Harmadik fejezet

 

~ Harmadik fejezet ~

 

Egy több emeletes épülethez érkeztünk. Csak ahogy megálltunk előtte, akkor tűnt fel, hogy ezidáig egyetlen egy ehhez hasonló magas szállodát vagy irodaházat sem láttam, mint ami annyira megszokottan jellemezte Koreát. Mindenhol vidéki kis házikók ácsorogtak, de ez kitűnt közülük.

Első hallásra nem hittem volna, hogy egy hotel lesz ez a bizonyos Fogadó. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy egy kis kemping-szerűséghez megyünk vagy egy nagyobbacska családi házhoz. Bár, ha belegondolok, hogy akár több ezren is lehetnek itt, az én elképzeléseim e szerint tévesek voltak.

Hatalmas színes és villogó betűk jelezték, hogy ez a Cseresznyevirág Fogadó. A fényes ablakok előtt gyönyörű színes virágok sütkéreztek az ablakpárkányon. Egy néhány fokos lépcső vezetett fel a bejárati ajtóhoz, a lépcsőfokok jobb és bal oldalán egyaránt zöldellő cserepes virágok pompáztak. Minden olyan egyszerű és letisztult volt.

Taeyang rám nézett, majd kezével intett, hogy menjek nyugodtan előre. Így tettem.

Lassú léptekkel indultam felfelé, szemügyre véve mindent, amit csak tudtam. Ahogy közelebb értem, akkor éreztem meg a virágok illatát is.

Ahogy Taeyang kinyitotta előttem az ajtót, egy halk csilingelés jelezte, hogy új vendég érkezett. Beléptem, és egy kis előtérben találtam magam. Egy pultot pillantottam meg, mögötte falra akasztott kulcsokkal. Tehát ez lenne a recepció. Azonban senkit nem láttam rajtunk kívül.

Kételkedve fordultam Taeyang felé, aki ezúttal is megelőzött. Belépett a pult mögé és kérdés nélkül akasztotta le az egyik kulcsot, majd adta a kezembe.

- Ez lesz a te szobád – mondta, én pedig elvettem a kulcsot. A 328-as szám szerepelt rajta.

- És merre kell menni? – kérdeztem bizonytalanul.

Az, hogy jelenleg egy olyan emberre támaszkodtam, akit alig ismertem, emlékeztetett a régi időkre. Arra, amikor Koreába költöztem, ismerkedtem a kultúrával, és minden idegen volt számomra. Akkoriban ez jó érzéssel töltött el, de tudva, hogy nemrégiben még én voltam az egyik leghatalmasabb természetfeletti lény, és most ismét mások segítségére szorultam, kissé piszkálta az önbecsülésemet.

- Gyere, megmutatom – elindult, én pedig követtem.

A recepcióról egy sokkal nagyobb terembe értünk. Hatalmas aranyozott kristálycsillárok lógtak a plafonról, a fekete és fehér kövezett padlón egy darab port nem láttam. A falig és azon túl nyúló oszlopok között, két-két oldalt asztalok és mellettük székek sorakoztak, amiket cserepes növények választottak el egymástól. Némelyik asztalnál lelkek ültek, maguk elé meredve vagy éppen kávét iszogatva. Ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt hittem volna, hogy ők egyszerű, átlagos emberek. Pontosan ugyanúgy néztek ki, azzal a különbséggel, hogy a „rendes” testük már valószínűleg elporladt valahol a föld alatt.

Furcsa érzés volt erre gondolni, pedig nem először láttam a holtakat. Mégis, valahogy olyan más érzés volt a saját „lakhelyükön”, a saját környezetükben látni őket. Azt hittem, ha találkozom velük, sokkal jobban meg fogok lepődni, de teljesen természetesnek vettem az egészet.

Az üvegablakokon keresztül nem tűzött be a Nap; óriási bézs színű függönyök takarták el a napsugarakat és rekesztették ki őket. Nem mintha szükség lett volna ennél több fényre, hiszen a csillárok éppen elég világosságot nyújtottak.

- Hű – csak ennyit bírtam mondani, ahogy körbenéztem. Úgy éreztem, mintha milliárdos lennék. Teljesen ámulatba ejtő volt ez a luxus.

- Ez a Fogadó előtere. Sok lélek jön ide ücsörögni, újságot olvasni, írni, vagy amihez éppen kedvük van. Ez szokott a legzajosabb lenni, de alapjáraton véve csendes és nyugalmas. A kilátás innen a legszebb, ha a várost szeretnéd megnézni.

