Ötödik fejezet

  

~ Ötödik fejezet ~

Woozi meglepődve kapta felém a fejét, mint egy kisgyerek, akit éppen nyakon csíptek, ahogy a hűtőből csokoládét lop. Szemei hatalmasra kerekedtek, csodálkozva meredt rám. Úgy nézett rám, mintha hibát követett volna el, mintha lelepleztem volna egy féltett titkát.

Arcát nézve, ahogy lassan könnybe lábadt a szeme, én is megijedtem. A túlvilágon az emberi lélek sokkal törékenyebb és sebezhetőbb volt. Itt néztél szembe a hibáiddal, a gyötrelmeiddel, a sorsoddal, saját magaddal. Mindennel, aki voltál és mindennel, aki lehettél volna, és aki már sose lehetsz. Mindenki okkal kerül ide. Ha itt vagy, már sosem mehetsz vissza, és ez olyan fájdalommal jár, amit talán egyesek el se tudnak viselni.

- Ne haragudj… - motyogtam halkan.

Életemben először elhalt a hangom, megakadtak a szavak bennem és nem tudtam, mit mondhatnék. Mindig tudtam, hogyan kell másokat megvigasztalni, hogy melyik helyzetben mi az, ami megnyugtató lehet, hogy mit akarnak hallani. De annak, aki meghalt, mégis mit tudnál mondani, amitől jobb kedve lesz?

Átkoztam magamat, hogy nem válogattam meg a szavaimat. Ez már nem a való élet, ez a túlvilág. Egy világ, egy üvegkastély, ami a legapróbb rezdüléstől összedőlhet.

Csak akkor jöttem rá, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem. Nem lehetek az, aki voltam, nem lehetek olyan kemény és határozott. Elő kell vennem a gyengébb felem, sokkal megértőbbnek és figyelmesebbnek kell lennem, mint valaha voltam.

Zavartan hajtottam le fejemet, és nem tudtam, hogyan törjem meg a hirtelen beállt csendet. De szerencsére nem is kellett ezzel foglalkoznom olyan sokáig. Woozi egy mozdulattal megtörölte szemeit, és mintha mi sem történt volna, szélesen elmosolyodott.

- Ugyan már, ne érezd magad rosszul! – Barátian meglökte a vállamat, és halkan felnevetett.

Ránéztem és ugyanaz a levakarhatatlan boldogság terült el rajta, mint ezelőtt mindig. Nem tudtam, hogyan képes ilyen maradni, amikor az élete romokban hevert.

- Őszinte vagy, és úgy tűnik, hamar kiismered az embereket. Biztosan nagyszerű ember lehettél – mondta mosolyogva, majd ő is ivott egy kortyot a poharából. – Igazad van, valóban öngyilkos lettem. Tudom, szomorúan hangzik, de én döntöttem így. Önként vetettem véget az életemnek, és hidd el, ez a legjobb döntés, amit valaha hoztam. Az egyetlen döntés, amiről dönthettem.

Woozi mosolyogva beszélt. A saját haláláról beszélt, arról, hogy saját két keze által vetett véget az életének, és ő emiatt mérhetetlenül boldog volt. Hogy lehet az, hogy valaki a saját halálának örül? Hogy lehet a való világ olyan romlott, hogy valakit eljuttat arra a pontra, hogy az egyetlen dolog, ami boldoggá teszi, az a saját halálának a gondolata?

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – Nem akartam faggatózni, de annyira felkavart ez az érzés, hogy a kérdésemet anélkül tettem fel, hogy végig gondoltam volna. Woozi mégsem sértődött meg.

