Második fejezet

 

~ Második fejezet ~

 

Beletelt egy kis időbe, mire utolértem. A hosszú lábai miatt ő gyorsan haladt, én viszont fájós és sérült lábbal egyáltalán nem voltam olyan fürge.

Amíg mögötte lépdeltem, arra gondoltam, miféle szerzet lehet. Valami sötét és távolságtartó aura lengte körbe, ennek ellenére segítőkész volt. Úgy tűnt, mint aki direkt akarja ezt a komoly és ijesztő álcát fenntartani, de belül teljesen az ellenkezője.

Mellé lépve egyből ránéztem, és próbáltam tartani az iramot. Ő csak zsebre dugott kézzel haladt előre, mintha céltudatosan menne. Nem is törődött a cseresznyefákkal és a természet szépségével. Egy sóhaj kíséretében én is lemondtam a nyugodalmas délutáni sétámról.

- Szóval… Mesélnél nekem erről a helyről?

Valahogy eleinte nem ilyennek képzeltem el a túlvilágot. Azt hittem, hogy kétségbeesett és dühös árnyak vesznek majd egyből körbe, de egyet se láttam sehol. Ráadásul, amikor bepillantást nyerhettem a túlvilágra, akkor minden másként nézett ki. Igaz, az csak egy rövid másodpercig tartott, mégsem gondoltam volna, hogy a halál után ilyen gyönyörű élet fogad. Talán ezért mondják azt, hogy a halál nem lehet olyan rossz, ha még egy halott sem tért vissza?

- Mit szeretnél pontosan tudni?

Taeyang nem nézett rám, de úgy éreztem, mintha így is figyelné minden lépésemet.

- Nos… elsőként azt hiszem, az érdekelne, hogyan lehetséges ez a hat év?

- A túlvilágon lassabban telik az idő, mint a Földön. Itt az idő nem számít, nem igazán van értelme számon tartani. Mégis miért lenne? Nem rohanunk sehová.

Hat év… tehát, ami nekem alig néhány percnek vagy órának tűnt, az a valóságban hat hosszú év. Ezek szerint hat éve halott vagyok és én mindebből semmit nem fogtam fel. Miközben a barátaim kétségbeesetten keresték a megoldást arra, hogy visszahozzanak, én addig csak heverésztem és nem tettem semmit.

Ha így haladok, ha valóban ekkora eltérés van a két világ között… Vajon hány évnek kell eltelnie a valóságban? Mire itt végzek a feladatommal, vajon mennyi évig szenvednek a barátaim? Tíz? Húsz? Száz?

Megtorpantam. Ahogy gondolataim elkalandoztak, némi félelem kerített hatalmába. Elbizonytalanodtam, hogy vajon jó döntést hoztam-e. Mi van, ha elfelejtenek? Mi van, ha…?

- Minden oké?

Taeyang hangja rántott vissza a valóságba. Ott állt előttem, és meglengette kezeit. Miután látta, hogy figyelek, hátat fordított és tovább sétált. Én is elindultam.

- Szóval… azt mondod, hogy te hat éven át nézted, ahogy csak sétálok?

- Nos, mint mondtam, az idő itt másként jár. Nehéz behatárolni, mennyi egy perc, egy óra, egy nap. De az igaz, hogy bármikor, amikor idejöttem, te csak sétáltál és sétáltál. Korábban is meg akartalak már állítani, de olyan határozottnak és céltudatosnak tűntél. Azt gondoltam, majd csak abbahagyod, amikor elértél oda, ahová akartál. De a lábadat látva rájöttem, hogy nem fogsz egyhamar megállni. Így közbe avatkoztam.

- Más holtak is ezt csinálják?

- Igen, sokan járnak erre. Amikor meghalnak, mindenki másként reagál. Vannak, akik céltalanul bolyonganak, vannak, akik csak ácsorognak, és nagy ritkán, de vannak, akik egyből megtalálják a Fogadót.

- Fogadót?

- A Cseresznyevirág Fogadót. Így hívják azt a helyet, ahol a holtak megpihennek.

