázott, de megnyugtató volt a hangját hallani. Énekes volt, így nem csoda, hogy már csak a beszédhangja ilyen kellemes volt. El se tudtam képzelni, milyen lehetett, amikor énekelt.

- Ebben van valami, és azt hiszem, teljesen érhető is – bólogattam, ahogy folyamatosan összeraktam a fejemben a túlvilági lét alappilléreit. Újabbat kortyoltam a koktélból, majd Woozira néztem.

Ő kíváncsian fürkészte az arcomat, arra várva, hátha van még kérdésem. Két kezével a jegesmedvés sapkájának a fülét fogta, körülbelül vállmagasságban, és enyhén csücsörítve koncentrált, hogy az újabb kérdés elhangzása után egyből válaszolni tudjon. Olyan aranyosnak tűnt és sokkal fiatalabbnak.

- Mégis hány éves vagy te, Woozi? – kérdeztem, ő pedig ismét elmosolyodott azon a kisfiús módon.

- Tudom, tudom, fiatalnak tűnök, de nem vagyok már gyerek. Húsz éves vagyok – felelte nevetgélve.

Woozi mosolygása ragadós volt, mert azt vettem észre, hogy én is folyton mosolygok. Ráadásul a jókedvét is átvettem, mert én is jól éreztem magam. Hosszú ideje nem éreztem ezt a fajta bizsergést magamban, ezt a fajta boldogságot. Ilyen életem lehetett volna, ha nem vagyok természetfeletti?

- Mondd csak, hogy lesz itt valaki alkalmazott?

- Az lesz alkalmazott, aki az akar lenni.

- Ezt nem egészen értem… Ha ez így működne, akkor sokan azok akarnának lenni, nem?

- Nem. Az igazság az, hogy senki nem akarna itt dolgozni. Mint mondtam, a holtak csak pihenni akarnak, átjutni a Mennyországba és békére lelni.

- Nincs korhoz kötve? Úgy értem, hogy nem kell egy bizonyos időt eltöltenie egy léleknek itt a túlvilágon, mire alkalmazott lehet?

- Nem igazán. Nincs sok feladatunk, csak segíteni azoknak, akik elakadnak. Amúgy szabadok vagyunk.

- Nincs semmi kiváltsága annak, aki alkalmazott?

- Ha kiváltság alatt arra gondolsz, hogy vissza tudsz menni az élőkhöz, hogy tudod kísérteni az embereket és ehhez hasonlók, akkor nem. Nincs semmi kiváltság.

- De láthatod a szeretteidet, nem? Az nem elég?

- Valóban nyerhetsz egy röpke betekintést az életükbe, de az inkább fájdalmasabb. Itt ülni és nézni őket, ahogy boldogok, hogy túllépnek rajtad, hogy hibákat követnek el vagy éppen valaki átveri őket, és nem is szólhatsz nekik, sokkal rosszabb. Látni, ahogy a feleséged vagy a férjed ismét megházasodik és gyerekei lesznek, látni, ahogy a legnagyobb ellenségeid is boldogan élnek… Nem hiszem, hogy ez olyan kellemes látvány. Látni mindent, ami te már nem lehetsz, amit te már nem kaphatsz meg, és nem osztozhatsz az örömükben… Ki akarná ezt vállalni?  

- Te mégis vállaltad. Miért?

- Mert itt végre az lehetek, aki. Azt csinálhatom, amit akarok. Végre én hozok döntést az életemben, és nem más.

Woozi arca most először komorodott el, és nézett másfelé rajtam kívül. Egy pillanatra csönd állt be közénk. Nem kellett kifejtenie az érzéseit, pontosan tudtam, hogy milyen ez. Pontosan tudtam, hogy milyen, amikor valamit azért teszel, mert mások elvárják tőled, és nem menekülhetsz.

Woozi énekes volt, és bár nem sokat tudtam a koreai hírességek életéről, hallottam én is ezt-azt, hogy miken kell keresztülmenniük, hogy sikeresek legyenek, és mennyire meg kell felelniük, mennyi mindenre oda kell figyelniük. Ha csak egyszer is olyan lépést teszel, legyen az egy apró dolog, ami megbántja a rajongóidat, te onnantól kezdve eláshatod magad.

Egy ilyen állapotból pedig csak egyetlen egy út vezet ki.