- Nos, mint mondtam énekes voltam. Egészen kicsi korom óta énekelni szerettem volna a színpadon. Az első megpróbáltatásaim már akkor elkezdődtek, amikor öt éves voltam és az óvodában, otthon, mindenhol, ahol csak tudtam, énekeltem. Mindig, ha alkalmam nyílt rá, dalra fakadtam, de a szüleim ellenezték. Szerintük az éneklés nem férfiaknak való, abból nem lehet megélni és bizonytalan pénzforrás is. Úgy vélték, hozzám férfiasabb munka illik, hogy édesapám nyomdokaiba kell lépnem és nekem kell majd átvennem a cégnél a helyét. Attól féltek, ha nem választok magamnak rendes melót, akkor a saját nememhez fogok emiatt vonzódni. Be kell vallanom, a koreai énekesek valóban lányosabb külsővel vannak megáldva, hiszen ezt követelik meg, de engem ez sosem zavart, ettől még nem lettem más. De a szüleim ezt hitték, és kitartottak emellett. Nem akarták, hogy ilyen legyek, és ezért még azt sem engedték meg nekem, hogy karácsonykor énekeljek. Még óvodában sem, amikor csoportosan adtunk elő valamit, én nem énekelhettem a többi gyerekkel. Mindent megtettek azért, hogy visszatartsanak és próbáltak másfelé terelni.

Emiatt a szüleim és köztem nem alakult ki túl szoros kötelék. Testvérem nem volt, aki támogathatott volna, de az is lehet, ha lett volna, talán ő is elítélt volna. Néha nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Jobb, hogy egyedül kellett küzdenem? Jobb, hogy nem eggyel több ember bántott? Mi van, ha a testvérem segített volna nekem és akkor talán most is élhetnék?

Woozi elhalkult egy percre, de arcán még mindig ott ült a keserédes mosolya. Komolyan hihetetlen ember volt, pedig alig ismertem néhány órája.

- Szóval a szüleim nem túlzottan voltak támogatóak, éppen ezért, amikor nagyobb lettem, lázadozni kezdtem. Már az általános iskolában beiratkoztam egy énektanárhoz, a szüleim tudta nélkül. Persze, amikor ez kiderült, kiakadtak és alaposan elvertek. Többször is. Mindig, amikor csak szóba hoztam az éneklést.

Aztán eljött a gimnázium ideje, én pedig természetesen ének iskolába jelentkeztem. Azt hazudtam nekik, hogy művészetet tanulok, ebbe még úgy ahogy beleegyeztek. A két szak szerencsére egy iskolában volt, ráadásul kollégista lettem, így egy fél évig el tudtam ezt előlük titkolni. Naiv voltam, mert végül saját magamat buktattam le. Néhány sráccal összeálltunk, és az utcán énekeltünk szabadidőnkben. Egy alkalommal pont arrafelé sétáltak a szüleim, és megláttak. Olyan jelenetet rendeztek mindenki szeme láttára, hogy még most is ég az arcom, hacsak rágondolok. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket és hogy beszéltem velük.

Elküldtek otthonról és soha többé nem támogattak anyagilag. Papíron persze velük éltem és gondoskodtak rólam, de valójában egy fillért se kaptam, és soha nem mehettem haza, még ünnepekkor sem. Kénytelen voltam hát elmenni iskola mellett részmunkaidőben dolgozni, hogy legalább ételt tudjak venni és a tanulmányaimat tudjam fizetni. Nem tudom, hogy utáljam-e őket ezért, mert nekik köszönhetően a saját lábamra álltam és elindultam a saját utamon. Valójában megkönnyebbültem, amikor megszakadt velük a kapcsolatom és nem kellett elviselnem, ahogy piszkálnak és kritizálnak. Mint mondtam, nem álltunk közel egymáshoz, így az elvesztésük se okozott különösebben fájdalmat.

- Ez azért mégis szomorúan hangzik. Gondolom, inkább az fáj, hogy nem támogató szülőket kaptál – sóhajtottam fel halkan, és egészen libabőrös lettem Woozi meséjétől. Átéreztem a helyzetét, mert a nevelő szüleim engem is bántottak egész életem során, és sosem kaptam tőlük szeretetet, az igazi szüleimet pedig sosem ismertem meg.

- Igen, valóban hiányzik, hogy a szüleim szeressenek és elfogadjanak – ismét elmosolyodott, majd folytatta. – Az első évem végén, a nyári szünetben, amikor szintén felléptünk az utcán, akkor talált rám az egyik cég alkalmazottja. Azt mondta, tehetséges vagyok, és ha érdekel az énekesi pálya, keressem fel. Akkoriban fogalmam sem volt, hogyan működik ez, de kellett a támogatás, kellett a pénz, hiszen abból, amit nagy nehezen megkerestem, nem sokra mentem. Gondolkodás nélkül hívtam fel másnap a céget, és nem sokkal később azon kaptam magam, hogy gyakornok vagyok.

