~ Negyedik fejezet ~
A
lábaimban való fájdalom ellenére kiléptem a folyosóra, ami ezúttal is csendes
volt. Halk léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnét vélhetőleg percekkel
ezelőtt jöttem. Szerencsére valóban eltaláltam a helyes utat, ugyanis ez pont a
felvonóhoz vezetett. Azonban nem szálltam be; úgy döntöttem, hogy gyalog fogok
körbenézni.
A
lépcsők irányába fordultam és nesztelenül megindultam lefelé. Még most is
ámulatba ejtett, hogy milyen hatalmas ez az épület. Lefelé igyekeztem, de
tekintetemmel megállás nélkül felfelé néztem. Arra gondoltam, ha lent nem
találok semmi számomra valót, akkor felfelé fogok menni. Vajon el tudnám érni a
tetejét? Mi lehet legfelül?
Mielőtt
teljesen elszédültem volna, inkább megpróbáltam a körülöttem lévő dolgokat
szemügyre venni. A második emeleten a falak zöld színre voltak festve, az első
szinten pedig halovány citromsárgára, ám sehol nem láttam egy lelket sem. Vajon
hol lehetnek? Azt hittem, a túlvilágon zsúfolásig lesznek majd és mozdulni is
alig lehet, de mintha mindenki visszavonulót fújt volna. Talán eljött a
délutáni csendes pihenő? Van nekik ilyen egyáltalán? Vagy egyszerűen most
nincsenek olyan sokan? Valamiért ez aggasztó volt számomra. Szerettem volna
megkérdezni Taeyangot, hogy észrevett-e mostanság valami szokatlant, de nem
tudtam, hol lehet jelenleg.
Lementem
a földszintre, az előtérbe. Az egyik asztalnál láttam valakit, aki egy könyv
fölött görnyedt és elmélyülten olvasott. Nem akartam zavarni, így elindultam az
egyik üres folyosón. Nem kellett sokat sétálnom, amikor elérkeztem egy bárpulthoz.
Neoncsövek
és égősorok világítottak a falakon, a pultot pedig kékes és lilás színek ragyogták
körbe. A pult előtt magasított székek, valamint egy kicsit arrébb, a fal
mellett néhány üvegasztal és kanapé helyezkedett el. Valóban hasonlított a
valóságban lévő bárokhoz, de ez sokkal kisebb és halkabb volt. Nem szólt a
zene, mintha csak nyitás előtt állnánk, holott biztos voltam abban, hogy ez a
hely sosem zár be.
Mindezek
ellenére senkit nem találtam itt. Az asztalhoz sétáltam és leültem az egyik
székre.
-
Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem és kicsit megemelkedve próbáltam belesni a
pult mögé, de mindhiába. Egy sóhaj kíséretében letettem arról, hogy nem csak enni,
de inni se fogok ma. – Miért is hittem, hogy lesz itt bárki is…
-
Áhá, megvan! – hallottam meg egy hangot, és fél másodperccel később a hanghoz
egy arc is társult, egyenesen a pult mögött. Ijedtemben majdnem lecsúsztam a
székről, úgy kellett megkapaszkodnom az asztal szélében. Szerencsére a
sikolyomat még időben vissza tudtam nyelni.
Egy
mosolygós szemű, rózsaszín hajú fiú bukkant fel, feje tetején egy fehér
jegesmedvét ábrázoló sapkával. Arca barátságos és melegséget árasztó volt,
kezében pedig egy apró tárgyat tartott. Hunyorogtam, hátha rájövök, mi van
ujjai között, de nem tudtam megállapítani, és úgy tűnt, ő észre sem vett engem.
-
Az micsoda? – kérdeztem, miközben kiegyenesedtem a széken és felkönyököltem a
pultra.
-
Ó – lepődött meg és kikerekedtek szemei, ahogy megpillantott, de tekintete
továbbra is vidám maradt. Ezután a kis tárgyra nézett. – A fülbevalóm. Órák óta
kerestem már.
-
Vagy úgy – bólintottam aprót. A fiú visszatette a fülébe, majd mosolyogva
nézett rám.
-
Mit szeretnél inni? Valami lightosat vagy inkább ütősebbet?
-
Azt hiszem, jó lesz valami könnyű elsőre – válaszoltam.
A
fiú elővett egy poharat és nekiállt italt készíteni. Fogalmam sem volt, mit fog
kihozni belőle anélkül, hogy ismerne, de egészen bámulatos volt, ahogy a pult
mögött, teljesen megszállottan öntögette össze-vissza, számára mégis tudatosan
a különböző folyadékokat. Végül egy rózsaszínes koktélt kaptam, a tetején egy eperszemmel.
-
Tessék, hölgyem, az itala. Epres koktél.
Elém
tolta, majd kíváncsi szemmel nézte, vajon ízleni fog-e. Aprót kortyoltam belőle,
megízleltem, végül elismerősen bólintottam. Valóban finom és édeskés volt, egy
enyhe alkoholt érezni lehetett utóízként. Tökéletes, pont úgy, ahogy szeretem.