- Te… öngyilkos lettél, igaz?

Harmadik fejezet

 

~ Harmadik fejezet ~

 

Egy több emeletes épülethez érkeztünk. Csak ahogy megálltunk előtte, akkor tűnt fel, hogy ezidáig egyetlen egy ehhez hasonló magas szállodát vagy irodaházat sem láttam, mint ami annyira megszokottan jellemezte Koreát. Mindenhol vidéki kis házikók ácsorogtak, de ez kitűnt közülük.

Első hallásra nem hittem volna, hogy egy hotel lesz ez a bizonyos Fogadó. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy egy kis kemping-szerűséghez megyünk vagy egy nagyobbacska családi házhoz. Bár, ha belegondolok, hogy akár több ezren is lehetnek itt, az én elképzeléseim e szerint tévesek voltak.

Hatalmas színes és villogó betűk jelezték, hogy ez a Cseresznyevirág Fogadó. A fényes ablakok előtt gyönyörű színes virágok sütkéreztek az ablakpárkányon. Egy néhány fokos lépcső vezetett fel a bejárati ajtóhoz, a lépcsőfokok jobb és bal oldalán egyaránt zöldellő cserepes virágok pompáztak. Minden olyan egyszerű és letisztult volt.

Taeyang rám nézett, majd kezével intett, hogy menjek nyugodtan előre. Így tettem.

Lassú léptekkel indultam felfelé, szemügyre véve mindent, amit csak tudtam. Ahogy közelebb értem, akkor éreztem meg a virágok illatát is.

Ahogy Taeyang kinyitotta előttem az ajtót, egy halk csilingelés jelezte, hogy új vendég érkezett. Beléptem, és egy kis előtérben találtam magam. Egy pultot pillantottam meg, mögötte falra akasztott kulcsokkal. Tehát ez lenne a recepció. Azonban senkit nem láttam rajtunk kívül.

Kételkedve fordultam Taeyang felé, aki ezúttal is megelőzött. Belépett a pult mögé és kérdés nélkül akasztotta le az egyik kulcsot, majd adta a kezembe.

- Ez lesz a te szobád – mondta, én pedig elvettem a kulcsot. A 328-as szám szerepelt rajta.

- És merre kell menni? – kérdeztem bizonytalanul.

Az, hogy jelenleg egy olyan emberre támaszkodtam, akit alig ismertem, emlékeztetett a régi időkre. Arra, amikor Koreába költöztem, ismerkedtem a kultúrával, és minden idegen volt számomra. Akkoriban ez jó érzéssel töltött el, de tudva, hogy nemrégiben még én voltam az egyik leghatalmasabb természetfeletti lény, és most ismét mások segítségére szorultam, kissé piszkálta az önbecsülésemet.

- Gyere, megmutatom – elindult, én pedig követtem.

A recepcióról egy sokkal nagyobb terembe értünk. Hatalmas aranyozott kristálycsillárok lógtak a plafonról, a fekete és fehér kövezett padlón egy darab port nem láttam. A falig és azon túl nyúló oszlopok között, két-két oldalt asztalok és mellettük székek sorakoztak, amiket cserepes növények választottak el egymástól. Némelyik asztalnál lelkek ültek, maguk elé meredve vagy éppen kávét iszogatva. Ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt hittem volna, hogy ők egyszerű, átlagos emberek. Pontosan ugyanúgy néztek ki, azzal a különbséggel, hogy a „rendes” testük már valószínűleg elporladt valahol a föld alatt.

Furcsa érzés volt erre gondolni, pedig nem először láttam a holtakat. Mégis, valahogy olyan más érzés volt a saját „lakhelyükön”, a saját környezetükben látni őket. Azt hittem, ha találkozom velük, sokkal jobban meg fogok lepődni, de teljesen természetesnek vettem az egészet.

Az üvegablakokon keresztül nem tűzött be a Nap; óriási bézs színű függönyök takarták el a napsugarakat és rekesztették ki őket. Nem mintha szükség lett volna ennél több fényre, hiszen a csillárok éppen elég világosságot nyújtottak.

- Hű – csak ennyit bírtam mondani, ahogy körbenéztem. Úgy éreztem, mintha milliárdos lennék. Teljesen ámulatba ejtő volt ez a luxus.