Az igazi megpróbáltatások csak ezután kezdődtek. A barátaimmal megszakadt a kapcsolatom, és elfordultak tőlem, hiszen többé nem jártam el velük sehová. Mivel nekem sikerült az, ami nekik nem és mivel hirtelen léptem le, ezért nem igazán tudták ezt elfogadni. Meg persze a gyakornoki éveim alatt időm se maradt rájuk. Csak a tanulás volt és folytonos próbák vették kezdetét. A többi gyakornok folyton szekált, és piszkált, ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Ez amúgy megszokott közöttük, hiszen mindenkinek az a célja, hogy ő debütálhasson előbb, és ha át kell gázolni a másikon, hát meg kell tenni. A cég alkalmazottai se szóltak be és fékeztek le minket, hiszen itt dőlt el, ki az, aki szívósabb és ki lesz az, aki egy kudarcot vagy egy botrányt el tud viselni. Nyilván, ha már annyira elfajultak a dolgok, akkor közbe avatkoztak, de tettlegességekig sosem jutottunk el. Csak a lelki bántalmazásokhoz. 

Alapjáraton kissé érzékeny vagyok, de meg kellett emberelnem magam. Összeszorítottam a fogaimat, és tűrtem a pofonokat. Csak hajtottam előre, gyakoroltam minden percben. Én soha nem bántottam másokat, nem lettem volna képes rá, talán pont ezért én voltam az, aki végül elsőként debütálhatott mindössze két év után.

Nem lettem egy beképzelt és undok alak, mert alapjáraton csendes és érzelmes vagyok. De a gyakornoki évek alatt olyan erőssé váltam, hogy soha többé nem tudtam egy könnyet se hullajtani. Úgy őszintén, semmiféle érzelemre nem voltam képes. És ha mindez nem lett volna elég, nem tehettem a színpadon se azt, amit akartam. Én csak ki akartam állni és a saját dalaimat elénekelni, a saját bánatomat és tapasztalataimat, de erre sose volt lehetőségem.

A cég szabta meg, milyen szerepem lesz. Folyton viccelődnöm kellett és mosolyognom, beszéltetni a közönséget és bolondozni. Talán emiatt mosolygok most is állandóan, hiszen az egyetlen alkalom, amikor önmagam lehettem, az az elalvás előtti perceim voltak. A cég dalokat írt nekem, teljesen más témában és műfajban, mint amit én akartam. A külsőmet megváltoztatták, állandóan festették a hajamat és sminkeltek, olyan ruhákba kellett bújnom, amik egyáltalán nem tükrözték a személyiségemet. Csak egy báb voltam számukra, akit úgy rángattak, ahogy akartak. Hiába voltam lázas, vagy hiába nem volt éppen kedvem elmenni egy rádióműsorba, be kellett fognom és tennem, amit mondanak. Ha ellenkeztem, a cég megfenyegetett, hogy hamar véget vethetnek a karrieremnek. A gyakornoki éveim alatt mindent a cég fizetett, a debütálás után kapott pénzből se láttam sokat, hiszen abból törlesztettem. Így tehát ha kilépek, rettentő nagy adósság szakadt volna a nyakamba. Nem tehettem mást, mennem kellett tovább és azt tenni, amit elvárnak.

Emiatt volt az, hogy nem tudtam abbahagyni. Persze, már a gyakornokság alatt tudtam, hogy ez nem lesz könnyű, hogy vért fogok izzadni, de mit tehettem volna? Ha kilépek már az elején, mit kezdtem volna az életemmel alig tizenöt évesen? Akkor még azt hittem, csak az eleje lesz nehéz, hogy ha már befutott híresség leszek, akkor lehet róla szó, hogy kicsit elengedjem ezt az imázst, és önmagam lehessek.

De a cég nem engedett ebből. Én pedig addigra már teljesen kikészültem. A folytonos gyakorlások, a fellépések, az ide-oda rohangálás, idegeskedés… Rászoktam a cigarettára, és álmatlanságban szenvedtem. Nem voltak barátaim, senkinek nem tudtam panaszkodni. Azon kaptam magam, hogy teljesen egyedül vagyok. Hogy az álmom, amit annyira akartam, már nem volt olyan édes és csábító. Már nem akartam énekelni, már nem akartam a színpadon megjátszani magam. Az egész pokollá vált számomra. Elvesztettem önmagamat és a célomat is. Nem volt semmi sem olyan, mint ahogy elképzeltem.