- De hát ez a földszint, nem?

- Valóban. De ez a túlvilág is. Itt minden másként van. Hiába láttad odakint az ablakokat, bent a szobákban, ha kinézel rajtuk, nem látsz semmit. Némelyik szobában még ablak sincs.

- De miért?

- Miért ne? – Taeyang vállat rántott, mintha ezzel bármi is megmagyarázna. Talán ő sem tudta a választ rá, talán ez csak így volt és kész.

Tovább mentünk, és egy lépcsőhöz értünk. Csigaformában vezetett felfelé körülöttünk. Szemeimmel követtem, próbáltam kideríteni, hová vezet, de nem láttam a végét. Teljesen hátrahajtottam a fejemet, de a fentről áradó fényesség csak úgy özönlött befelé. Lehetetlenség volt megállapítani, meddig tart.

- Mégis mekkora ez a Fogadó? Kívülről csak pár emeletesnek tűnt – ámuldoztam továbbra is.

- Mint mondtam, a Fogadó végtelen mennyiségű vendég befogadására képes. Néha több tízezren, százezren is vannak itt egyszerre.

Kikerekedtek szemeim a számok hallatán. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen sokan el tudnak itt férni. Bár ez a túlvilág volt, így kezdtem megszokni, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, és hogy a dolgok másként működnek.

- Ne aggódj, nem kell felfelé megtenned az utat. Van lift is.

Taeyang elindult a lift irányába, én pedig mentem utána. Míg várakoztunk, tovább faggatóztam.

- Mégis mit csinálnak itt a holtak? Kizárt, hogy csak ülnek és néznek ki a fejükből. Valamivel csak elütik az időt, ha évekig képesek itt lenni.

 - Való igaz, hogy mást is csinálnak. Ha valaki meghal egy balesetben és mondjuk az volt a legfőbb álma, hogy eljusson a tengerhez, akkor ezt a Fogadóban megteheti. Itt oda jutsz el, ahová szeretnél. Egy erdőbe, egy kaszinóba, egy szórakozóhelyre, ha repülni szeretnél, arra is van lehetőséged. Itt szinte minden lehetséges. Ez a holtak kényelmét szolgálja és hozzásegíti őket ahhoz, hogy hamarabb tovább léphessenek.

- Micsoda fényűzés… Mintha csak megnyerted volna a lottón a főnyereményt. Hihetetlen, hogy az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy egy csomó dolgot megtapasztalhasson – sóhajtottam fel.

A lift kinyílt, mi pedig beszálltunk. Némán ácsorogtunk egymás mellett, kezdtem kifogyni a kérdésekből.

Miután kiszálltunk, jobbra indultunk el a folyosón. A világoskék falakon megannyi festmény és kép lógott, mindegyik mást-mást ábrázolva. Az egyik ablak előtt egy kis asztalon egy csokor vörös rózsa pompázott a vázában.

- Itt a szobád – állt meg az ajtó előtt Taeyang. – Gondolom, szeretnél kicsit lepihenni. Hosszú utad volt.

- Valóban elfáradtam egy picit – mosolyodtam el halványan. – Köszönöm, hogy segítettél, és hogy meséltél erről a helyről.

- Nincs mit. Jó pihenést! - Egymásra néztünk, ő pedig csak biccentett egyet fejével, és elindult visszafelé.

- Várj! – kiáltottam utána, mire lassan visszafordult. – Hol talállak meg, ha beszélgetni szeretnék veled?

- Nem fogsz megtalálni. Majd én megkereslek – mondta, és mielőtt bármit is felelhettem volna, befordult a folyosó végén, és eltűnt.

- Mégis milyen duma ez, hogy majd én megkereslek? Mintha valami rossz romantikus drámában lennék – ráztam meg hitetlenkedve a fejem. Bedugtam a kulcsot a zárba, és bementem a szobámba, majd becsuktam az ajtót és nekidőltem.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat.

Hát itt vagyok.

El se hittem, hogy valóban meghaltam és sikerült a tervem, miszerint a túlvilágra jussak. Bár még mindig nem tudtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy már hat éve itt vagyok. Ez megijesztett, és úgy éreztem, kifutok az időből. Nem akartam sok időt itt vesztegetni, csak teljesíteni akartam a célomat, és aztán visszatérni.

Mégis…

Újabb sóhaj kíséretében ledőltem az ágyra, és elnyújtóztam rajta. Most már nem csak a lábfejem, hanem deréktól lefelé minden porcikám fájt. Úgy néz ki, az évekig tartó sétának is ára van.

Csend volt és nyugalom. Semmi idegeskedés, semmi frusztráció. Nem kellett aggódnom mások élete miatt és nem kellett sehová se rohannom. Még a képességem se tombolt és égetett belülről. Azok után, amiken keresztül mentem, megérdemlek egy kis pihenést, nem igaz? Talán önzőségnek tűnhet, de ha a barátaimnak a való életben várniuk kell még egy vagy két évet, nem fognak belehalni.

Rám viszont borzasztóan rám fért a pihenés.

Ismét az a nyugalom és békesség áradt szét testemben, mint amikor a cseresznyefákkal teli úton sétáltam. Beleszimatoltam a hófehér paplanba, aminek enyhe rózsa illata volt. Imádtam ezt az aromát, az egyik kedvencem volt.

Egy ideig fetrengtem még az ágyon, de sajnos nem volt rám jellemző, hogy képes legyek egy helyben sokáig megmaradni.

Felültem és körbenéztem a szobában. Ugyanazok a kék falak, mint odakint a folyosón. A hófehér mennyezetet egy sötétkékes, virágmintás tapéta választotta el. Talán apró cseresznyevirágok lehettek azon is.

A falon láttam egy tükröt és néhány természetet ábrázoló képet. Bárki is hozta létre ezt a helyet, nagyon szerethette a virágokat, mert szinte mindenhol fel lehetett őket fedezni valamilyen formában.

Az ágyon kívül még egy kisasztal volt bent, két bőrfotellal, valamint egy ruhás szekrényt pillantottam meg az egyik sarokban, és egy fiókos szekrényt a szoba ellentétes sarkában. Kicsit üresnek tűnt, de hát miért is lett volna itt több minden? A holtak csak átmenetileg tartózkodtak itt, és egy szállodában se szokott ennél több dolog lenni.

Felpattantam, hogy kinézzek az ablakon, de csak akkor vettem észre, hogy nincs is. Kissé csalódottan huppantam vissza az ágyra, majd ismét körbenéztem.

Arra gondoltam, vajon kik fordulhattak meg itt előttem. Ha a szoba emlékezni tudna, szívesen megnéztem volna. Talán valamelyik ismerősöm is megszállt itt? Talán pont ugyanebben a szobában? Mennyi fájdalom, szomorúság és könny tapadhat a paplanhoz, mennyi kiáltás és zokogás verhetett már visszhangot. Talán nem véletlenül alkották ilyen széppé a szobákat. Talán ezzel akartak némi jókedvet és mosolyt csempészni a mindennapokba. De hiába a kék falak és a virágok mindenütt, én mégis inkább szomorúnak véltem ezt a helyet.

Most, hogy tudtam a hely létezéséről és nagyjából képben voltam a működésével, arra gondoltam, vajon milyenek lehetnek a holtak? Úgy értem, tényleg nem lehet velük beszélgetni? Mi van, ha nekem sikerülne? Kárt okoznék bennük? Azt mondta Taeyang, hogy egyedül küzdenek meg a saját fájdalmukkal, de számomra ez olyan magányosnak tűnt. Mi van, ha ők is társaságra vágynak? Nem lenne nekik is egyszerűbb és könnyebb, ha osztozhatnának a fájdalmukon, ha elsírhatnák másoknak a bánatukat, ha lenne valaki, aki meghallgatná őket?

Szerettem volna ezt megpróbálni, de úgy véltem, nem most kellene ezzel kísérleteznem. Hiszen még azt se tudtam, hogy mennyire ismernek engem itt. Úgy értem, kapcsolatba tudtam lépni a holtakkal, amíg éltem és most itt vagyok. Vajon tudnak róla? Vajon felismernének, ha szembe találkoznának velem? Mégis mi történne, ha felismernének?

Elhúztam a számat, és arra jutottam, hogy ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Csak remélni mertem, hogy senki nem ismer meg, és eltölthetek pár napot még itt teljes nyugalomban.

Még csak pár perce volt, hogy bejöttem a szobába pihenni, de már most untam magam és úgy éreztem, a fáradtság is elmúlt. Szerettem volna másokkal beszélgetni és még inkább megismerni a helyet. No, meg egy kicsit meg is éheztem.

Ettől a gondolattól egyből felbátorodtam. Az éhség mindig jó ok arra, hogy az ember elhagyja a szobáját.