- Ez a Fogadó előtere. Sok lélek jön ide ücsörögni, újságot olvasni, írni, vagy amihez éppen kedvük van. Ez szokott a legzajosabb lenni, de alapjáraton véve csendes és nyugalmas. A kilátás innen a legszebb, ha a várost szeretnéd megnézni.

- De hát ez a földszint, nem?

- Valóban. De ez a túlvilág is. Itt minden másként van. Hiába láttad odakint az ablakokat, bent a szobákban, ha kinézel rajtuk, nem látsz semmit. Némelyik szobában még ablak sincs.

- De miért?

- Miért ne? – Taeyang vállat rántott, mintha ezzel bármi is megmagyarázna. Talán ő sem tudta a választ rá, talán ez csak így volt és kész.

Tovább mentünk, és egy lépcsőhöz értünk. Csigaformában vezetett felfelé körülöttünk. Szemeimmel követtem, próbáltam kideríteni, hová vezet, de nem láttam a végét. Teljesen hátrahajtottam a fejemet, de a fentről áradó fényesség csak úgy özönlött befelé. Lehetetlenség volt megállapítani, meddig tart.

- Mégis mekkora ez a Fogadó? Kívülről csak pár emeletesnek tűnt – ámuldoztam továbbra is.

- Mint mondtam, a Fogadó végtelen mennyiségű vendég befogadására képes. Néha több tízezren, százezren is vannak itt egyszerre.

Kikerekedtek szemeim a számok hallatán. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen sokan el tudnak itt férni. Bár ez a túlvilág volt, így kezdtem megszokni, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, és hogy a dolgok másként működnek.

- Ne aggódj, nem kell felfelé megtenned az utat. Van lift is.

Taeyang elindult a lift irányába, én pedig mentem utána. Míg várakoztunk, tovább faggatóztam.

- Mégis mit csinálnak itt a holtak? Kizárt, hogy csak ülnek és néznek ki a fejükből. Valamivel csak elütik az időt, ha évekig képesek itt lenni.

 - Való igaz, hogy mást is csinálnak. Ha valaki meghal egy balesetben és mondjuk az volt a legfőbb álma, hogy eljusson a tengerhez, akkor ezt a Fogadóban megteheti. Itt oda jutsz el, ahová szeretnél. Egy erdőbe, egy kaszinóba, egy szórakozóhelyre, ha repülni szeretnél, arra is van lehetőséged. Itt szinte minden lehetséges. Ez a holtak kényelmét szolgálja és hozzásegíti őket ahhoz, hogy hamarabb tovább léphessenek.

- Micsoda fényűzés… Mintha csak megnyerted volna a lottón a főnyereményt. Hihetetlen, hogy az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy egy csomó dolgot megtapasztalhasson – sóhajtottam fel.

A lift kinyílt, mi pedig beszálltunk. Némán ácsorogtunk egymás mellett, kezdtem kifogyni a kérdésekből.

Miután kiszálltunk, jobbra indultunk el a folyosón. A világoskék falakon megannyi festmény és kép lógott, mindegyik mást-mást ábrázolva. Az egyik ablak előtt egy kis asztalon egy csokor vörös rózsa pompázott a vázában.

- Itt a szobád – állt meg az ajtó előtt Taeyang. – Gondolom, szeretnél kicsit lepihenni. Hosszú utad volt.

- Valóban elfáradtam egy picit – mosolyodtam el halványan. – Köszönöm, hogy segítettél, és hogy meséltél erről a helyről.

- Nincs mit. Jó pihenést! - Egymásra néztünk, ő pedig csak biccentett egyet fejével, és elindult visszafelé.

- Várj! – kiáltottam utána, mire lassan visszafordult. – Hol talállak meg, ha beszélgetni szeretnék veled?

- Nem fogsz megtalálni. Majd én megkereslek – mondta, és mielőtt bármit is felelhettem volna, befordult a folyosó végén, és eltűnt.

- Mégis milyen duma ez, hogy majd én megkereslek? Mintha valami rossz romantikus drámában lennék – ráztam meg hitetlenkedve a fejem. Bedugtam a kulcsot a zárba, és bementem a szobámba, majd becsuktam az ajtót és nekidőltem.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat.

Hát itt vagyok.

