Első fejezet

~ Első fejezet ~

Gyönyörű macskakövekkel borított utcán sétáltam. Kellemesen meleg napsugarak simítottak végig karomon, és lágy szellő fújdogált, néha-néha játékosan belekapva hajamba, hogy aztán nevetve tovaszálljon.

Az utca két oldalán cseresznyefák sorakoztak hosszasan, a végtelenségbe nyúlva, egészen addig, amíg a szem csak ellát. Virágszirmok százezrei bolondosan és vidáman táncoltak egymással egy ismertlen dallamra; ruhájuk színei egészen a fehértől, a halvány rózsaszínen át a sötét bíborszínig váltakoztak.

Az édeskés illatjuk a mézre emlékeztetett. Ragadós volt és puha, akárcsak egy habcsók. Újra és újra nagyokat szippantottam, egészen a tüdőmig hatolt ez az émelyítő aroma. Mintha csak vattacukrot eszegetnék.

Az idő csodálatos volt.

Megálltam egy pillanatra és az égre emeltem tekintetemet. Kézfejemmel árnyékoltam be látásomat, hogy a felhőtlen kék tengerben elmerüljek.

Mosolyogtam.

Akaratlanul is mosolyogni kezdtem, és ez az érzés egészen a szívemig hatolt. Vagy talán onnan indult és vetült ki arcomra. Egész testemet átjárta ez a megmagyarázhatatlan, bizsergető érzés, mely könnyed és puha volt, akárcsak a kávé tetején lévő tejszínhab.

Ilyen érzés hát a boldogság?

Ilyen érzés, amikor nem cipelsz terheket, amikor nem nyomja mázsás súly a lelkedet? Amikor nem kell megfelelned senkinek és semminek, amikor nincsenek a tetteidnek következményei, amikor nem számít semmi más, csak a jelen, csak ez a pillanat?

Mert ha ez így van, akkor én örökre itt akarok maradni.

Soha nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen.

Ismét elindultam, lassú léptekkel andalogtam tovább. Lehunytam szemeimet, és élveztem a csendet. Se autók motorzaja, se hangoskodó és siető emberek, se harsány gyermekkacajok. Csak a némaság. Csak a saját lélegzetvételem. Csak én.

Senki nem siettet, sehová nem kell rohannom. Az idő lassan telik, és én kihasználom. Élvezem a napsütést, a semmittevést. Addig sétálok, amíg el nem fáradok, amíg be nem esteledik vagy el nem ered az eső.

Minden megvár. Most én vagyok az, akinek nem kell várakoznia.

Most én vagyok, aki irányít.

- Ez a nő teljesen őrült.

Egy halovány hangfoszlány kúszott a varázslatos, már-már szinte álomszerű életembe. Távolról jött, vagy csak én zártam ki ennyire a külvilágot? Bárhogy is volt, nem akartam vele foglalkozni. Ez az én utam volt, és semmi pénzért nem hagytam volna, hogy most bárki is zargasson. Bármi is az, amit mondani szeretne, az még várhat.

- Hé, te ott!

Ezúttal hangosabb volt a hang, és biztos voltam abban, hogy nekem szól. Mégis mi lehet annyira fontos, hogy félbeszakítson?

Nem, nem. Nem nyithatom ki a szemem. Még csak most indultam el a sétámra, és minden olyan gyengéd. A tavasz még csak most érkezett meg, és én együtt akartam ünnepelni vele.

- Hé! Megállnál egy percre?

A hang határozott és kemény volt, de nem sürgető és parancsoló. Vajon mit akarhat? Segítséget kérni? Talán elejtettem valamit és azt adná vissza?

Megálltam. Nagy levegőt vettem és lassan felnyitottam szemeimet. Újabbat sóhajtottam és visszanyeltem kezdetleges dühömet. Nem akartam felhúzni magam, nem akartam a lelki békémnek véget venni. Tudjuk le mielőbb, és akkor visszatérhetek a csendes sétámhoz.