Az emberek folyton beszéltek rólam, arról, hogy mennyire szeretnek, mások a nemi identitásomat fogták kétségbe és emiatt szekáltak. Kaptam hideget, meleget. Botrányokat keltettek, néha a saját cégem csak azért, hogy még híresebb legyek. Nem mintha nem lettem volna már így is eléggé népszerű, hiszen a toplisták élein álltam minden alkalommal.

Valami megtört bennem. Egy nap nem akartam már ezt folytatni. Nem volt semmi sem igaz, és én se tudtam már, hogy ki vagyok. De mégis mit tehet egy hírhedt sztár, ha nem akar többé ragyogni? Sokkal nehezebb eltűnni, mint eljutni a csúcsra. Megpróbáltam beszélni a menedzseremmel, hogy legalább hadd tartsak egy kis szünetet, de nem engedte. Azt mondta, most vagyok a csúcson, fiatal vagyok, és ezt bírnom kell, most nem állhatok meg. Ő csak úgy gondolt rám, mint egy pénzforrásra, én nem úgy, mint egy emberre. Csak egy eszköz voltam számára. Amikor azt mondtam, hogy abba akarom hagyni, megfenyegetett, hogy úgy vet véget a karrieremnek, hogy többé egy ember sem akar majd rám nézni. Azt mondta, akkor lesz ennek vége, ha majd ő azt mondja.

Mégis mit tehettem volna? Húsz éves fiatal voltam. Sok mindent tapasztaltam, de nem eleget és még előttem volt az élet. Elhittem, hogy képes lenne úgy tönkretenni az életemet, hogy még rosszabb lenne, mint eddig.

Négy év. Négy évig voltam a színpadon. Ragyogtam, ahogy kérték. Úgy éltem, ahogy megszabták. Irányították minden mozdulatomat, lassan már a gondolataimat is.

Négy évig bírtam ezt a börtönt. A saját testem börtönné vált és nem bírtam már magamra nézni. Undorodtam attól, aki voltam, és folyton azt kérdeztem, ki vagyok, hogy mivé lettem, hová tartok, és mi lesz később, ha most nem állok meg. Mégis mit tehetek, ha nem engedik, hogy megálljak? Mit tehetnék, ha nem hagynak elfutni? Mindenem felett uralkodnak… van valami, ami esetleg még az enyém? Amit nem vettek még el tőlem?

Így jutottam el arra a pontra, hogy véget vessek a saját életemnek. Csak így szabadulhattam meg tőlük. Az övék voltam. Többé nem volt olyan, hogy én. Ha nem lehetek újra önmagam, és ha nem akarok többé hozzájuk tartozni, akkor a legjobb, ha senki sem kap meg engem. Arra gondoltam, ha meghalok, akkor végre szabad leszek.

Úgyhogy az egyik este bevettem az összes altatót, amit az orvosom írt fel és minden gyógyszert, amit találtam a lakásomban. Nem akartam fájdalmas halált, és még búcsúlevelet se hagytam hátra. Mégis kinek írtam volna? Senki nem vett emberszámba, akkor én miért is tekintettem volna rájuk így? Minek törődtem volna azzal, hogy leírjam az érzéseimet, ha aztán senki sem hallja meg? Ezért hát csendben távoztam. Az nagyobb fájdalommal jár, nem igaz? Az értetlenség, amikor nem tudod, hogy valaki hogyan jutott el idáig, sokkal rosszabb. Amikor nem tudsz okot adni valaki halálára, az a legfájdalmasabb.

Woozi elhallgatott, és bár néha-néha elkomorodott arca, a történet végére ismét mosolygott. Nem értettem, hogyan képes erre, bár azok után, amiket elmesélt, úgy véltem, neki ez valóban hatalmas áldás volt. Most végre igazán boldog lehet. Már nem érheti bántódás, már nem árthat neki senki. Nem irányítják őt és nem kell többé olyat csinálnia, amit nem akar. Itt végre szabad volt.