El se hittem, hogy valóban meghaltam és sikerült a tervem, miszerint a túlvilágra jussak. Bár még mindig nem tudtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy már hat éve itt vagyok. Ez megijesztett, és úgy éreztem, kifutok az időből. Nem akartam sok időt itt vesztegetni, csak teljesíteni akartam a célomat, és aztán visszatérni.

Mégis…

Újabb sóhaj kíséretében ledőltem az ágyra, és elnyújtóztam rajta. Most már nem csak a lábfejem, hanem deréktól lefelé minden porcikám fájt. Úgy néz ki, az évekig tartó sétának is ára van.

Csend volt és nyugalom. Semmi idegeskedés, semmi frusztráció. Nem kellett aggódnom mások élete miatt és nem kellett sehová se rohannom. Még a képességem se tombolt és égetett belülről. Azok után, amiken keresztül mentem, megérdemlek egy kis pihenést, nem igaz? Talán önzőségnek tűnhet, de ha a barátaimnak a való életben várniuk kell még egy vagy két évet, nem fognak belehalni.

Rám viszont borzasztóan rám fért a pihenés.

Ismét az a nyugalom és békesség áradt szét testemben, mint amikor a cseresznyefákkal teli úton sétáltam. Beleszimatoltam a hófehér paplanba, aminek enyhe rózsa illata volt. Imádtam ezt az aromát, az egyik kedvencem volt.

Egy ideig fetrengtem még az ágyon, de sajnos nem volt rám jellemző, hogy képes legyek egy helyben sokáig megmaradni.

Felültem és körbenéztem a szobában. Ugyanazok a kék falak, mint odakint a folyosón. A hófehér mennyezetet egy sötétkékes, virágmintás tapéta választotta el. Talán apró cseresznyevirágok lehettek azon is.

A falon láttam egy tükröt és néhány természetet ábrázoló képet. Bárki is hozta létre ezt a helyet, nagyon szerethette a virágokat, mert szinte mindenhol fel lehetett őket fedezni valamilyen formában.

Az ágyon kívül még egy kisasztal volt bent, két bőrfotellal, valamint egy ruhás szekrényt pillantottam meg az egyik sarokban, és egy fiókos szekrényt a szoba ellentétes sarkában. Kicsit üresnek tűnt, de hát miért is lett volna itt több minden? A holtak csak átmenetileg tartózkodtak itt, és egy szállodában se szokott ennél több dolog lenni.

Felpattantam, hogy kinézzek az ablakon, de csak akkor vettem észre, hogy nincs is. Kissé csalódottan huppantam vissza az ágyra, majd ismét körbenéztem.

Arra gondoltam, vajon kik fordulhattak meg itt előttem. Ha a szoba emlékezni tudna, szívesen megnéztem volna. Talán valamelyik ismerősöm is megszállt itt? Talán pont ugyanebben a szobában? Mennyi fájdalom, szomorúság és könny tapadhat a paplanhoz, mennyi kiáltás és zokogás verhetett már visszhangot. Talán nem véletlenül alkották ilyen széppé a szobákat. Talán ezzel akartak némi jókedvet és mosolyt csempészni a mindennapokba. De hiába a kék falak és a virágok mindenütt, én mégis inkább szomorúnak véltem ezt a helyet.

Most, hogy tudtam a hely létezéséről és nagyjából képben voltam a működésével, arra gondoltam, vajon milyenek lehetnek a holtak? Úgy értem, tényleg nem lehet velük beszélgetni? Mi van, ha nekem sikerülne? Kárt okoznék bennük? Azt mondta Taeyang, hogy egyedül küzdenek meg a saját fájdalmukkal, de számomra ez olyan magányosnak tűnt. Mi van, ha ők is társaságra vágynak? Nem lenne nekik is egyszerűbb és könnyebb, ha osztozhatnának a fájdalmukon, ha elsírhatnák másoknak a bánatukat, ha lenne valaki, aki meghallgatná őket?

Szerettem volna ezt megpróbálni, de úgy véltem, nem most kellene ezzel kísérleteznem. Hiszen még azt se tudtam, hogy mennyire ismernek engem itt. Úgy értem, kapcsolatba tudtam lépni a holtakkal, amíg éltem és most itt vagyok. Vajon tudnak róla? Vajon felismernének, ha szembe találkoznának velem? Mégis mi történne, ha felismernének?