Tekintetemmel keresni kezdtem az idegen hang tulajdonosát. Nem kellett sokáig kutakodnom, mert sötét öltözéke hamar kitűnt a rengeteg szín közül. Az egyik cseresznyefa alatt állt, alig néhány méterre tőlem. Hátát nekivetette a fa törzsének, kezeit pedig összefűzte mellkasa előtt.

Micsoda borzalmas ruházat… Mégis, hogy merészeli a tavasz szépségét így elcsúfítani?

Kíváncsi pillantással fordultam felé, és egy alig észrevehető mosolyt is megeresztettem, ám szólni nem szóltam.

 - Végre… - Felelte, miközben arcába lógó fekete haja alól sötét szemeivel vizslatott. Igazán rejtélyes és titokzatos alaknak tűnt. – Nem szeretnéd végre abbahagyni?

- Mégis mit? – Kérdeztem vissza nyugodtan. Olyan furcsa volt ismét megszólalni, a saját hangomat hallani. Mintha már hosszú ideje nem beszéltem volna.

- A sétálást.

Ahelyett, hogy vitába szálltam volna vele, inkább figyelmen kívül hagytam. Nem értem, miért volt baj, hogy itt sétálok, hiszen nagy a tér, jut neki is hely bőven. Így hát barátságos hangnemben inkább másfelé tereltem a beszélgetést:

- Ne haragudj, hogy nem vettelek elsőre észre, és ha megbocsátasz, szeretnék tovább menni. Vagy szeretnél tőlem valamit?

- Igen, szeretnék.

- Hát kérdezz bátran.

- Inkább kérnék, mint kérdeznék.

Halványan bólintottam, hogy ne tartsa magában.

- A sétálást. Fejezd be, kérlek.

- Mégis miért? – Ráncoltam össze szemöldökömet. Próbáltam kedves lenni, de valamiért úgy éreztem, ha még egy szót váltunk egymással, annyi a türelmemnek.

- A cipőd – bökött fejével a lábam irányába. Bizonytalanul, de én is odanéztem. – Teljesen lejártad már a cipődet. Nem fáj a lábad?

Akkor vettem csak észre, hogy az eddigi fehér cipőmet teljesen kosz fedi, és ez csak a kisebbik baj volt. Az egyik oldalon a talprésze egészében levált, míg a másik oldalon a lábfej részénél jött le. Repedezett volt, és egy-két helyen el volt szakadva. Mégis, hogy lett ez ilyen tropa? Hiszen nemrégiben vettem csak fel.

- Ó… - sóhajtottam fel kissé csalódottan, majd szinte azonnal meg is próbáltam belőle kibújni.

Egy pillanat alatt elveszítettem az egyensúlyomat, és éreztem, ahogy dőlni kezdek. Mielőtt azonban földet értem volna, valaki elkapott oldalról, és visszaállított egyenes állásba.

Meglepődve emeltem tekintetem a sötét hajú fiúra, majd zavartan néztem el másfelé. Túl közel volt, és a nézése… Kirázott tőle a hideg.

- Vedd le – mondta.

Karját tartotta, hogy meg tudjak támaszkodni, és eleinte habozva, de végül így tettem. Anélkül, hogy rá mertem volna nézni, nagy nehezen levettem a cipőmet.

- Jó ég! – Kiáltottam fel, ahogy megláttam sérült lábamat. A cipőm, ahol csak tudta, feltörte, és a sarkamnál, valamint a lábfejemen és az ujjaim között is véres hólyagok virítottak. Ezen az sem segített, hogy a talpam is rettenetesen égett.

Csak ahogy megláttam, milyen állapotban vagyok, akkor ért utol a fájdalom is. Olyan erősen és mélyre nyúlt a szúró és égető érzés, hogy hangosan felszisszentem.

- Gyere, ülj le.

Az idegen megragadta a karom, és lassan botorkálva a járda széléig kísért. Óvatosan leültetett, és a fájdalom egy kicsit enyhülni látszott. Elszörnyülködve vizslattam lábaimat, ujjaimmal próbáltam megérinteni őket, de annyira kikészültek, hogy már pusztán attól, hogy közelítettem feléjük, a fájdalom felerősödött.