Libabőrös lettem a gondolattól, hogy van, amikor az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy boldog lehessen. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy másoknak ez semmit nem jelentett. Rengeteg ember halt meg már azért, mert nem figyeltek rá eléggé. Pedig sokszor tényleg nincs semmi másra szükség, csak egy kis törődésre, kedves szavakra, arra, hogy meghallgassanak minket. Mégis van, hogy valaki úgy hal meg, hogy senkinek nem fog hiányozni. Bár Woozi rajongói biztosan sírtak miatta, de akik közvetlen ismerték és vele dolgoztak minden nap, azokat valószínűleg meg sem érintette a halála.

- Sajnálom. Tényleg nem tudok ennél többet mondani. Nem ezt érdemelted volna, mert bár nem ismerlek annyira, de jó embernek tűnsz – sóhajtottam fel halkan. A szívem mélyén eddig még ismeretlen, furcsa bizsergést éreztem.

- Ugyan, nem kell sajnálnod. Megtörtént és most itt vagyok. Jól érzem magam – mosolygott rám, és koccintásra emelte a poharát. Összeütöttük a poharunkat, és ittunk egy kortyot.

- Kérdezhetek még tőled?

- Csak nyugodtan.

- Soha nem akartál bosszút állni? Soha nem gondoltál arra, hogy esetleg szellemként megjelensz a főnöködnél és halálra rémíted?

- Ez vicces – nevetett fel jóízűen Woozi. – De, néha elgondolkoztam ezen, de tudod, ez nem ilyen egyszerű dolog. Nem tudok szellemként a Földre menni, ez egyszerűen képtelenség. Ha sikerülne, valószínűleg én is kemény büntetést kapnék utána. Persze, jó érzés lenne játszadozni velük, de igazából nem akarok olyanná válni, mint ő.

- Ezt megértem. És nem érzed magad rosszul amiatt, hogy te itt vagy, és ők meg életben vannak? Hogy te nem kaphattad meg a boldog befejezést?

- Ha azt vesszük, a mostani állapotom is egy boldog befejezés, de értem, mit kérdezel. Néha kicsit csalódott vagyok, amiért ők leélhetik a teljes életüket, én viszont soha nem tapasztalhatom meg azt, hogy családot alapítsak, és gyerekeim legyenek, vagy hogy tényleg a saját dalaimat énekelhessem, amiért annyira küzdöttem. Nem tartom fairnek, és kicsit bánt a dolog, de én döntöttem így. Talán, ha kitartok még, ha lehúzok pár évet, akkor lett volna elegendő pénzem, hogy esetleg saját céget hozzak létre vagy visszavonuljak és elvegyek egy lányt. De én döntöttem úgy, hogy nem szenvedek tovább. Alakulhatott volna sokféleképpen az életem. Ha például szót fogadok a szüleimnek, talán most boldog ember lehetnék. De, mint mondtam, én döntöttem így. Részben magam miatt vagyok itt, hiszen én hoztam döntéseket az életemben, amik idáig vezettek. Rossz érzés, de ez szerintem is-is dolog. És az számít, hogy most boldog vagyok.

- Mióta vagy itt?

- Nem olyan régóta, körülbelül tíz éve.

- És nem vagy magányos? Itt mégis csak egyedül vagy.

- Furcsa lehet ezt hallani, de élvezem ezt az életet. A csendet, hogy nem vesznek körbe mások. A nyugalmat, hogy kiélvezhetek mindent és nem siettet semmi. Énekes voltam, ezért az életem mindig is zajos volt, mindig emberek vettek körbe, alig akadt egy-egy szabad percem. Számomra az egyedüllét nagyszerű dolog.

- Végül is, ez teljesen érthető. Egészen belesajdul a szívem a szavaidtól, de te mégis boldog vagy. Ez olyan hihetetlen – ráztam meg a fejemet.

- Elhiszem. Mindig is furcsa ember voltam – ismét felnevetett azon az édes hangján.

Sajnáltam, amiért az életét így tönkretették. Mert függetlenül attól, hogy ő hozta meg a végső döntést, a körülötte lévő emberek sokban befolyásolták. Sokszor a döntéseinket a másokkal való kapcsolataink folytán hozzuk meg. De ezt nem akartam neki elmondani, mert nem szerettem volna, hogy egy kicsit is rosszul érezné magát.