Elhúztam a számat, és arra jutottam, hogy ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Csak remélni mertem, hogy senki nem ismer meg, és eltölthetek pár napot még itt teljes nyugalomban.

Még csak pár perce volt, hogy bejöttem a szobába pihenni, de már most untam magam és úgy éreztem, a fáradtság is elmúlt. Szerettem volna másokkal beszélgetni és még inkább megismerni a helyet. No, meg egy kicsit meg is éheztem.

Ettől a gondolattól egyből felbátorodtam. Az éhség mindig jó ok arra, hogy az ember elhagyja a szobáját.

Második fejezet

 

~ Második fejezet ~

 

Beletelt egy kis időbe, mire utolértem. A hosszú lábai miatt ő gyorsan haladt, én viszont fájós és sérült lábbal egyáltalán nem voltam olyan fürge.

Amíg mögötte lépdeltem, arra gondoltam, miféle szerzet lehet. Valami sötét és távolságtartó aura lengte körbe, ennek ellenére segítőkész volt. Úgy tűnt, mint aki direkt akarja ezt a komoly és ijesztő álcát fenntartani, de belül teljesen az ellenkezője.

Mellé lépve egyből ránéztem, és próbáltam tartani az iramot. Ő csak zsebre dugott kézzel haladt előre, mintha céltudatosan menne. Nem is törődött a cseresznyefákkal és a természet szépségével. Egy sóhaj kíséretében én is lemondtam a nyugodalmas délutáni sétámról.

- Szóval… Mesélnél nekem erről a helyről?

Valahogy eleinte nem ilyennek képzeltem el a túlvilágot. Azt hittem, hogy kétségbeesett és dühös árnyak vesznek majd egyből körbe, de egyet se láttam sehol. Ráadásul, amikor bepillantást nyerhettem a túlvilágra, akkor minden másként nézett ki. Igaz, az csak egy rövid másodpercig tartott, mégsem gondoltam volna, hogy a halál után ilyen gyönyörű élet fogad. Talán ezért mondják azt, hogy a halál nem lehet olyan rossz, ha még egy halott sem tért vissza?

- Mit szeretnél pontosan tudni?

Taeyang nem nézett rám, de úgy éreztem, mintha így is figyelné minden lépésemet.

- Nos… elsőként azt hiszem, az érdekelne, hogyan lehetséges ez a hat év?

- A túlvilágon lassabban telik az idő, mint a Földön. Itt az idő nem számít, nem igazán van értelme számon tartani. Mégis miért lenne? Nem rohanunk sehová.

Hat év… tehát, ami nekem alig néhány percnek vagy órának tűnt, az a valóságban hat hosszú év. Ezek szerint hat éve halott vagyok és én mindebből semmit nem fogtam fel. Miközben a barátaim kétségbeesetten keresték a megoldást arra, hogy visszahozzanak, én addig csak heverésztem és nem tettem semmit.

Ha így haladok, ha valóban ekkora eltérés van a két világ között… Vajon hány évnek kell eltelnie a valóságban? Mire itt végzek a feladatommal, vajon mennyi évig szenvednek a barátaim? Tíz? Húsz? Száz?

Megtorpantam. Ahogy gondolataim elkalandoztak, némi félelem kerített hatalmába. Elbizonytalanodtam, hogy vajon jó döntést hoztam-e. Mi van, ha elfelejtenek? Mi van, ha…?

- Minden oké?

Taeyang hangja rántott vissza a valóságba. Ott állt előttem, és meglengette kezeit. Miután látta, hogy figyelek, hátat fordított és tovább sétált. Én is elindultam.

- Szóval… azt mondod, hogy te hat éven át nézted, ahogy csak sétálok?

- Nos, mint mondtam, az idő itt másként jár. Nehéz behatárolni, mennyi egy perc, egy óra, egy nap. De az igaz, hogy bármikor, amikor idejöttem, te csak sétáltál és sétáltál. Korábban is meg akartalak már állítani, de olyan határozottnak és céltudatosnak tűntél. Azt gondoltam, majd csak abbahagyod, amikor elértél oda, ahová akartál. De a lábadat látva rájöttem, hogy nem fogsz egyhamar megállni. Így közbe avatkoztam.

- Más holtak is ezt csinálják?