- Nem értem. Nem értem, hogy történt. Az előbb még minden rendben volt, most meg… - Kissé zavarosan csóváltam a fejemet.

Az idegen férfi ott guggolt mellettem, de arcán egyáltalán nem látszódott, hogy érdekelné a helyzet, vagy, hogy meg lenne lepődve.

- Mondtam, hogy hagyd abba a sétálást.

- De hát csak most kezdtem?!

- Ha neked az, hogy hat éve megállás nélkül sétálsz ezen az úton, az természetes, hát rendben van.

- Mi? Ha-hat éve? Az nem lehet… Még csak most érkeztem.

A döbbenet olyan lesújtó volt számomra, hogy hirtelen a fájdalomról is megfeledkeztem. Eltűnt az eddigi békességem, az a kellemes nyugalom, ami átjárta testemet. Most meglepett voltam és egy kicsit kétségbeesett.

- Annak már hat éve. Tudom, hogy hihetetlen, de ez az igazság. Nem tűnt fel, hogy nem változott a környezet körülötted? Ugyanazok a fák, ugyanaz az út.  Nézd csak meg! Minden ugyanolyan, egészen addig, ameddig ellátsz.

Oldalra fordítottam a fejemet, menetirányba, amerre eleinte haladtam. Majd hátra, ahonnét indultam. Csak a végtelen hosszúságú rózsaszín cseresznyefákat láttam, melyek egyre elhalványultak.

Mintha csak egy végeláthatatlan út lenne.

- Nem értem…

- Utálok én másokat felvilágosítani, de mivel én találtam rád, azt hiszem, muszáj megtennem. Elkerülve a felesleges kérdéseket megkönnyítem mindkettőnk helyzetét. Ez a túlvilág, és te meghaltál. Ha ki akarsz akadni, később tedd meg, különben itt hagylak.

Az idegen fiú kiegyenesedett mellettem, én pedig csak tágra nyílt szemekkel bámultam előre. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de próbáltam feldolgozni a hallottakat.

- Hat év… - suttogtam. – Komolyan, hat év eltelt? – Néztem fel rá, és kezemet szemeim elé emeltem, hogy eltakarjam a napfényt. A fiú arrébb lépett egy lépést, hogy pontosan előttem álljon, ezzel eltakarva a tűző napsugarakat.

- Nem is lep meg, hogy halott vagy? – Furcsállva mért végig, majd kezeit csípőjére téve nagyot sóhajtott. – Meghaltál. Soha nem mehetsz vissza. Nem láthatod a szeretteidet. Érted? Innen nincs visszaút. Felfogtad?

- Értem, értem, persze. Meghaltam, tudok róla, felfogtam – forgattam meg szemeimet türelmetlenül. – De hat év? Mégis hogyan? Ez nem világos számomra.

A férfi egy ideig habozott, mintha azon gondolkozna, mennyire lehetek bolond, hogy nem érdekel, hogy halott vagyok. De csakhamar túltette magát ezen, és ahhoz a fához lépett, aminek nemrég még háttal támaszkodott.

A hirtelen ért fény miatt összeszorítottam szemeimet, és elkaptam fejemet a nap irányából, majd mikor lassan kinyitottam, egy pár újdonsült sportcipőt véltem felfedezni magam mellett.

- Ezt vedd fel. Útközben elmesélek ezt-azt és tehetsz fel pár kérdést, ha úgy adódik.

Elindult arrafelé, amerre eredetileg én is haladtam. Nem akartam szem elől téveszteni, és minden bizonnyal rengeteg kérdésem volt hozzá, így amilyen gyorsan csak tudtam, belebújtam a cipőbe. Puha és kényelmes volt, de a fájdalom nem múlt el, és botorkálva ugyan, de utána eredtem.

Hát végül csak sikerült eljutnom a túlvilágra.

- Legalább a nevedet elárulhatnád!

- Taeyang. Yoo Taeyang.