- Ezt nem egészen értem…

- Ez nem a mennyország, mint ahogy láthatod. A halál után persze vannak, akik egyből oda kerülnek, de sokan nem tudnak csak úgy meghalni. Hirtelen baleset, hátrahagyott, befejezetlen feladatok a világban, vagy csak, mert egyszerűen nem tudnak beletörődni a sorsukba. Sokan vannak így, ezért a Fogadóba jönnek.

- Akkor… ez a túlvilág valójában átmeneti szálló az élők és a holtak világában? Egy köztes világ a Föld és a Mennyország között?

- Igen, az. A Cseresznyevirág Fogadóba bárki betérhet, és addig tartózkodik ott, ameddig úgy nem érzi, hogy felkészült az átkelésre. Ha megbékélsz azzal, hogy meghaltál, és hogy a szeretteid jól lesznek nélküled is, akkor távozhatsz.

- Most odafelé tartunk?

- Igen.

- És honnan tudod, merre kell menni? Azt mondtad, ez az út nem vezet sehová, de most mégis itt sétálunk.

- Csak te nem látod a különbséget. Mivel még sosem jártál a Fogadóban, így csak akkor juthatsz el oda, ha valaki elvezet oda.

Taeyang lefordult egy mellékutcába, ami eddig fel sem tűnt. Ahogy haladtunk előre, olyan érzésem volt, mintha az utak akkor és ott nyílnának meg előttünk.

- Bízhatok benned? – Kérdeztem végül.

Legbelül kissé bizonytalan voltam, hiszen mégiscsak egy vadidegen volt számomra. A holtak haragudtak rám, honnan tudhatnám, hogy ő éppen nem eléjük akart vinni? Nem mintha meg tudnának ölni vagy valami, de biztos van módszer arra is, hogy egy lelket megkínozzanak.

- Miért ne bíznál? Ez nem az a világ, ahol hátba támadjuk egymást. A legtöbben egyedül vannak és csendesen élnek, saját maguk próbálnak túljutni a fájdalmukon. Miért bántanánk egymást? Hiszen már meghaltunk, mi értelme lenne? Itt önmagunkkal viaskodunk, és nem fogunk előbb a mennyországba jutni, ha kárt okozunk.

Elgondolkodtam a szavain. Egy világ, ahol mindenki békességben él, és senki nem próbál átgázolni a másikon. Valóban jól hangzik, de az egész közben olyan magányos és szomorú.

- Bizalmatlan voltál az előző életedben?

- Tessék?

- Amíg éltél. Bíztál bárkiben is? Nem sűrűn kérdeznek tőlem olyan, hogy bízhatnak-e bennem. Talán te vagy az első, aki ezt megkérdezi.

Furcsán pillantott rám, és én ismét elkalandoztam. Bizalom… Sokszor kételkedtem, de inkább magamban, mint másban. És végtére is… azért ölettem meg magam, mert bíztam a barátaimban. Mégis, sok olyan alakkal találkoztam az életem során, akiben elsőre bíztam, és kiderült, hogy végül csak kihasználtak. Mondhatni az egész életem hazugságon alapult, hiszen nevelőszülőkkel nőttem fel. Még ha tudtam is, hogy a biológiai szüleim halottak, hazugságnak éreztem az életemet és sokakkal bizalmatlan voltam.

- Azt hiszem, sokszor vertek át – feleltem végül.

Taeyang nem válaszolt. Tudomásul vette, és nem faggatózott tovább. Azt gondolhatta, csak sebeket szakítana fel, és bár nem gondoltam fájdalmasan a múltamra, való igaz, hogy most nem is szerettem volna erről beszélni.

- Szóval ez egy átmeneti világ, ahol ebben a Fogadóban megpihennek a holtak. Vannak más ilyen helyek is? Hogy néz ki ez a fogadó? Hogy működik? – Kérdeztem kis idő elteltével.

- Többféle Fogadó létezik, a világ különböző pontjain. De egyikben sem jártam, és egyikkel se tartom a kapcsolatot. A fogadók semmilyen módon nem érintkeznek egymással, csak nagyon ritka esetekben. Ha majd odaértünk, körbevezetlek és mesélek a saját fogadónkról.