- Igen, sokan járnak erre. Amikor meghalnak, mindenki másként reagál. Vannak, akik céltalanul bolyonganak, vannak, akik csak ácsorognak, és nagy ritkán, de vannak, akik egyből megtalálják a Fogadót.

- Fogadót?

- A Cseresznyevirág Fogadót. Így hívják azt a helyet, ahol a holtak megpihennek.

- Ezt nem egészen értem…

- Ez nem a mennyország, mint ahogy láthatod. A halál után persze vannak, akik egyből oda kerülnek, de sokan nem tudnak csak úgy meghalni. Hirtelen baleset, hátrahagyott, befejezetlen feladatok a világban, vagy csak, mert egyszerűen nem tudnak beletörődni a sorsukba. Sokan vannak így, ezért a Fogadóba jönnek.

- Akkor… ez a túlvilág valójában átmeneti szálló az élők és a holtak világában? Egy köztes világ a Föld és a Mennyország között?

- Igen, az. A Cseresznyevirág Fogadóba bárki betérhet, és addig tartózkodik ott, ameddig úgy nem érzi, hogy felkészült az átkelésre. Ha megbékélsz azzal, hogy meghaltál, és hogy a szeretteid jól lesznek nélküled is, akkor távozhatsz.

- Most odafelé tartunk?

- Igen.

- És honnan tudod, merre kell menni? Azt mondtad, ez az út nem vezet sehová, de most mégis itt sétálunk.

- Csak te nem látod a különbséget. Mivel még sosem jártál a Fogadóban, így csak akkor juthatsz el oda, ha valaki elvezet oda.

Taeyang lefordult egy mellékutcába, ami eddig fel sem tűnt. Ahogy haladtunk előre, olyan érzésem volt, mintha az utak akkor és ott nyílnának meg előttünk.

- Bízhatok benned? – Kérdeztem végül.

Legbelül kissé bizonytalan voltam, hiszen mégiscsak egy vadidegen volt számomra. A holtak haragudtak rám, honnan tudhatnám, hogy ő éppen nem eléjük akart vinni? Nem mintha meg tudnának ölni vagy valami, de biztos van módszer arra is, hogy egy lelket megkínozzanak.

- Miért ne bíznál? Ez nem az a világ, ahol hátba támadjuk egymást. A legtöbben egyedül vannak és csendesen élnek, saját maguk próbálnak túljutni a fájdalmukon. Miért bántanánk egymást? Hiszen már meghaltunk, mi értelme lenne? Itt önmagunkkal viaskodunk, és nem fogunk előbb a mennyországba jutni, ha kárt okozunk.

Elgondolkodtam a szavain. Egy világ, ahol mindenki békességben él, és senki nem próbál átgázolni a másikon. Valóban jól hangzik, de az egész közben olyan magányos és szomorú.

- Bizalmatlan voltál az előző életedben?

- Tessék?

- Amíg éltél. Bíztál bárkiben is? Nem sűrűn kérdeznek tőlem olyan, hogy bízhatnak-e bennem. Talán te vagy az első, aki ezt megkérdezi.

Furcsán pillantott rám, és én ismét elkalandoztam. Bizalom… Sokszor kételkedtem, de inkább magamban, mint másban. És végtére is… azért ölettem meg magam, mert bíztam a barátaimban. Mégis, sok olyan alakkal találkoztam az életem során, akiben elsőre bíztam, és kiderült, hogy végül csak kihasználtak. Mondhatni az egész életem hazugságon alapult, hiszen nevelőszülőkkel nőttem fel. Még ha tudtam is, hogy a biológiai szüleim halottak, hazugságnak éreztem az életemet és sokakkal bizalmatlan voltam.

- Azt hiszem, sokszor vertek át – feleltem végül.

Taeyang nem válaszolt. Tudomásul vette, és nem faggatózott tovább. Azt gondolhatta, csak sebeket szakítana fel, és bár nem gondoltam fájdalmasan a múltamra, való igaz, hogy most nem is szerettem volna erről beszélni.

- Szóval ez egy átmeneti világ, ahol ebben a Fogadóban megpihennek a holtak. Vannak más ilyen helyek is? Hogy néz ki ez a fogadó? Hogy működik? – Kérdeztem kis idő elteltével.