A
fiú ajkai ismét mosolyra húzódtak, és boldogan vette tudomásul, hogy ezúttal is
jót alkotott, és egy vendég kedvére szolgált.
-
Köszönöm szépen, öhm… - néztem rá, ugyanis nem tudtam a nevét.
-
Woozi vagyok. Csak Woozi.
-
Woozi. Értem. – Ismét bólintottam és egy újabbat kortyoltam. – Ha nem vagyok
tolakodó, akkor mesélnél magadról?
-
Új vagy itt, igaz? – Elmosolyodott, majd előmászott a pult mögül, és helyet foglalt
mellettem az egyik széken. Csak akkor tűnt fel, hogy jó fél fejjel alacsonyabb
nálam.
-
Igen, mondhatni. Te nem vagy mindennapi lélek, ugye? Abból gondolom, hogy
beszélgetsz velem, és italt készítettél.
-
Elég sokat tudsz az itteniekről – lepődött meg, amin most először én is
elmosolyodtam. Egyelőre nem akartam felfedni, ki vagyok, és úgy tűnt, ő se tud
rólam semmit.
-
Igen, Taeyang mesélt egy keveset az itteni világ működéséről. Mondta, hogy vannak
páran, akik segítik, hogy a holtak itt töltött ideje kényelmes legyen.
-
Találkoztál vele? Meglepő, a főnök ritkán áll szóba itt lévőkkel – jegyezte meg
mosolyogva, majd ismét rám nézett. – Való igaz, én az egyik alkalmazottja
vagyok.
-
Szeretsz italokat készíteni?
-
Igen. Imádom ezeket, szeretek újat alkotni, és szeretem, amikor valaki egy jó
italtól megkönnyebbül.
-
Ezek szerint mixer voltál az előző életedben? Mármint… ne haragudj, lehet ezt
nem kellett volna felhoznom – húztam el a számat. Lehet, hogy ő más volt, mint
a többi lélek, de neki is volt múltja, ami akár fájdalmas is lehetett.
-
Ó, ne aggódj, nem probléma – nevette el magát. Nevetése olyan édes és ragadós
volt, mint egy cukorka. Az egész gyerek kinézete hasonlított a vattacukorhoz. –
Nem, nem voltam mixer. Énekes voltam, szóló énekes.
-
Értem.
Szerettem
volna többet megtudni róla, de nem akartam személyeskedni. Így inkább másfelé
tereltem a témát.
-
Miben különböznek a holtak és azok, akik itt alkalmazottak?
-
Ühm… - Woozi egy pillanatra elgondolkodott, mint aki nem tudja, hogy ezt
megoszthatja-e egy lélekkel, avagy sem. Számára biztosan csak egy voltam a sok
közül, de végül mesélni kezdett. – Nos, a legtöbb halott itt nem teljesen
emlékszik a múltjára, vagy arra, hogyan került ide. Egyedül vannak, és nem
beszélnek másokkal. Ellenben mi, akik itt dolgozunk és segítjük őket, pontosan
tudjuk, kik vagyunk és honnan jöttünk, hogy mi történt velünk.
-
Vagy úgy. És miért van ez így? Miért nem tudnak a többiek is beszélgetni
másokkal? Nem lesznek így magányosak, nem nehezebb nekik így?
-
Biztosan beszédes ember lehettél… - jegyezte meg halkan, mosolyogva Woozi,
inkább magának, semmint nekem. Talán azt hihette, én se emlékszem arra, ki
voltam, és hogy miért vagyok itt, talán emiatt faggatózok annyit.
-
Igen, meglehet… - sóhajtottam fel, és egy pillanatra visszaemlékeztem, milyen
is voltam.
Ha
az érzéseimről kellett beszélni, azt egy az egyben visszatartottam. Sosem
osztottam meg a barátaimmal, a szeretteimmel a fájdalmamat, a bánatomat, a
szenvedésemet, mert nem értették volna meg. A sérelmeim nagy része abból
fakadt, hogy az az ember voltam, aki. Természetfeletti, akaratom ellenére.
Képességet birtokoltam, amit sose én választottam. Ezen sose változtathattam,
éppen ezért nem is tudtam beszélni a fájdalmaimról.
Azonban,
ha másokról volt szó, valóban tudtam beszélni, és segítséget nyújtani. Kiálltam
értük, és rengeteg életet mentettem meg, úgyhogy részben igaza volt Woozinak,
valóban beszédes voltam.
-
A holtak pihenni jönnek ide, nem társalogni és ismerkedni. Ha így tennének,
akkor sosem akarnának elmenni innen – szakította meg gondolatmenetem. - Ez egy
afféle alapszabály. Egy íratlan törvény, amit mindenki betart. Szerintem
egyébként eszükbe se jut ez a lehetőség nekik. Magányosnak tűnhetnek, de ne
feledd, ők már holtak. Nem igazán vannak érzéseik, legalábbis nem olyan intenzíven,
mint amikor még éltek. Azért vannak itt, hogy pihenjenek, hogy amit
szeretnének, azt még rendbe hozzák, hogy elengedjék a fájdalmukat, amit élőként
nem tudtak. Ők csak békességet, nyugodalmat akarnak, ezt pedig akkor érhetik
el, ha saját magukban rendet tesznek. Ehhez nincs szükségük másokra, sőt. Mások
pont, hogy zajt hoznának az életükbe.