Újabb csend állt be, miközben egy másik utcába fordultunk. Annyi és annyi kérdésem lett volna erről a világról, de nem tudtam, melyiket tegyem fel. Ahogy ránéztem Taeyangra, a kérdéseim végül másfelé terelődtek.

- És te ki vagy? Milyen szerepet töltesz be itt? Azt mondtad, a holtak magukkal vannak elfoglalva, ebből kiindulva úgy vélem, nem nagyon elegyednek beszélgetésbe egymással. Te ez alól kivétel vagy. Miért?

- Hamar a lényegre tapintottál – eresztett meg egy elismerő mosolyt, és megrázta fejét, hogy szeméből kisöpörje haját. – Én vagyok a Fogadó tulajdonosa.

- Tulajdonos? Talán ez egy családi örökség?

- Nem, egyáltalán nem – Taeyang felnevetett, ami egyszerre volt hátborzongató és nagyon furcsa. Valamiért az volt az érzésem, nem túl sokat nevet. De hiszen miért is nevetne bárki a túlvilágon? – Itt nincsenek örökségek, hogy valami családtagról családtagra száll. Nincsenek családtagok, rokonok. Halottak vagyunk, egymagunk vagyunk.

- Hát akkor? Te építetted? Te hoztad létre ezt a menedéket?

- Igen – bólintott halványan. – De ez ritka eset.

- Miért? Mi alapján történik, hogy ki lesz tulajdonos? Ki dönti el?

- Nem tudom. Ez csak úgy… megtörténik. Nehezen tudnám neked ezt megmagyarázni. Talán, ha több ideje itt leszel már, jobban meg fogod érteni.

- Értem. És mióta vannak fogadók a túlvilágon?

- Ki tudja pontosan? Mint mondtam, itt az idő nem létezik. A holtak változnak, senkit nem érdekel, hogy ez a hely miként alakult és mi lesz a sorsa. Csak az számít, hogy van.

- Gyakran kísérsz más lelkeket is a Fogadóba?

- Nem sűrűn fordul elő. Általában másokra bízom ezt a munkát.

- Velem miért tettél kivételt? Volt valami különösebb oka?

- Nem igazán.

- Azt mondtad, másokra bízod a feladatot. Ezek szerint vannak mások is, akik beszélgetnek a holtakkal? Akik olyanok, mint te? Vannak alkalmazottjaid?

- Igen, a Fogadónak van személyzete. De mielőtt félreérted, ők nem azért felelnek, hogy szobakulcsot adjanak és kitakarítsák a vendégek után a szobákat. Nekik csak annyi a feladatuk, hogy a kóborló, eltévedt lelkeket idehozzák. Néha, ha valamelyik lélek problémásnak bizonyul, akkor segítenek. De semmi több. Nem avatkozunk egymás életébe, csak fedélt adunk a fejük felé.

- Értem. Általánosságban mennyi időt töltenek itt a holtak?

- Ez változó. Habár itt nem tartjuk számon az időt, de hogy számodra is érthető legyen, vannak, akik csak pár napot, de akadnak olyanok is, akik hosszú évekig maradnak.

- És ez nem probléma? Úgy értem, nincs olyan, hogy ez a Fogadó megtelik? Nincs olyan, hogy valakit elküldesz, csak mert hosszú ideje itt van már?

- Nem probléma. A Fogadó végtelen mennyiségű vendég eltartására képes. Senkit nem küldhetek el csak azért, mert régóta itt van. Mindenkinek különböző ideig tart feldolgozni az őt ért sérelmeket, traumákat, veszteséget. Ha elküldeném az egyelő azzal, hogy a semmibe veszem az érzéseit.

- Ez mondjuk jogos.

Elgondolkodtam a hallottak alapján, és már kezdtem megérteni az itteni világ működését. Ugyan még nem volt minden világos, és még megannyi kérdésem akadt, de már kicsit közelebbnek éreztem magamhoz a helyet, ha lehet ezt mondani.

Éppen tettem volna fel még egy pár kérdést, de Taeyang megelőzött:

- Megérkeztünk.