- Többféle Fogadó létezik, a világ különböző pontjain. De egyikben sem jártam, és egyikkel se tartom a kapcsolatot. A fogadók semmilyen módon nem érintkeznek egymással, csak nagyon ritka esetekben. Ha majd odaértünk, körbevezetlek és mesélek a saját fogadónkról.

Újabb csend állt be, miközben egy másik utcába fordultunk. Annyi és annyi kérdésem lett volna erről a világról, de nem tudtam, melyiket tegyem fel. Ahogy ránéztem Taeyangra, a kérdéseim végül másfelé terelődtek.

- És te ki vagy? Milyen szerepet töltesz be itt? Azt mondtad, a holtak magukkal vannak elfoglalva, ebből kiindulva úgy vélem, nem nagyon elegyednek beszélgetésbe egymással. Te ez alól kivétel vagy. Miért?

- Hamar a lényegre tapintottál – eresztett meg egy elismerő mosolyt, és megrázta fejét, hogy szeméből kisöpörje haját. – Én vagyok a Fogadó tulajdonosa.

- Tulajdonos? Talán ez egy családi örökség?

- Nem, egyáltalán nem – Taeyang felnevetett, ami egyszerre volt hátborzongató és nagyon furcsa. Valamiért az volt az érzésem, nem túl sokat nevet. De hiszen miért is nevetne bárki a túlvilágon? – Itt nincsenek örökségek, hogy valami családtagról családtagra száll. Nincsenek családtagok, rokonok. Halottak vagyunk, egymagunk vagyunk.

- Hát akkor? Te építetted? Te hoztad létre ezt a menedéket?

- Igen – bólintott halványan. – De ez ritka eset.

- Miért? Mi alapján történik, hogy ki lesz tulajdonos? Ki dönti el?

- Nem tudom. Ez csak úgy… megtörténik. Nehezen tudnám neked ezt megmagyarázni. Talán, ha több ideje itt leszel már, jobban meg fogod érteni.

- Értem. És mióta vannak fogadók a túlvilágon?

- Ki tudja pontosan? Mint mondtam, itt az idő nem létezik. A holtak változnak, senkit nem érdekel, hogy ez a hely miként alakult és mi lesz a sorsa. Csak az számít, hogy van.

- Gyakran kísérsz más lelkeket is a Fogadóba?

- Nem sűrűn fordul elő. Általában másokra bízom ezt a munkát.

- Velem miért tettél kivételt? Volt valami különösebb oka?

- Nem igazán.

- Azt mondtad, másokra bízod a feladatot. Ezek szerint vannak mások is, akik beszélgetnek a holtakkal? Akik olyanok, mint te? Vannak alkalmazottjaid?

- Igen, a Fogadónak van személyzete. De mielőtt félreérted, ők nem azért felelnek, hogy szobakulcsot adjanak és kitakarítsák a vendégek után a szobákat. Nekik csak annyi a feladatuk, hogy a kóborló, eltévedt lelkeket idehozzák. Néha, ha valamelyik lélek problémásnak bizonyul, akkor segítenek. De semmi több. Nem avatkozunk egymás életébe, csak fedélt adunk a fejük felé.

- Értem. Általánosságban mennyi időt töltenek itt a holtak?

- Ez változó. Habár itt nem tartjuk számon az időt, de hogy számodra is érthető legyen, vannak, akik csak pár napot, de akadnak olyanok is, akik hosszú évekig maradnak.

- És ez nem probléma? Úgy értem, nincs olyan, hogy ez a Fogadó megtelik? Nincs olyan, hogy valakit elküldesz, csak mert hosszú ideje itt van már?

- Nem probléma. A Fogadó végtelen mennyiségű vendég eltartására képes. Senkit nem küldhetek el csak azért, mert régóta itt van. Mindenkinek különböző ideig tart feldolgozni az őt ért sérelmeket, traumákat, veszteséget. Ha elküldeném az egyelő azzal, hogy a semmibe veszem az érzéseit.

- Ez mondjuk jogos.

Elgondolkodtam a hallottak alapján, és már kezdtem megérteni az itteni világ működését. Ugyan még nem volt minden világos, és még megannyi kérdésem akadt, de már kicsit közelebbnek éreztem magamhoz a helyet, ha lehet ezt mondani.

Éppen tettem volna fel még egy pár kérdést, de Taeyang megelőzött:

- Megérkeztünk.