Örültem,
hogy Woozi más, mint Taeyang. Ő pontosan és hosszasan fejezte ki magát, talán
kicsit túl is magyarázott, de megnyugtató volt a hangját hallani. Énekes volt,
így nem csoda, hogy már csak a beszédhangja ilyen kellemes volt. El se tudtam
képzelni, milyen lehetett, amikor énekelt.
-
Ebben van valami, és azt hiszem, teljesen érhető is – bólogattam, ahogy
folyamatosan összeraktam a fejemben a túlvilági lét alappilléreit. Újabbat
kortyoltam a koktélból, majd Woozira néztem.
Ő
kíváncsian fürkészte az arcomat, arra várva, hátha van még kérdésem. Két
kezével a jegesmedvés sapkájának a fülét fogta, körülbelül vállmagasságban, és
enyhén csücsörítve koncentrált, hogy az újabb kérdés elhangzása után egyből
válaszolni tudjon. Olyan aranyosnak tűnt és sokkal fiatalabbnak.
-
Mégis hány éves vagy te, Woozi? – kérdeztem, ő pedig ismét elmosolyodott azon a
kisfiús módon.
-
Tudom, tudom, fiatalnak tűnök, de nem vagyok már gyerek. Húsz éves vagyok –
felelte nevetgélve.
Woozi
mosolygása ragadós volt, mert azt vettem észre, hogy én is folyton mosolygok.
Ráadásul a jókedvét is átvettem, mert én is jól éreztem magam. Hosszú ideje nem
éreztem ezt a fajta bizsergést magamban, ezt a fajta boldogságot. Ilyen életem
lehetett volna, ha nem vagyok természetfeletti?
-
Mondd csak, hogy lesz itt valaki alkalmazott?
-
Az lesz alkalmazott, aki az akar lenni.
-
Ezt nem egészen értem… Ha ez így működne, akkor sokan azok akarnának lenni,
nem?
-
Nem. Az igazság az, hogy senki nem akarna itt dolgozni. Mint mondtam, a holtak
csak pihenni akarnak, átjutni a Mennyországba és békére lelni.
-
Nincs korhoz kötve? Úgy értem, hogy nem kell egy bizonyos időt eltöltenie egy
léleknek itt a túlvilágon, mire alkalmazott lehet?
-
Nem igazán. Nincs sok feladatunk, csak segíteni azoknak, akik elakadnak. Amúgy
szabadok vagyunk.
-
Nincs semmi kiváltsága annak, aki alkalmazott?
-
Ha kiváltság alatt arra gondolsz, hogy vissza tudsz menni az élőkhöz, hogy
tudod kísérteni az embereket és ehhez hasonlók, akkor nem. Nincs semmi
kiváltság.
-
De láthatod a szeretteidet, nem? Az nem elég?
-
Valóban nyerhetsz egy röpke betekintést az életükbe, de az inkább fájdalmasabb.
Itt ülni és nézni őket, ahogy boldogok, hogy túllépnek rajtad, hogy hibákat
követnek el vagy éppen valaki átveri őket, és nem is szólhatsz nekik, sokkal
rosszabb. Látni, ahogy a feleséged vagy a férjed ismét megházasodik és gyerekei
lesznek, látni, ahogy a legnagyobb ellenségeid is boldogan élnek… Nem hiszem,
hogy ez olyan kellemes látvány. Látni mindent, ami te már nem lehetsz, amit te
már nem kaphatsz meg, és nem osztozhatsz az örömükben… Ki akarná ezt
vállalni?
-
Te mégis vállaltad. Miért?
-
Mert itt végre az lehetek, aki. Azt csinálhatom, amit akarok. Végre én hozok
döntést az életemben, és nem más.
Woozi
arca most először komorodott el, és nézett másfelé rajtam kívül. Egy pillanatra
csönd állt be közénk. Nem kellett kifejtenie az érzéseit, pontosan tudtam, hogy
milyen ez. Pontosan tudtam, hogy milyen, amikor valamit azért teszel, mert
mások elvárják tőled, és nem menekülhetsz.
Woozi
énekes volt, és bár nem sokat tudtam a koreai hírességek életéről, hallottam én
is ezt-azt, hogy miken kell keresztülmenniük, hogy sikeresek legyenek, és
mennyire meg kell felelniük, mennyi mindenre oda kell figyelniük. Ha csak
egyszer is olyan lépést teszel, legyen az egy apró dolog, ami megbántja a
rajongóidat, te onnantól kezdve eláshatod magad.
Egy
ilyen állapotból pedig csak egyetlen egy út vezet ki.
-
Te… öngyilkos lettél, igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése